A Liverpool-sziget.

Most már mi sem állta útját a briggnek és Jean Cornbutte egyenesen a Brewster-fok felé tartott.

Augusztus 3-ikán oly szűk szorosba értek, hogy minduntalan vigyázniuk kellett, nehogy bele ütődjenek a jéghegyekbe, a melyek itt már szilárd, összefüggő tömeggé fagytak. A hideg is érezhetőbb lett, mert az éjszaki szélesség e magos fokain a napsugarak nagyon ferdén érik a földet és nem melegítenek.

Penellan nagy gonddal ügyelt Marira, a ki naponkint két-három órát sétált a födélzeten, hogy megszokja a hideg levegőt.

A fiatal leány sohasem panaszkodott, sőt még ő tréfált a hajósokkal, a kik nagyon megszerették jó kedveért és barátságos szavaiért. André Vasling is nagyon udvariasan bánt Marival és minden alkalmat megragadott, hogy beszédbe eredhessen vele, bár a fiatal leány, szinte ösztönszerüen, kerülte őt.

Ez a hollandi származásu kapitány derék tengerész volt, de a becsületességéhez alighanem szó férhetett. Penellan, a ki kezdettől fogva élesen megfigyelte, nem szivesen látta, hogy oly gyakran sürög-forog Mari körűl, s ha csak tehette, félbe is szakította beszélgetésüket, nagy boszúságára a másodkapitánynak, a ki titkos tervei érdekében minden áron szerette volna megnyerni a fiatal leány vonzalmát.

Marinak különben elég dolga akadt: téli ruhát varrt magának, még pedig majd egész olyat, a minőt a férfiak viselnek, mert abban a nagy hidegben az alul nyitott szoknya nem tartott elég meleget.

Ugyanezt cselekedték a matrózok is, míg André Vasling, a ki ügyes lövő volt, több vizi szárnyast lőtt naponta a konyhára. Ez könnyü munka volt, mert a ptarmigánok és dunna-ludak nagy csapatokban kóvályogtak a hajó fölött.

Végre a brigg megpillantotta a Brewster-fokot. Azonnal lebocsátották a csónakot és kieveztek a Liverpool-szigetre, melyet Scoresby kapitány födözött föl 1821-ben.

A benszülöttek mindjárt a partra futottak és Penellan segítségével, a ki czetvadász korából még tudott egy-két szót a nyelvükön, megkezdődött a nyomozás - még pedig eredménynyel.

Az egyik grönlandi, mihelyt meghallotta, miről van szó, azonnal egy hajót rajzolt a hóba és jelekkel mutogatta, hogy három hónappal ez előtt egy ilyen hajót éjszak felé sodort az áramlat, de ők nem mehettek utána, mert nagy jégzajlás volt...

Ez tehát jó hír volt, és Jean Cornbutte elhatározta, hogy azonnal folytatja az útat. Előbb azonban hat eszkimó-kutyát vett a hozzá való szánkókkal, hogy szükség esetén a szárazon is legyen mivel utaznia.

Augusztus 10-ikén reggel a «Jeune Hardie» kedvező széllel indúlt éjszak felé.

Jean Cornbutte, el lévén szánva, hogy addig megy éjszak felé, a meddig csak lehet, minden előkészületet megtett a telelésre. A hajószobát és a legénység lakását légmentesen elzárta, s napjában csak egyszer szellőztetett, úgy hogy légáramlatot csinált a helyiségben. Beállíttatta a kályhákat is, de még nem füttetett, részint azért, hogy mindnyájan hozzá szokjanak a hideghez, részint azért, mert takarékoskodni akart a tüzelőfával és szénnel.

Két nappal később elvesztették szem elől a Liverpool-szigetet, s ugyanakkor a hőmérsék is hirtelen alább szállt. A briggnek tehát sietnie kellett, mert az út nem sokára bezárul előtte...

Szeptember 3-ikán reggel szilárd jégmező állta el a «Jeune Hardie» útját. Jégfürészekkel kellett hát útat vágniok a körülbelül egy angol mérföld széles jégmezőben, s ez a fárasztó munka egyfolytában 20 óráig tartott...

A legénység halálosan belefáradt a munkába: néha övig, derékig a vízben kellett dolgozniok... de végre szabad volt az út, és átvontatták a hajót a jégmezőn, mely oly sokáig föltartóztatta.