– Ezer ördög! Ezt hát megúsztuk! - kiáltott föl Servadac kapitány, mikor a professzor csalódott képéről világosan leolvashatta, hogy elmúlt minden veszély. Ezután hozzá hasonlóan örvendező társai felé fordulva folytatta: - Most végül is olybá vehetjük, hogy mindössze kirándultunk a naprendszerbe, két évig tartó körutat teszünk! Vannak, akik még ennél is hosszabb körútra indulnak a Földön. Igazán nincs okunk a panaszra, hiszen ezentúl minden a legnagyobb rendben lesz, nem telik belé tizenöt hónap sem, s visszatérünk az öreg földgolyóra!

– És viszontlátjuk a Montmartre-ot! - tette hozzá Ben-Zuf.

A Gallia lakói valóban boldogok lehettek, hogy - tengerész kifejezéssel élve - „szerencsésen túljutottak a veszélyes zátonyon”, mert ha a Gallia a Jupiter vonzereje miatt csak egyórás késedelmet szenved, a Föld csaknem százezer mérföldre járna már attól a ponttól, ahol találkozniuk kell vele. És ki tudja, mikor nyílna ismét alkalom a találkozásra? Talán évszázadok, talán évezredek múlnának el, mire az üstökös ismét a megfelelő ponton keresztezné a Föld pályáját. És ha a Jupiter kilendítette volna az üstököst a pályájáról, az idők végtelenségéig keringhetne a naprendszerben vagy a csillagközi térségekben.

November 1-ére a Galliát és a Jupitert elválasztó távolság már tizenhétmillió mérföldre nőtt. Két és fél hónap múlva az üstökös eléri pályájának azt a pontját, mely legtávolabb van a Naptól, s ezután ismét közeledni fog feléje.

A Nap sugarainak fénye és melege viszont rendkívüli mértékben csökkent. Az üstökösön állandó volt a félhomály, mert a Gallia most csak huszonötöd rész annyi meleget és fényt kapott a Naptól, mint amennyit a Föld kap. Továbbra is éreztette azonban hatását a Nap vonzereje, s hamarosan közelebb kerülnek minden fény és meleg örök forrásához. Ez a remény éltette most a Gallia lakóit, akik egyébként sem voltak hajlamosak a csüggedésre.

És hogyan élt eközben az öreg Hakhabut? Vajon ő is átszenvedte azokat a félelmeket, melyek Servadac kapitányt és társait kínozták az elmúlt két hónapban?

Nem, semmiféle ilyen aggodalom nem kínozta az öreg uzsorást, aki el se mozdult a hajójáról, mióta végrehajtotta nagyszabású kölcsönügyletét. Másnap, ahogy a professzor végzett a számításaival, Ben-Zuf visszavitte a hajóra az ezüstpénzt és a rugós mérleget, melyekért a bérleti díjat az öreg már előre megkapta. Ben-Zuf azonban e találkozásuk alkalmával elmondta neki, hogy a Gallia talaja nagyszerű aranyércből van, igaz, ennek az aranynak itt nincs semmi értéke, s akkor sem lesz, ha visszakerülnek a Földre, mert túlságosan sok ahhoz, semhogy valamit érjen.

Hakhabut uram természetesen azt hitte, egy szó sem igaz az egészből, hogy Ben-Zuf csak meg akarja tréfálni, s továbbra is azon töprengett, hogyan zsebelhetné be a Melegföld lakóinak utolsó garasát is.

A Nina-kaptárt az utóbbi időkben nem érte az a megtiszteltetés, hogy Hakhabut uram látogatására méltassa.

– Milyen furcsa - mondta néha Ben-Zuf -, milyen furcsa, hogy senkinek sem hiányzik!

Hakhabut uram azonban éppen e napokban kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy mégiscsak érintkezésbe kellene lépnie a Gallia lakóival. Az történt ugyanis, hogy egyik-másik portékája romlani kezdett, s az öreg úgy gondolta, jobb lesz minél előbb túladni rajta jó pénzért, hiszen a Földön már semmit sem fog érni, itt a Gallián viszont olyan árat kérhet értük, amilyet akar.

A Melegföld központi raktárában ekkorra már megcsappant az olaj-, a kávé-, a cukor- és a dohánykészlet, s Ben-Zuf megkérdezte a kapitányát, vajon mitévők lesznek most. Servadac kapitány az önmaga fölállította szabályhoz híven elhatározta, hogy a *Hanzá*ról szerzik be azt, amire szükségük van, lefoglalják az öreg Hakhabut portékáját, de becsülettel megfizetnek érte.

Az uzsorásnak már csak egy gondja volt: mi lesz, ha a Gallia lakóinak nincs annyi pénze, amennyit ő kérni akar az egész hajórakományért? Egy darabig nyugtalanul töprengett ezen az eshetőségen, de aztán eszébe jutott, elvégre ő nemcsak kalmár, hanem uzsorás is, jó magas kamatért miért ne hitelezne a Gallia lakóinak? Majd váltót írat velük alá, s a váltókért csengő aranyakat kap a Földön! Servadac kapitány és Timasef gróf ha nem is fizetőképes a Gallián, majd fizetőképes lesz a Földön!

Az öreg uzsorás nem tudhatta, hogy pontosan úgy gondolkodik, mint a hajdani gallusok, akik a „túlvilágon” fizetendő kölcsönöket adtak. Igaz, a „túlvilágon” ők az örök életet értették, a Gallia öreg uzsorása viszont a földi életet, melyet tizenöt hónap múlva remélhetőleg ismét élvezni fog.

Ahogy most a Föld és a Gallia közeledett egymáshoz, úgy közeledett egymás felé Hakhabut uram meg Servadac kapitány. A kapitány november 15-én el is indult a *Hanzá*ra, a ravasz öreg viszont úgy gondolta, jobb, ha nem mozdul, és a kabinjában várja be a látogatót, aki nyilván kérni jön.

– Hakhabut uram - kezdte Servadac kapitány minden köntörfalazás nélkül -, kávéra, olajra, dohányra és más efféle portékára volna szükségünk, csupa olyasmire, ami bőven akad a *Hanzá*n. Holnap Ben-Zuffal együtt ismét eljövök, hogy megvásároljunk mindent.

– Irgalmas ég! - hördült fel az uzsorás, aki derűre-borúra mindig így jajongott.

– Értse meg, azt mondtam, hogy vásárolni jövünk. Vásárolni, ez azt jelenti, hogy valami árut a megfelelő áron, pénzért szerzünk be. Így hát nincs miért siránkoznia.

– Értem én, főkormányzó uram, értem én! - mondta Hakhabut remegő hangon, mint egy alamizsnáért esedező koldus. - Tudom, nem engedné meg, hogy kifosszanak egy szegény kalmárt, akinek már úgyis veszélyben forog az áruja!

– Dehogyis forog veszélyben! Mondtam már, hogy mindent kifizetünk.

– Készpénzben?

– Készpénzben.

– Mert, ugye, azt megérti főkormányzó uram, hogy nem hitelezhetek...

Servadac kapitány szokása szerint hagyta, hadd beszéljen az öreg. Az meg látva Hector Servadac türelmét, folytatta megállás nélkül:

– Mert én úgy gondolom... Igen, úgy vélem... Vannak a Melegföldön igazán tiszteletreméltó uraságok... Már minthogy fizetőképesek... Például Timasef gróf úr... Meg a főkormányzó úr is...

Hector Servadac már-már elvesztette a türelmét.

– De ugye, megérti a főkormányzó úr, úgy van ez, ha az egyiknek hitelezek, akkor hogyan is tagadhatnám meg a hitelt a másiktól? Mindenféle kellemetlenség származna belőle... Ezért hát úgy gondolom, az a legokosabb, ha nem hitelezek senkinek!

– Én is így gondolom - biccentett Hector Servadac.

– Jaj, nagyon boldog vagyok ám, hogy a főkormányzó úr is úgy gondolja, ahogy én. Mert a kereskedelemről mindig így kell gondolkodni. Szabadna megkérdeznem a főkormányzó urat, hogy milyen pénznemben óhajtanak fizetni a portékámért?

– Aranyban, ezüstben, rézben, és ha az ércpénz elfogy, majd fizetünk bankjeggyel...

– Papírpénzzel! - jajdult fel Hakhabut mester. - Hát éppen ettől féltem!

– Szóval maga nem bízik meg a Francia Bankban, az Angol Bankban, az Orosz Bankban?

– Ó, főkormányzó uram!... Igaziból csak az aranynak és az ezüstnek van értéke.

– Éppen, ezért mondtam magának, Hakhabut uram, hogy amíg tart az arany- és ezüstpénzünk, azzal fizetünk magának.

– Arannyal!... Arannyal!... Ez az igazi pénz! - sugárzott az öreg uzsorás.

– Arannyal fizetünk már csak azért is, mert aranypénzből áll a legtöbb a rendelkezésünkre.

– Ó, az a jó kis arany! - sóhajtott Hakhabut uram szinte ábrándosan.

– Akkor hát megállapodtunk, Hakhabut uram, holnap ismét itt leszek!

– Főkormányzó uram, megengedne még egy kérdést?

– Kérdezzen csak.

– Ugye, nem fognak engem akadályozni abban, hogy az áruimnak olyan árat szabjak, amilyet akarok?

– Hakhabut uram - válaszolt nyugodtan Servadac kapitány -, európai áron adja el nekünk a portékáját, másféle árról hallani sem akarok!

– Irgalmas ég! Főkormányzó uram! Ez azt jelenti, hogy meg akar fosztani jogos hasznomtól! Ez ellenkezik a kereskedelmi élet szabályaival... Jogomban áll megszabni az árat, ha minden áru az én kezemben van! És ön ezt nem ellenezheti, főkormányzó uram!... Megfosztana attól, ami jár nekem!

– Európai árakat fog kapni! - mondta határozottan Servadac kapitány.

– Hogyhogy? Ha most nem használhatom ki a helyzetet...

– Pontosan azt akarom megakadályozni, hogy kihasználhassa!

– Sohasem lesz hasonló alkalmam...

– Megnyúzni a felebarátait, ugye, Hakhabut uram? Rendben van, de ne felejtse el, hogy jogom van közérdekből rendelkezni a portékája felett.

– Rendelkezni az én áruim felett?!

– Igen, Hakhabut uram, de most nem akarom az időmet vesztegetni azzal, hogy ezt az oly egyszerű igazságot megértessem magával! Azon legyen hát, hogy engedelmeskedjék nekem, és érje be olyan árral, amit adunk, gondoljon arra, hogy akár fizetség nélkül is elvehetnénk a portékáját.

Hakhabut uram már-már újra kezdte volna a jajveszékelést, Servadac kapitány azonban intett neki, hogy ne is folytassa, s faképnél hagyta e szavakkal:

– Egyszóval az európai árak, Hakhabut uram, az európai árak!

Az öreg uzsorás a nap hátralevő részében mást sem csinált, csak szidta, átkozta a főkormányzót és az egész galliai kolóniát, mert maximálni akarják a hasznát.

Másnap, november 16-án Servadac kapitány, Ben-Zuf és két orosz matróz már napkeltével megjelentek a tartánon.

– Hej, öreg Harpagon! - hangzott Ben-Zuf üdvözlő szava. - Hogy vagy, vén gazember?

– Milyen kedvesen tréfálkozik, Ben-Zuf úr! - mondta savanyúan az öreg.

– Akkor hát egy kis baráti üzletet kötünk most veled, ugye?

– Igen... Baráti üzletet... De úgy, hogy megfizetik...

– Az európai árakat! - szólt közbe Servadac kapitány.

– Mire van szükségük, kapitány uram? - kérdezte az uzsorás.

– Kávét, dohányt, cukrot akarunk vásárolni, mindegyikből vagy tíz kilót - felelte Ben-Zuf. - De úgy vigyázz, hogy jó árut adj, mert különben jaj neked! Ismerem ám én a különböző minőségeket, merthogy a mai napra én vagyok a beszerző tizedes.

– Én meg azt hittem, hogy Ben-Zuf úr a főkormányzó úr hadsegéde!

– Igen, igen. Harpagon, ünnepi alkalmakkor hadsegéd vagyok, de ha vásárolni megyünk, akkor csak tizedes. Igyekezz hát!

– Tíz kiló kávét, tíz kiló cukrot és tíz kiló dohányt mondott, ugye, Ben-Zuf uram?

És az öreg Hakhabut máris indult a Hanza rakodóterébe majd hamarosan visszatért a karjában tíz köteg dohánnyal, melyen még rajta volt a pecsét, hogy valamennyi köteg egy-egy kilogrammot nyom.

– Tessék, itt a tíz kiló dohány. Tizenkét frank kilója, vagyis összesen százhúsz frank!

Ben-Zuf már fizetni akart, mikor Servadac kapitány leintette, s így szólt:

– Várj csak, Ben-Zuf. Szeretném látni, hogy a kötegeknek megvan-e a rendes súlyuk!

– Igaza van, kapitány uram, mérjük meg!

– Ugyan minek? - szólt közbe Hakhabut uram. - Hiszen látják, hogy mind a tíz köteg eredeti csomagolásban van, és itt van rajta a pecsét, hogy mindegyik köteg egy kiló.

– Akkor is megmérjük! - jelentette ki Servadac kapitány ellentmondást nem tűrő hangon.

– Gyerünk, öregem, szedd csak elő a rugós mérlegedet! - biztatta Ben-Zuf az öreg uzsorást, s az savanyú képpel akasztott egy köteg dohányt a rugós mérleg kampójára.

– Irgalmas ég! - nyögött fel hirtelen.

A rugós mérleg nyelve ugyanis mindössze százharminchárom grammot mutatott egy kiló helyett, minthogy a Gallián kevésbé hatott a nehézkedési erő.

– Nos, Hakhabut uram - mondta nagy komolyan a kapitány -, ugye, most már maga is látja, igazam volt, mikor le akartam méretni a dohányt?

– No de főkormányzó uram...

– Tegyen még csak hozzá annyit, hogy egy kiló legyen!

– No de főkormányzó uram...

– Gyerünk, gyerünk! - sürgette Ben-Zuf.

– No de Ben-Zuf úr...

Ám a boldogtalan uzsorás csak nem tudta meggyőzni a vevőit. Ő is tisztában volt a kisebb nehézkedési erő okozta súlycsökkenéssel, és most már csak azon jajveszékelt, miért nincs egy másfajta mérlege. Egy ideig még próbálta meglágyítani Servadac kapitány szívét, de nem ment vele semmire. A kapitány kijelentette, nem az ő hibájuk, hogy a rugós mérleg szerint az egykilós köteg mindössze 133 grammot mutat, ők csak egy kilóért fizetnek egy kilóért járó árat.

Az öreg Hakhabut nem tehetett mást, jajgatva, nyögdécselve lemérte a dohányt, a cukrot és a kávét is.

– Oda se neki, Harpagon! - vigasztalta csúfolódva Ben-Zuf. - Vagy talán jobban szeretnéd, ha fizetség nélkül vinnénk el tőled a portékát?

Hakhabut uram végül is valójában hetven kiló dohányt, ugyanannyi kávét és cukrot adott át a vevőinek, de csak tíz-tíz kiló árát kapta fizetségül.

– Elvégre a Gallia hibája! - bölcselkedett Ben-Zuf. - Minek jött az az öreg a Galliára üzletelni!

Servadac kapitány, aki természetesen csak meg akarta tréfálni az öreget, mielőtt eltávoztak volna, kifizette mind a hetven kiló portékának az árát, noha pontosan tudta, hogy az öreg uzsorás csak képmutatásból jajveszékel megállás nélkül. Valahogy nagyon gyanús volt a sok siránkozás a mérés közben.

A vevők végül is elhagyták a *Hanzá*t, és az öreg uzsorás még jó sokáig hallotta a vidám katonanótát, melyet Ben-Zuf dalolt útközben.