A Dobryna, miután megkerülte azt a hatalmas földnyelvet, mely elzárta az észak felé vezető utat, abba az irányba indult, amerre a Creus-foknak kellett volna lennie.

A hajó utasai úgyszólván éjjel-nappal a bekövetkezett furcsa változásokról beszélgettek. A Gallia szó olyan gyakran ismétlődött e beszélgetések során, hogy végül anélkül, hogy észrevették volna, már mint földrajzi nevet emlegették, vagyis mint annak az égitestnek a nevét, melynek hátán most a naprendszerben keringenek.

A viták és megbeszélések közben azonban egy percre sem feledkeztek meg arról, hogy lehetőleg mindent megfigyeljenek, s amennyire csak lehetséges, földerítsék a Földközi-tengernek ezt a partját.

Ezért a hajó mindig partközelben maradt, hogy megismerjék annak a tengernek a partvidékét, mely valószínűleg a Gallia egyetlen tengere.

A Creus-fokot természetesen hiába keresték; a furcsa partfal északkeleti irányban hajolva foglalta el a hajdani Creus-fok helyét.

Itt kezdődött volna a francia határ, és elképzelhetjük, mit érzett Servadac kapitány, mikor tisztába jött azzal, hogy nem pillanthatja meg hazája földjét, mert áthatolhatatlan fal zárja el előle. Ahol Franciaország szépséges déli partjainak kellett volna kirajzolódnia, ott most meredek, százlábnyinál is magasabb fal húzódott, mely éppen olyan sivár, éppen olyan áthághatatlan, éppen olyan „új” volt, mint az a partfal, melyet a Földközi-tenger másik végénél láttak.

A Dobryna a fal közvetlen közelében haladt tovább, de utasai mit sem láttak a Béarn-fokból, eltűnt a Tech és a Téf torkolata, eltűnt Narbonne festői vidéke, eltűnt Martigues! Marseille megsemmisült! Mintha csak egy talpalatnyi sem maradt volna abból az európai szárazföldből, mely hajdan a Franciaország nevet viselte.

Hector Servadac, noha felkészült a legrosszabbra, mikor szembe kellett néznie a valósággal, úgy érezte, megszakad a szíve. Nyomait sem látta az ismert, szép partoknak. Néhányszor, mikor a fal észak felé hajolt, azt remélte, hogy mögötte majd csak viszontlátja a francia föld egy darabját, melyet megkímélt a katasztrófa; de hiába reménykedett, Provence csodálatos partjai eltűntek. Hector Servadac már attól félt, hogy a Gurbi-szigeten kívül nincs más francia föld ezen az új világon.

– Így hát a Gallia vége mégsem az a könyörtelen partfal! Még nem értünk el az északi sarkára! Vajon mi lehet e fal mögött? Ezt kellene megtudnunk! Mert hátha mégsem szakadtunk el a földgolyótól, hátha csak új pályán kering a Föld..., s akkor ezen az új pályán velünk együtt kering Franciaország, Oroszország és egész Európa! Hátha mégis kikötőhelyre lelünk valahol! Valahogy csak át kellene kerülnünk ezen a gyalázatos falon, hogy lássuk, mit rejt előlünk! Kössünk ki az istenért, kössünk már ki! - mondogatta Hector Servadac.

A Dobryna azonban - noha állandóan partközelben haladt - sehol sem lelt öbölre vagy parti zátonyra, melyen utasai megvethették volna a lábukat. A partfal meredeken nyúlt két-háromszáz lábnyi magasságba, s orma mindenütt stalaktit képződményekre emlékeztető tűkkel, kúpokkal, ékekkel volt teli. A Földközi-tengernek ez az újonnan létesült partja, ez a mindenütt egyforma kerete nyilván ugyanabból az öntőműhelyből került ki.

A Dobryna teljes gőzzel haladt kelet felé. Az idő változatlanul derűs maradt, de meglepően hidegre fordult. A Nap sápadt sugarai bizonytalan világossággal árasztották el a Földet, de éjszaka rendkívül fényesen ragyogtak a csillagok, egyik-másik azonban mintha nagyon messze került volna: így a Vénusz, a Mars és az az ismeretlen csillag is, mely napkelte és napnyugta előtt fénylett föl. A Jupiterhez és a Szaturnuszhoz viszont közelebb került a Gallia, és Prokop hadnagy megmutatta a hajó többi utasának, hogy hol van a szabad szemmel is látható Uránusz, amit pedig ezelőtt csak teleszkóppal lehetett megpillantani. A Gallia tehát most vonzásközpontjától távolodva forgott a naprendszerben.

Miután bejárták az a vonalat, ahol hajdan Var megye partszegélye volt, miután hiába keresték a Hyèresi-szigeteket, Saint Tropezt, a Lérin-szigeteket, a cannes-i öblöt, a Jouan-öblöt, február 21-én a Dobryna az Antibesi-fok vonalába ért.

És itt legnagyobb örömükre azt látták, hogy a meredek partfalat szűk nyílás hasítja ketté tövétől az ormáig. A nyílás előtt keskeny homokpart volt, melyen csónakjuk könnyen kiköthet.

– Végre partra szállhatunk! - kiáltott föl Servadac kapitány, aki már alig bírt uralkodni magán.

Timasef gróf és Prokop hadnagy, ha nem is mutatta, éppen olyan türelmetlen volt, akárcsak Servadac kapitány. Ha partra szállnak, és a fal nyílásán - mely mintha vízmosás lett volna - föl tudnak kapaszkodni, talán sikerül megmászniuk magát a falat is, és ormáról talán megpillanthatják, ha nem is Franciaországot, de legalább azt, amit a fal takar előlük.

Reggel hét órakor a gróf, a kapitány és a hadnagy kiszállt a homokparton.

Nyomban a régi part maradványaira bukkantak: sárgás színű mészköveket láttak, a provence-i part majdnem mindenütt ilyennel volt tele. Csakhogy a keskeny homokpart - nyilván a régi földgolyó maradványa - alig néhány méternyi volt; a felfedezők nem keresgéltek itt sokáig, máris a nyílás felé kapaszkodtak, melyről hamarosan kiderült, hogy nem vízmosás. A hasadék falai is olyan fémesen csillogtak, mint maga a meredek partfal, melynek anyaga olyan furcsán újnak látszott. Jól képzett geológus talán meg tudta volna állapítani, hogy miféle kőzetről van szó, ám a három felfedező nem sokat értett a geológiához.

A szakadékban nem volt ugyan nyoma sem a nedvességnek, feltehető azonban, hogy ha az időjárási viszonyok jelentősen megváltoznak, roppant víztömegek levezetőjéül szolgálhat. Jobbról is, balról is hófoltok fehérlettek a szakadék oldalán, s ahogy a kutatók följebb kerültek, egyre nagyobb, egyre vastagabb hófoltokat láttak. A fal ormát s a falon túl elterülő vidéket talán vastag jégpáncél borítja már.

– Voltaképpen most látjuk először édesvíz jelét a Gallián - mondta Timasef gróf a hófoltokra mutatva.

– Úgy van - bólintott Prokop hadnagy -, és nagyobb magasságban már nyilván jégtáblákat is találunk az egyre növekvő hidegben. Mert ne felejtsük el, hogy ha a Gallia gömb formájú, úgy most közel járunk a sarkvidékhez, ahova a Nap csak nagyon rézsútos sugarait bocsátja. És mikor a Gallia nagyobb távolságra kerül a Naptól, itt valószínűleg nagyon kegyetlen a hideg.

– Vajon nem félő, hogy a Gallián, mikor legtávolabbra kerül a Naptól, olyan hideg lesz, hogy elpusztul rajta az élet? - kérdezte Servadac kapitány.

– Nem, kapitány uram, itt sem lehet nagyobb hideg, mint amekkora a világűrben uralkodik, vagyis azokban a rétegekben, melyekben semmi levegő sincs. Fourier, a híres francia fizikus elmélete szerint ezekben a rétegekben mínusz hatvan fok a hőmérséklet.

– Mínusz hatvan fok! De hiszen ez elviselhetetlen hidegnek számítana még Oroszországban is! - mondta Timasef gróf.

– Az angol sarkkutatók is kibírták az ilyen hideget, és ha jól emlékszem, a sarkkutatók közül Parry mért a Melville-szigeten mínusz ötvenhat fokot.

A felfedezők megálltak, hogy kissé kifújják magukat, mert ahogy magasabbra kerültek, a híguló levegőben egyre nehezebben lélegeztek. Ezenfelül, noha még csak hat-hétszáz yardnyi magasságba kapaszkodtak föl, máris érezték, hogy egyre hidegebb van. A szakadék oldala azonban lépcsőzetesen emelkedett, s így másfél órával azután, hogy elindultak a homokpartról, a partfal ormára értek.

A fal ormáról elláthattak délnek a tenger felé, észak felé pedig látták a falon túl elterülő tájat.

Servadac kapitány döbbenetében fölkiáltott.

A falon túl nem látta Franciaországot! Sziklák sziklák után, ameddig csak ellátott a szem, s e hóval és jéggel borított kusza sziklák mind egyformák voltak, alakjuk is, anyaguk is azonos! Mintha az egész Gallia ebből az egyetlen ismeretlen ásványi képződményből állna, mely mindig egyforma alakban jelenik meg, hiszen a tengert elzáró fal ormán a nyíl, dárda és kúp alakú képződményeket nyilván a tengervíz alakította a kataklizma pillanatában.

A Gallia e sarki vidékén mindenesetre nyomát sem látták az európai földnek, melyet az új, előttük ismeretlen anyag helyettesített. Eltűntek Provence dimbes-dombos tájai, narancskertjei és citromkertjei, melyeknek vöröslő földje alatt száraz kőrétegek képezték az aljtalajt; eltűntek az olajligetek, a mimózabokrok, a pálmák és az eukaliptuszok, az óriási muskátlibokrok; eltűntek a part vöröslő sziklái, s mögülük eltűntek a sötétzöld fenyőkkel borított hegyek.

Nyoma sem volt itt a növényi életnek, még a zuzmó sem maradhatott volna meg ezen a furcsa talajon; nyoma sem volt állatvilágnak, a sarkvidék madarai itt csöppnyi élelemre sem lelhettek volna.

Sivár ásványbirodalom tárult a szemük elé.

Servadac kapitány a fájdalomtól szinte bénultan állt a fal ormán, könnyes szemmel nézte az előtte elterülő iszonyatos tájat. Képtelen volt elhinni, hogy Franciaország nincs többé.

– Nem! Nem! Ez képtelenség! - kiáltotta. - Tévedhettünk a mérések közben, nem azon a szélességi fokon vagyunk, ahol Franciaország déli megyéinek kell elterülnie! Távolabb van az a táj, melyet mi keresünk! Fal emelkedett ki a habokból, jó, ezt elhiszem, mert látom, de e falon túl, valahol meg kell találnunk az európai tájakat! Menjünk tovább, gróf, menjünk tovább! Vágjunk át ezen a jéggel borított szakaszon, és kutassunk tovább, kutassunk lankadatlanul!

Hector Servadac, miközben így beszélt, lázasan elindult, hogy valami járható ösvényt keressen, s vagy húsz lépéssel került odébb, mikor hirtelen megállt.

A lába a hó alatt megbúvó kőbe botlott. A kő formája és színe arra mutatott, hogy nem az új képződményből való. Servadac kapitány fölemelte a követ. Sárga márványdarab volt, rajta vésett betűk, világosan ki lehetett olvasni: Vil

– Villa! - kiáltott föl Servadac kapitány, s a kezéből kihullott márványkő ezer darabra tört a szakadékban.

Vajon mi maradt ebből a nyilván szép és derűs villából, mely valamikor itt az Antibesi-fok végében állt, a világ legszebb pontján, a Jouan- és a nizzai-öböl között, ahol az Antibesi-fok mint zöld lombú ág nyúlt, be a kék tengerbe, s partjain fehér villákban boldog emberek laktak? Vajon mi maradt ebből a sok szépségből? Még csak ez a darab márvány sem, még ez is szilánkokra tört a szakadékban!

Servadac kapitány most már nem reménykedhetett abban, hogy az Antibesi-fokot megkímélte az iszonyatos katasztrófa. Lehorgasztott fejjel, gondolataiba merülve állt.

Timasef gróf hangjára rezzent föl:

– Kapitány úr, ismeri ön a Hope család jelmondatát?

– Nem, gróf úr, nem ismerem.

– Így hangzik: Orbe fracto, spes illaesa! (Ha összetörik is a világ, sérthetetlen marad a remény!)

– Dante reménytelen szavainak az ellenkezője!

– Úgy van, kapitány úr, és ezután ez legyen a mi jeligénk is!