Évforduló

Délután öt óra volt, mikor Jean távozott a *Champlain*ről. Ekkor mintegy három mérföldnyire volt Chamblytól, ahova indult.

Ugyan mi dolga volt ott? Hát nem fejezte be a szélső délnyugati grófságokban végzett propagandaútját, mielőtt a Montcalm-villába ment? De igen, propagandaútjával végzett. Csakhogy Chamblyban még nem járt, senki sem tudta volna megmondani, hogy miért. Nem beszélt róla senkinek, még önmagának is alig merte bevallani az okát. Most úgy ment Chambly felé, mintha húzná is meg taszítaná is valami, s közben teljesen tudatában volt e belső küzdelemnek.

Tizenkét év múlt el azóta, hogy Jean elhagyta szülővárosát. Azóta nem látták ott. Rá sem ismerne senki. A hosszú távollét alatt talán jómaga is elfelejtette, merre van az utca, ahol kisfiú korában játszadozott, merre van a ház, melyben gyermekkorát töltötte.

De nem! Hogyan is fakulhatnának el a gyermekkor színei élénk emlékezőtehetségében! Amint kiért a part menti erdőkből, viszontlátta a tág mezőket, melyeket annak idején oly sokszor bejárt, mikor a Szent Lőrinc-folyam partjára, a révhez indult. Nem idegenként, hanem mint e vidék szülötte járt most itt. Cseppet sem tétovázott, hogy merre menjen, melyik keresztúton kell befordulnia, hogy gyorsabban érjen a városba. S ha megérkezik, akkor sem kell majd keresgélnie a kis teret, melyen az atyai ház áll, sem az odavezető szűk utcát, hiszen rendszerint ezen át igyekeztek haza; tudni fogja, merre van a kis templom, ahova hajdanában kézen fogva vitte az édesanyja, az iskola, ahová járt, mielőtt Montrealba vitték.

Jean tehát szerette volna viszontlátni a helyeket, melyektől oly sokáig távol volt. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy mielőtt életét kockára teszi a végső küzdelemben, még egyszer visszatérjen oda, ahol életének minden nyomorúsága kezdődött. Nem a Névtelen jött Chamblyba, hogy felkeresse a francia párti vezetőket, hanem az egykori gyermek, aki talán utoljára láthatja szülővárosát.

Jean szaporán lépkedett, hogy még az éj beállta előtt Chamblyba érjen és még a hajnali világosság előtt távozhassék. Elborították gyötrelmes emlékei, most semmit nem látott meg abból, ami valamikor lekötötte volna a figyelmét, nem látta meg a fák alatt párosan tovasiető jávorszarvasokat, a lombok között röpködő madarak tarka seregét, sem a mezsgyéken tovasurranó vadat.

A mezőkön még dolgozott néhány földműves. Jean elfordította tőlük a fejét, nehogy viszonoznia kelljen barátságos üdvözlésüket, azt szerette volna, ha senki sem tudja, hogy erre járt, hogy viszontláthassa Chamblyt úgy, hogy őt magát senki ne lássa.

Hét óra volt, mikor a városka templomának tornya kibukkant előtte a lombok közül. Még egy fél mérföld, s útjának végére ér. Harangzúgást hozott feléje a szél. Jean hallgatott, érzései nem törtek ki szavakban, nem kiáltott fel, hogy „igen, én vagyok itt! Eljöttem, hogy viszontlássam mindazt, amit hajdan úgy szerettem!... A fészekbe térek vissza... a bölcsőmhöz!”

Jean hallgatott, kínlódva töprengett: „Mit keresek én itt?”

A harang közben szakadatlanul zúgott, Jean magában megjegyezte, hogy aligha Úrangyalára harangoznak. Vajon milyen ájtatosságra hívogatja a harangszó a chamblyi híveket ily késői órában?

„Ez így van jól - gondolta. - Legalább mindenki templomban lesz!... Nem kell nyitott kapuk előtt elmennem!... Senki sem fog látni!... Senkinek a vendégszeretetét nem kérem, tehát senki sem fogja tudni, hogy itt jártam...”

Ezzel ment tovább, bár időnként legszívesebben visszafordult volna. De nem tudott! Mintha leküzdhetetlen erő húzta volna előre.

Amint Chamblyhoz közeledett, egyre figyelmesebben nézett körül. Tizenkét év óta sok minden megváltozott, mégis felismerte a házakat, a kerteket és a városszéli majorokat.

Amint a főutcába ért, a házak mentén lopakodott előre. Annyira francia maradt itt minden, mintha a XVII. század óta, mikor még a franciák voltak itt az urak, semmi változás sem történt volna. Ott, abban a házban lakott Chambly plébánosa, aki a betűvetésre tanította, itt meg egy baráti család, Jean sok szép szünidei napot töltött náluk. Vajon élnek-e még ezek a derék emberek? Jobbról magas épület, igen, a kollégium, ide vezetett az útja minden reggel; innen már csak pár száz lépésnyire van a felsőváros.

Az utca a templomtérre vezetett. Itt bal felől, az egyik szögletben áll a szülői ház, homlokzatával a térre néz, mögötte meg a kert, mely egészen a várost körülfogó erdőig nyúlik.

Meglehetősen borús este volt. A templom nyitott nagykapuján át a boltozatról lecsüngő lámpa bizonytalan fényénél is látni lehetett, hogy hatalmas tömeg szorong bent.

Jeannak nem kellett félnie, hogy ráismernek, feltéve ugyan, hogy még emlékeznek rá, s egy pillanatig úgy gondolta, hogy bemegy a templomba, és elvegyül a tömegben. De ezt a gondolatát legyőzte a vágy, hogy mielőbb eljusson a tér túlsó oldalára. Balra fordult tehát, s máris ott volt...

Emlékezett minden kőre. Itt állt a ház. Ezernyi apró részlet jutott eszébe: a kis előkert palánkja; a ház oromzatánál is magasabb galambdúc, ott jobbról; a négy földszinti ablak, meg középen az ajtó; hányszor meg hányszor pillantotta meg anyja arcát a virágok között. Tizenöt éves volt, mikor elhagyta Chamblyt. E korban már minden mélyen vésődik az emlékezetbe. Igen, egészen bizonyos, hogy itt állt a ház, ükapái építették a kanadai gyarmatosítás első idejében.

De a ház helyén csak romhalmaz. Gyászos romok, rajtuk nem az idő könyörtelen kezének, hanem valami szörnyű katasztrófának a nyoma. Efelől nem lehetett kétsége. Feketére égett kövek, itt-ott füstösen meredező falak, üszkös gerendadarabok és hamu, megfehéredett hamu, mintha valamikor régen tűzvész pusztított volna itt.

Szörnyű gondolat villant fel Jeanban. Vajon mi okozta ezt a tüzet? Vigyázatlanság vagy véletlen műve lett volna? Vagy talán az osztó igazság vetett rá zsarátnokot?

Ellenállhatatlan erő húzta befelé, a romok közé... Vastag hamurétegben lépkedett. Baglyok reppentek fel a gerendák közül. Nyilván soha senki nem járkál itt. De vajon miért hagyták itt a romokat a város legforgalmasabb pontján? Vajon a tűzvész után miért nem hordták el a pusztulás gyászos emlékeit?

Jean az elmúlt tizenkét év alatt sohasem hallott arról, hogy családi házuk elpusztult volna, hogy már nem egyéb, mint füstös kövek, üszkös gerendák halmaza.

Mozdulatlanul állt, szíve összeszorult, a szomorú múltra s a még szomorúbb jelenre gondolt...

– Hé! Mit keres ott az úr? - kiáltott feléje egy öregember. Éppen templomba ment és megállt, amint meglátta őt. Jean nem felelt, mert meg sem hallotta az öregember szavait.

– Hé! Csak nem süket? Jöjjön már el onnan!... Pórul járhat, ha ott kapják!

Jean otthagyta a romokat, kilépett a térre, s az öregemberhez fordult:

– Hozzám szólt?

– Önhöz uram, bizony önhöz. Tilos ám azon a helyen járkálni!

– Miért?

– Mert elátkozott hely.

– Elátkozott... - suttogta Jean, oly halkan, hogy az öreg meg sem hallhatta.

– Ugye, uram, ön idegen mifelénk?

– Igen.

– És ugye nagyon rég járt utoljára Chamblyban?

– Igen... évekkel ezelőtt.

– Hát akkor nem csoda, hogy nem tudja... Higgyen nekem, én csak jót akarok... Ne menjen vissza a romok közé!

– De miért?

– Mert bemocskolja még a hamuja is! Az áruló hajléka volt itt!

– Az árulóé?

– Igen, Simon Morgaz háza...

De hiszen a boldogtalan úgyis tudta ezt!

Tehát a házból, ahonnan családját tizenkét évvel ezelőtt elűzték, a hajlékból, melyet utoljára szeretett volna viszontlátni, már csak néhány kormos fal maradt. S az idők során oly gyalázatos híre támadt, hogy még csak megközelíteni sem merték, és aki csak feléje nézett, átkokat szórt rá! Igen! Tizenkét év múlt el azóta, és Chamblyban meg Kanada minden más táján ma is iszonyodtak a Simon Morgaz névtől.

Jean lesütötte a szemét, a keze reszketett, közel érezte magát az ájuláshoz. Ha nincs ilyen sötét, az aggastyán is meglátta volna, hogy szégyenpírban lángol az arca.

Az öreg tovább kérdezősködött:

– Uraságod kanadai?

– Igen.

– Akkor nyilván tudja, micsoda bűnt követett el Simon Morgaz?

– Ki ne tudná Kanadában?

– Bizony, uram, mindenki tudja! Ön ugye valamelyik keleti grófságból való?

– Igen... Ó-Brunswickból.

– Hát akkor messziről jött... nagyon messziről. Talán nem is tudja, hogyan pusztult el ez a ház?

– Nem, nem tudom. De biztosan valami szerencsétlenség...

– Nem, uram, nem bizony! Talán jobb lett volna, ha az ég tüze lobbantja lángra! Előbb-utóbb úgyis ez történt volna, mert az Isten az igazságos!... Csakhogy az emberek megelőzték. Egy nappal azután, hagy Simon Morgazt a családjával együtt elűzték Chamblyból, a város népe nekiment ennek a háznak... Felgyújtották... Aztán, hogy mindörökre megmaradjon mint intő példa, itt hagyták azt, amit a tűz nem pusztított el. Csakhogy nem szabad a közelébe menni, meg hát nem is akarja senki bemocskolni magát e ház porával!

Jean moccanás nélkül hallgatta végig az öreget. Olyan hévvel beszélt, hogy Jeannak látnia kellett, még ma is éppúgy irtóznak mindentől, ami Simon Morgazhoz tartozott, akárcsak tizenkét évvel ezelőtt. Családi emlékeket keresett volna itt, de csak a gyalázat emlékére lelt.

Beszélgetés közben eltávolodtak az elátkozott helytől, s az öreg a templom felé ment. Már csak az elhaló harangszó rezgett a levegőben. Megkezdődik az ájtatosság. Máris kihallatszott az ének, melyet hosszú szünetek szakítottak félbe.

Az öreg ismét megszólalt:

– Most már el kell válnom öntől, hacsak nem jön velem a templomba. Olyan prédikációt hallana, aminek nagy visszhangja lesz az egész egyházközségben...

– Nem tehetem - felelt Jean -, Laprairie-ben kell lennem, még mielőtt megvirradna.

– Akkor igyekeznie kell, uram. Most legalább biztonságosak az utak! Montreal grófságot egy idő óta éjjel-nappal rendőrök járják, egyre csak a Névtelenre vadásznak, pedig azt sohasem fogják el! Mert az emberek sokat várnak ám a hőstől, és igazuk van... Ha úgy van, ahogy mondják, hát errefelé csupa derék ember lakik, mind készen áll, hogy kövesse őt!

– Mint az egész grófságban!

– Nálunk még inkább, uram! Nekünk még jóvá kell tennünk azt a gyalázatot, hogy Simon Morgaz a földink volt!

A szemmel láthatóan nagyon beszédes kedvű öreg jóestéttel végleg el akart már búcsúzni, mikor Jean megszólalt:

– Ön talán ismerte Simon Morgaz családját?

– Hogyne ismertem volna, uram, de még mennyire, hogy ismertem! Hetvenéves vagyok, ötvennyolc voltam, mikor ez a szörnyűség történt. Mindig ezen a vidéken laktam, meg ő is, és soha, de soha nem képzeltem volna, hogy Simon képes lenne ilyesmire! Mi lett a sorsa?... Ki tudja!... Talán meghalt?... Talán külföldre ment, más nevet vett fel, nehogy valaha szemébe köpjék az igazat! Csakhogy a felesége meg a gyermekei!... Hej, de sajnálom a szerencsétleneket! Bridget asszony - nagyon gyakran láttam - olyan jó volt, olyan nemes lelkű, pedig bizony nem élt valami nagy jómódban... Hogy szerette őt az egész város!... Micsoda hazaszeretet élt abban az asszonyban!... Mit szenvedhetett, hej, mit szenvedhetett!

Leírhatatlan az, ami Jean szívében végbement. Itt, az összeomlott ház romjainak közelében, mely az árulás utolsó felvonásának színhelye volt, ahol Simon Morgaz rendőrkézre adta társait, itt hallotta most anyja nevét emlegetni, itt merült fel emlékezetében életének minden nyomorúsága, s úgy érezte, hogy a véges emberi erő nem birkózhat meg ennyi fájdalommal.

Az öregember meg folytatta:

– Nemcsak az anyát, a két fiút is ismertem, uram! Az anyjára ütött mind a kettő! Hej, az a szerencsétlen család!... Ugyan hova lettek? Itt mindenki szerette őket, mert jellemesek, egyenesek, jószívűek voltak! Az idősebbik már komoly fiú volt akkoriban is, nagyon szorgalmas, a kisebbik meg vidám természetű, erélyesebb gyerek, mindig védelmébe vette a gyengét az erősebb ellen... Jeannak hívták... Az idősebbiket meg Joannak... no lám, neki is Joann volt a neve, akárcsak annak a fiatal papnak, aki most majd misézik...

– Joann abbé? - döbbent meg Jean.

– Talán ismeri?

– Nem... dehogy... Csak hallottam a prédikációiról...

– No, ha nem ismeri az úr, meg kellene vele ismerkednie! Ha legalább egyórányi ideje volna még az indulás előtt...

– Megyek! - határozott Jean.

Az öreggel együtt ment a templomba, ahova már mind a ketten csak nagy nehezen jutottak be.

A bevezető imák után a prédikátor a szószékre lépett.

Joann abbé mintegy harmincéves férfi volt. Szenvedélyes arcával, átható tekintetével nagyon hasonlított az öccséhez, aki éppúgy, mint ő, simára borotválta az arcát, még meleg, meggyőző hangjuk is egyforma volt. Egyébként mindketten anyjukhoz hasonlítottak, az ő jellegzetes vonásait örökölték. Aki csak látta és hallotta a fiatal papot, megértette, hogy mélységes hatással van honfitársaira, akik meghallgatására egybesereglettek.

Joann abbé beszélni kezdett.

Jean a félhomályban meghúzódva hallgatta. Mintha csak ő beszélne! A szívükben eggyéforrott testvéreket ugyanazok az eszmék, ugyanazok a törekvések lelkesítették. Mindketten vezeklők, Simon Morgaz árulását teszik jóvá.

Joann abbé, mint már mondottuk, a Szent Sulpicius-rendhez tartozott. Jó, ha az olvasó azt is tudja, hogy az állam ennek a rendnek már a hódítás korszakának elején nagy földterületeket juttatott, melyekből a papság még máig is jelentős jövedelmet élvez. Bizonyos jogokat - főként a Montreal-szigeten - még manapság is a szerzet élvez földesúri jogon, melyet még Richelieu bíboros adományozott a rendnek. Így a Szent Sulpicius-rend Kanadában hatalmas szerzet, s papjainak, az ország leggazdagabb birtokosainak, rendkívül nagy a befolyása.

Mintegy háromnegyed órán át tartott Joann abbé prédikációja.

Mikor a prédikáció véget ért, Jean félrehúzódott a templom egyik zugába.

Vajon találkozni akart Joann abbéval? Vajon kezet akart szorítani vele, mielőtt társaihoz indul a Chipogán-majorba? A testvérek már hónapok óta nem látták egymást, mindegyik a maga külön útján járt, de egyazon ügy szolgálatában.

Jean a templomajtó első oszlopai mögött várakozott, mikor a térről egyszerre csak roppant lárma hallatszott be. Kiáltások, szitkozódás, üvöltés verte fel a csendet. Mintha csak a népharag tört volna ki szokatlan erővel. Ugyanekkor nagy világosság támadt, s fénye a templom belsejébe is eljutott.

A hívek kitódultak, s Jean szinte akarata ellenére a tömeggel együtt sodródott a tér közepére.

Vajon mi történt?

Nagy tűz lángolt az áruló hajlékának romjai előtt. Férfiak, nők, gyermekek élesztgették a tüzet, halomszám dobálták a száraz rőzsét a lángok közé.

Az egész teret betöltötte az utálat, a gyűlölet hangja:

– Máglyára az árulót!... Tűzbe Simon Morgazzal!

Rongyokba burkolt szalmabábot vonszoltak a tűz felé.

Jean nyomban értett mindent. Chambly lakossága jelképesen kivégzi a nyomorult árulót, mint ahogy London utcáin még manapság is végighurcolják Guy Fawkes-nak, a lőpor-összeesküvés rossz emlékű hősének képét.

Ezen a napon volt az évfordulója annak a napnak, mikor Walter Hodge, François Clerc és Robert Farran meghalt a vérpadon.

Jeant irtózat fogta el, menekülni akart... De tapodtat sem tudott mozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Maga előtt látta az apját, kit szidalmakkal áraszt el, összevissza ver és sárral dobál a gyűlölettől ittas nép. S úgy érezte, mintha ez a gyalázat mind őreá, Simon Morgaz fiára hullana.

E pillanatban feltűnt a tömegben Joann abbé. Az emberek utat nyitottak számára.

Ő is megértette, mi történik itt. S miközben száz meg száz torokból harsogott a gyászos évforduló dátuma meg Simon Morgaz gyűlölt neve, az abbé a lángok fényénél megpillantotta öccse halálsápadt arcát.

Joann abbé nem tudott uralkodni magán. Karját kitárta, a magasan lobogó máglya felé rohant, melyre éppen akkor készültek rádobni a szalmabábot.

– A könyörületes Isten nevében! - kiáltotta. - Irgalmazzatok a szerencsétlen emlékének! Hiszen Isten is megbocsát minden bűnt!

– Nincs bocsánat az árulásra, nincs bocsánat Simon Morgaznak - harsogta valaki a tömegből.

S a tűz, mint minden évben, most is elpusztította a Simon Morgazt jelképező szalmabábut.

A tömeg még hangosabban rivalgott, s csak akkor lett csend, mikor a lángok kialudtak.

A sötétségben senki sem láthatta, hogy Jean és Joann egymás mellé léptek, s kéz a kézben, lehorgasztott fővel hallgattak.

Szótlanul hagyták el a szörnyű jelenet színhelyét és Chambly városát, ahova soha többé nem vezetett az útjuk.