A füstoszlop.

Mikor másnap reggel fölébredtek, koromsötétség volt a kunyhóban, mert a lámpás kiégett és elaludt. Penellan fölkelt, hogy meggyujtsa a gyors-forralót, de mikor fölállt, megütötte fejét a mennyezetben.

A vén kormányos nagyon megijedt: tegnap még egyenesen állhatott a kunyhóban... Mi történt hát, hogy a teteje beroskadt?...

Meggyujtván a gyorsforralót, látta, hogy a kunyhó mennyezete vagy egy lábnyit sülyedt.

E perczben ébredt föl Mari is, és ijedten nézett a kormányos arczára, melyen a kétségbeesés és az elszánt akarat hatalmas harcza tükröződött. Odament hozzá és gyöngéden megszorította Penellan kezét.

Ez az érintés mintha vissza adta volna a vén kormányos erejét. Féktelen haraggal fogott neki a munkának, szilajon beledöfte vasas végű botját a tegnap vájt folyosó végébe... és ime! a bot már nem talált ellentállásra: könnyedén behatolt a hórétegbe.

– Ide, barátaim! - kiáltott föl ujjongva.

És kézzel-lábbal neki esett a hótömegnek, mely lassankint engedni kezdett, s nem sokára egy kis nyilás tátongott rajta. Ám e nyiláson a halvány csillag-fénnyel együtt, oly irtózatos hideg tódult be, hogy egy szempillantásban minden folyadék megfagyott a kunyhóban.

De mit bánta ezt Penellan?... késével kitágította a nyilást, s mikor a friss, fagyasztó levegő éltető áramlata süvöltve tört be a kunyhóba, térdre borúlva adott hálát Istennek e kegyelemért.

Mindnyájan kirohantak, de nem sokáig birták el a roppant hideget, s vissza kellett sietniük a kunyhóba. Penellan azonban szétnézett előbb, hogy nem látja-e a szánkót, melyben az élelmi szerek voltak: - de a szánkónak nyoma se volt!

Kevéssel utóbb André Vasling ismét kiment és Penellan utána sietett.

– A vihar csakugyan elszakította a jéghegyet, - mondta Vasling, fölnézve a csillagos égre. - A szél éjszak-kelet felé hajtott bennünket.

– Az még nem lenne baj, - felelte Penellan, - csak el ne veszett volna a szánkónk!

– Hát nincs itt a szánkó? - kiáltott föl André Vasling. - Akkor mi is elvesztünk!

Rögtön a kunyhó mögé szaladt, a hol a szánkó volt, de megdöbbenve állt meg. Az a jégtömb, melyhez a kunyhót hozzá építették, ketté volt válva, a másik fele nem volt ott!... Mikor a vihar ketté törte a jégmezőt, éppen e jégtömb közepén át roppantotta szét, s a másik felét, a melléje állított szánkóval együtt másfelé hajtotta!

A két tengerész kétségbeesve ment föl a kunyhó tetejére szétnézni. De onnan se láttak semmit... És Penellan már megfordúlt, hogy lemegy, midőn vélétlenül André Vasling arczára tekintett.

A másod-kapitány előre nyujtott nyakkal nézett éjszak felé, aztán hirtelen összerezzent és elsáppadt.

– Mi az, Vasling úr? - kérdezte Penellan.

– Semmi, semmi!... Menjünk le hamar és mondjuk meg a többieknek is, hogy azonnal indúlni kell.

De Penellan maga is kiváncsi lett és élesen nézett abba az irányba, a merre Vasling kapitány bámult az előbb... Ő is összerezzent, de nem sáppadt el, hanem ellenkezőleg, ujjongva kiáltott föl:

– Áldott legyen az Úr neve!

Éjszak-kelet felé vékony füstoszlop szállt föl az égbe... Nem csalódhatott: ott emberek vannak!

Penellan kiáltására mind kiszaladtak a kunyhóból, s megtudván, hogy miről van szó, azonnal elhatározták, hogy oda indúlnak, a honnan a füstöt látták.

Elül ment Penellan, husz lépéssel utána André Vasling, majd ugyanily távolságban Jean Cornbutte és Mari, meg a többiek.

Félórai gyors gyaloglás után Penellan hirtelen megállt.

– Nem hallottak semmit? - kérdezte izgatottan.

– Semmit, - felelték mindnyájan.

– Pedig nekem úgy tetszett, hogy kiabálást hallok...

Mindnyájan visszafojtották lélekzetüket és úgy hallgatóztak...

– Én is hallom! - kiáltott föl Jean Cornbutte hirtelen.

Valóban lehetett hallani valami panaszos nyögés-félét, mintha segítségért kiáltottak volna... Aztán ismét elcsöndesült minden.

– Előre! - kiáltott föl Penellan.

És teljes erejéből futni kezdett a hallott hang irányában.

Körülbelül két mérföldnyi útat futhatott meg, midőn egyszerre, a mint egy jégtömböt megkerült, embert látott feküdni a havon... Odaugrott hozzá, letérdelt melléje, s aztán kétségbeesve tárta ki karjait az ég felé.

André Vasling, a ki mindenütt a sarkában járt a másik két matrózzal, megdöbbenve kiáltott föl:

– Ez a mi emberünk!... Cortrois?!...

– Már nem él, - felelte Penellan - megfagyott!

Most ért oda Jean Cornbutte is, Marival... Mindnyájuk szivében elhalt a remény: - ez a megfagyott matróz Cornbutte Lajos embere volt!

– Előre! - kiáltott föl Penellan.

Fél órai gyaloglás után hirtelen emelkedést észleltek a talajban - ez csak szárazföld lehetett... a Shannon-sziget.

Még egy angol mérfölddel odébb már nem csak a füstöt látták, hanem a kunyhót is, melyből a füst fölszállt... kiáltozásukra három férfi jött ki a kunyhóból, s Penellan megismerte az egyiket: - Pierre Nouquet volt, az egyik hajótörött matróz.

– Pierre! - kiáltott rá hevesen.

De a matróz hülyén bámult rá, mintha nem is tudná mi történik... André Vasling nyugtalanúl vizsgálta a másik két férfit: - de, midőn látta, hogy Cornbutte Lajos nincs köztük, pokoli káröröm szállta meg.

– Pierre!... Én vagyok! - kiáltott föl Penellan, odaugorva a matrózhoz. - Mi vagyunk, a barátaid!...

Pierre Nouquet most már eszére tért és zokogva roskadt bele öreg czimborája karjaiba.

– Hát a fiam?... Lajos! - jajdúlt föl az öreg Cornbutte, kétségbeesve.