Az utolsó napok

A franciák válságos helyzetben voltak Navy szigetén, s mindnyájan tudták, hogy sokáig nem tarthat így. Napok, de talán csak órák kérdése, s a helyzet fordul valamerre.

MacNab ezredes, bár még nem határozta el az átkelést a Niagarán, mégis úgy intézkedett, hogy az ostromlottak látták: a szigetet nem tudják sokáig tartani. A kéksapkások még csak nem is gondolhattak arra, hogy viszonozni fogják a chippewai parton felállított ütegek tüzét, hiszen nem volt egyetlen ágyújuk sem. Pár száz puskájukkal - az egyetlen fegyverrel, mellyel megkísérelhetik a partraszállás megakadályozását - nem béníthatják meg a királyi csapatok tüzérségét. Navy szigetének védelme mindenképpen nagyon gyenge volt. Nem tudtak nagy lőszer- és élelmiszertartalékot sem biztosítani, bár Schlosser, Buffalo és Niagara-Falls a környék készleteiből minden nélkülözhetőt a szigetre szállított. A kisebb-nagyobb hajók szüntelenül oda-vissza jártak a sziget és az amerikai part között. MacNab, hogy a nagy hajóforgalmat akadályozhassa, ágyúkat állíttatott fel a chippewai parton, úgy, hogy mind a sziget felett, mind alatta tűz alá vehesse a folyamot.

Az előzőkből már tudjuk, hogy a Caroline nevű kis gőzös rendszeres és gyors forgalmat bonyolított le a part és a sziget között. A gőzösön elsősorban azok a látogatók utaztak, akik a Navy-sziget védőire voltak kíváncsiak.

Ilyen körülmények között a maroknyi franciának olyan vezérekre volt szüksége, akik rendíthetetlen eréllyel ragaszkodtak a küzdelem folytatásához. A harcosok száma azonban sajnos, napról napra csökkent, a csüggedők csoportosan hajóztak át Schlosserba, ahonnan már vissza sem jöttek a szigetre.

A szomorú esemény óta, mely Jean és az édesanyja távozásával végződött, de Vaudreuil többé nem hagyta el a házat. Az élethez már alig volt ereje. Clary egy pillanatra sem mozdult mellőle. Mindketten úgy érezték, mintha a gyalázat sara, amit a haragos tömeg Bridget-re és Jeanra freccsentett, valamiképpen őket is beszennyezte volna. Nekik kettőjüknek fájtak legjobban a sértések, melyekkel társaik elárasztották a szerencsétlen, a rég megtagadott név gyalázata miatt oly sokat szenvedett családot. Ha viszont Simon Morgaz bűnére, az árulása miatt vérpadra került, hőslelkű áldozatokra gondoltak, mindketten megadóan hajtottak fejet a végzet előtt.

Otthonukban egyébként, ahol most is naponta összejöttek de Vaudreuil barátai, soha senki még csak célzást sem tett a történtekre. Vincent Hodge, aki jelleménél fogva rendkívül tapintatos volt, nagyon tartózkodóan viselkedett, óvakodott még a látszatától is annak, mintha helytelenítené Clary érzelmeit. És vajon nem volt igaza a hőslelkű lánynak, mikor tiltakozott a gyűlöletes előítélet ellen, mely azt követeli, hogy az ártatlanok is bűnhődjenek a bűnösök vétkeiért, s hogy az apa gyalázata örökségként szálljon át a fiúra, akárcsak a testi vagy lelki hasonlatosság?

Jean most már egyedül állt a világon, s ha belegondolt szörnyű helyzetébe, egész valója fellázadt az igazságtalanság ellen. Joann meghalt Kanadáért, Bridget belehalt a csapásba, mely az emberek igazságtalansága miatt sújtotta azon a szörnyű napon - hát még mindig nem fizettek eleget a múltért?... Nem! Még mindig nem elég! S ha felkiáltott: „Ez igazságtalanság!”, mintha csak lelkiismeretének hangja válaszolt volna: „Talán csak igazságszolgáltatás!”

S ilyenkor Jean újból maga előtt látta Claryt, amint a bátor fiatal lány szembeszáll a tömeggel, az ellene acsarkodó tömeggel! Igen! Ahhoz is volt bátorsága, hogy védelmébe vegyen egy Morgazt! Hajlandó volt sorsát az ő sorsához kötni! De ő visszautasította, s ha Clary megint felajánlaná kezét, ő megint visszautasítaná! Pedig kimondhatatlanul szereti! Ha ezek a gondolatok erőt vettek rajta, mindig kiment a Niagara partjára, ott kóborolt, akárcsak Nathaniel Bumpoo, a Mohikánok hőse, aki inkább a zuhatag örvénylő mélyét választotta volna, mintsem hogy elváljon Mabel Denhamtől!

Jean az egész napot anyja holtteste mellett töltötte, magának is azt a nyugalmat kívánta, ami anyjának most végre kijutott. Leghőbb vágya volt vele együtt sírba szállni! De még most is fülébe csengtek anyja utolsó szavai: ő csak az első sorokban halhat meg. Ez az ő kötelessége... Teljesíteni fogja.

Mikor leszállt a vaksötét éjszaka, melyet csak a hó tükrözése világított meg - a sarkvidékek közelében ugyanis a hó csillogása visszfényszerűen tükröződik az égbolton -, Jean felállt Bridget holtteste mellől, s kiment a kunyhóból. Pár száz lépéssel odább, a zúzmarától roskadozó fák alatt, széles késével sírt ásott. Senki sem láthatta meg őt itt az erdő szélén, a sötétben, s nem is akarta, hogy bárki meglássa. Senki sem fogja tudni, hol van eltemetve Bridget Morgaz. Sírját kereszt sem fogja jelölni. Joann a Frontenac-erőd egyik rejtett zugában porlad, de legalább az édesanyja amerikai földben, szülőhazájának földjében fog pihenni. Ő maga meg majd elesik a legközelebbi csatában, holtteste el fog tűnni, annyi máséval együtt majd elsodorja a Niagara sebes folyású vize. Vele aztán végleg eltűnik a Morgaz családnak még az emléke is.

Mikor a sírgödör már elég mély volt ahhoz, hogy a holttestet ne kaparhassák ki a vadállatok, Jean visszament a kunyhóba, karjába fogta édesanyja holttestét, elvitte az erdőszélre, még egyszer homlokon csókolta, saját honi kelméből készült köpenyébe takarta, letette a sírba, s eltemette. Azután a hant mellé térdelt, s imádkozott. Imáját így fejezte be:

– Nyugodj békében, szegény anyám!

Hullani kezdett a hó, s hamarosan eltakarta a boldogtalan asszony sírját, aki nem volt többé, akinek jobb lett volna sohasem születnie.

S mégis, mikor MacNab katonái majd megkísérlik a partraszállást Navy szigetén, Jean ott lesz a kanadai franciák első sorában, ott fogja keresni a halált.

Nem kellett sokáig várakoznia.

Másnap már a kora reggeli órákban nyilvánvaló volt, hogy MacNab közvetlen támadásra készül. A chippewai tábor alatt nagy lapos hajók sorakoztak a parton. A kéksapkások, minthogy ágyújuk nem volt, nem tudták elpusztítani a hajókat, mielőtt még elindultak volna, s megállítani sem tudják őket, ha majd megkísérlik az átkelést. Egyetlen lehetőségük volt: hogy a fenyegetett pontokon tömörítsék erejüket, s úgy próbálják megakadályozni a partraszállást. De vajon a maroknyi védősereg hogyan tud majd szembeszállni a támadóval, ha egyidejűleg több ponton száll partra? Ha tehát a királyi csapatok kikötnek a szigeten, a tábort hamarosan lerohanják, és a franciákat - akik túl sokan voltak ahhoz, hogy elférjenek a parton veszteglő egy-két schlosseri hajó fedélzetén - lemészárolják, még mielőtt amerikai területre menekülhetnének.

De Vaudreuil és barátai egyre nyugtalanabbul latolgatták ezeket a lehetőségeket. Helyzetük minden veszélyét világosan látták. Igaz, megmenekülhetnének e veszélyektől, ha Schlosserba mennének most, míg átkelhetnek a Niagarán. De egyikük sem akart megfutamodni, az utolsó percig harcolni akartak.

Végül is talán elég erősnek vélték magukat a komoly védelmi harchoz, s talán túlbecsülték a partraszállás nehézségeit.

Volt köztük valaki, aki vajmi keveset tévedett a helyzet megítélésében: a küzdelembe önhibáján kívül sodródott Nick közjegyző. Ő viszont, mint a mahoganni harcosok nagyfőnöke, egy szót sem szólhatott kétségeiről. Lionel persze most is rendületlenül bizakodott.

Az ifjú írnok egyébként még alig tért magához a meglepetésből: a Névtelen Simon Morgaz fia!... Joann abbé apja áruló volt!...

„Jó - mondogatta magában -, de hát azért ők ketten nagyon kiváló emberek voltak!... Clary kisasszonynak igaza volt, mikor védelmébe vette Jeant meg az édesanyját! Micsoda derék teremtés!... Ez már igen!... Milyen szépen viselte magát!... Méltó volt a de Vaudreuil névhez!”

Így elmélkedett Lionel, s lelkesedése most sem lohadt, nem tudta elhinni, hogy Jean végleg elment Navy szigetéről, hogy soha többé nem fog partjára lépni! Nem! Vissza fog jönni, ha másért nem, hát azért, hogy meghaljon az ügy védelmében.

És az ifjú írnok hamarosan e nagyon helytálló következtetésre jutott:

– Vajon miért ne lehetnének Simon Morgaz fiai a legbecsületesebb emberek, mikor például egy harcias törzs utolsó sarjában nyoma sincs az ősi tulajdonságoknak, mikor a Sagamore-ok nemzetsége egy közjegyzővel hal ki?

Thomas Harcher és a fiai éppúgy gondolkodtak Jean felől, mint Lionel. Hiszen éveken át látták, hogyan fáradozik Kanadáért. Vajon nem tette-e jóvá Simon Morgaz bűnét azzal, hogy száz halállal is szembenézett? Bizony, ha ők ott lettek volna annál a gyűlöletes jelenetnél, ők nem mérsékelték volna magukat, nekimennek a tömegnek, hogy elégtételt szerezzenek a durva sértegetésekért. S ha most csak sejtenék, hogy hova tűnt Jean, bizony elmennének érte, visszahoznák a kéksapkások közé, s ő lenne a vezérük!

Viszont Jean és Bridget távozása óta a közhangulat - az emberi név becsületére legyen mondva - teljesen megváltozott irányukban. Most már a legtöbb francia úgy érzett, mint Lionel és az Harcher család tagjai.

Vasárnap délelőtt tizenegy órakor megkezdődött az előkészítő támadás. A chippewai ütegek ágyúgolyói végigszántottak a táboron, tűzvészt, pusztulást hagytak maguk után. A csaknem teljesen sík területen semmiképpen sem lehetett fedezékbe vonulni a lövedékek elől, hiszen mindössze egy-két fa, itt-ott meglehetősen ritka élősövény, s a part felőli részen épített földsáncok nyújtottak némi védelmet. MacNab ezredes meg akarta tisztítani a partot, mielőtt megkísérli az átkelést. Ez a hadművelet, noha az ostromlottak kevesen voltak, éppen nem ígérkezett könnyűnek.

A védők de Vaudreuil háza körül gyülekeztek, a jobb parton; a Schlosserral szemben emelkedő épület kevésbé volt kitéve az ágyúk tüzének.

De Vaudreuil az első lövések után kiadta a parancsot, hogy mindazok, akik nem foghatnak fegyvert, azonnal hagyják el a szigetet. A nők és a gyermekek, akik eddig itt maradhattak, most elbúcsúztak férjüktől, atyjuktól és fivéreiktől; hajóra szálltak, s átkeltek a túlsó partra. Az átkelés korántsem volt veszélytelen, mert a Chippewa alatt és felett berendezett lőállásokból ferde irányban leadott lövés könnyen eltalálhatta a hajókat. Néhány lövedék így is amerikai területre csapódott be, s ez a szövetségi kormányt jogos tiltakozásra késztette.

De Vaudreuil rá akarta beszélni a leányát, hogy ő is meneküljön Schlosserba, s ott várja be a csata kimenetelét. Clary azonban nem volt hajlandó elválni atyjától.

– Apám - mondotta -, melletted van a helyem, itt maradok. Ez kötelességem.

– S ha a királyi csapatok kezére kerülök?

– Meg fogják engedni, hogy osztozzam veled a rabságban.

– És ha elesnék?

A fiatal lány nem válaszolt, de apja nem tudta rávenni, hogy változtasson elhatározásán. Akkor is mellette maradt, mikor apja a ház előtt gyülekezők közé állt.

Az angolok ekkor már roppant hevesen ágyúztak. A tábort nem tarthatják sokáig. Partraszállási kísérlet azonban még nem történt, mert ezt a sáncok mögött várakozó kéksapkások már jelezték volna.

A többiekkel együtt a ház előtt állt Vincent Hodge, Clerc és Farran meg Thomas Harcher a fiaival. Itt volt Nick közjegyző és Lionel a mahoganni harcosokkal, akik mint mindig, most is méltóságos nyugalommal várakoztak.

De Vaudreuil szót kért:

– Barátaim - mondotta -, függetlenségünk utolsó bástyáját kell védelmeznünk. Ha MacNab beveszi e bástyát, elveszett ügyünk, s ki tudja, mikor kezdhetnek új csatát az új vezérek s az új harcosok! Ha visszaverjük a támadót, tartani tudjuk a szigetet, úgy hamarosan segítséget kapunk Kanada minden részéből; akkor párthíveinkben új reménység éled, s kezünkben bevehetetlen erődítménnyé, a függetlenségi ügy biztos támaszpontjává lesz ez a sziget. Készen vagytok-e védelmére?

– Mindhalálig! - kiáltotta Vincent Hodge.

– Mindhalálig! - visszhangozták a többiek.

E pillanatban tőlük mintegy húsz lépésnyire ágyúgolyó csapódott be, majd hatalmas hófelhőt kavarva pattant messzire.

A kéksapkások meg sem moccantak. Vezérük parancsára vártak.

De Vaudreuil folytatta:

– A partra kell mennünk. A chippewai ágyúk hamarosan elhallgatnak, a csapatok megkísérlik az átkelést. Álljatok fel a part mentén, a sziklák mögé, s várjatok, míg a hajók lőtávolságba érnek. MacNab katonáinak nem szabad partra szállniuk.

– Nem fognak partra szállni! - jelentette ki William Clerc. - S ha mégis a szigetre lépnének, a Niagarába kergetjük őket.

– Gyerünk a partra, barátaim! - kiáltotta Vincent Hodge.

– Veletek megyek, míg erőm engedi - mondotta de Vaudreuil.

– Maradj itt - kérlelte André Farran. - Mindenről hírt adunk neked...

– Nem, barátaim, ott leszek, ahova a kötelesség szólít!... Gyerünk!...

– Igen!... Előre! A hajók már elindultak a kanadai parttól! - harsant fel mögöttük egy hang.

Mindnyájan hirtelen megfordultak.

Jean állt előttük. Már az előző éjszaka átkelt a folyamon, s partra szállt a szigeten. Útközben senki sem ismerte fel. A Chippewára néző partján rejtőzött el; onnan figyelte MacNab csapatainak készülődését, s mit sem törődött a körülötte becsapódó lövedékekkel. Mikor látta, hogy az ostromlók átkelésre készülődnek, megjelent, hogy nyíltan elfoglalja helyét régi bajtársai között.

– Tudtam! - ujjongott Lionel.

Clary de Vaudreuil az ifjú elé lépett. Ugyanakkor Thomas Harcher és fiai is köréje sorakoztak.

De Vaudreuil kezet nyújtott neki.

Jean nem fogadta el.

– Navy szigetének védői, hallgassatok meg! Anyám meghalt, megöltétek igazságtalan sértegetéseitekkel! Már csak én vagyok életben e gyűlölt és megvetett családból! Viseljétek el a szégyent, hogy egy Morgaz harcol soraitokban, s most gyerünk, adjuk életünket a franciák ügyéért!

Mennydörgő éljenzés fogadta szavait. Mindnyájan szerettek volna kezet szorítani vele, de ő most sem nyújtotta kezét.

– Isten vele, Clary de Vaudreuil! - csak ennyit mondott.

– Isten vele, Jean! - válaszolt a fiatal lány.

– Isten vélünk, utolszor!

Ezzel rohanni kezdett a bal part felé, megelőzte de Vaudreuilt, megelőzte fegyvertársait, megelőzte mindazokat, akik vele együtt a halálba indultak.