Nick közjegyző Walhattában

A chipogáni ügy után, amikor a rendőrök és az önkéntesek oly csúfos kudarcot vallottak, Thomas Harcher-nak és öt idősebb fiának el kellett menekülnie Kanadából, de mind a hatan visszajöttek, hogy részt vehessenek a Saint Charles-i csatában. A gyászos végű csata után, melyben Rémy életét vesztette, Thomas, Pierre, Michel, Tony és Jacques szerencsésen csatlakozott az amerikai határ mentén Saint Albans-ban gyülekező francia pártiakhoz.

Azt is tudjuk, hogy Nick közjegyző bölcsen óvakodott attól, hogy visszatérjen Montrealba. Mert hogyan is magyarázná meg Chipogánban tanúsított viselkedését? Akármilyen nagy tekintélynek örvend is Montrealban, Gilbert Argall habozás nélkül perbe fogná azzal, hogy fellázadt a hatóság képviselői ellen. Feltétlenül börtönbe kerülne, ott aztán Lionel, hűséges társa, intra muros kedvére átengedhetné magát az ihletnek.

Nick közjegyző úgy döntött, ahogyan a körülmények miatt döntenie kellett: elment a mahogannikkal Walhattába, hogy őseinek hajlékában várja be, míg a kedélyek lecsillapulnak, és ő abbahagyhatja törzsfőnöki szerepét s szép szerényen visszatérhet a közjegyzőséghez.

Igaz, hogy Lionel nem egészen így képzelte a dolgot. Az ifjú poéta abban bizakodott, hogy a közjegyző mindörökre sutba vágja a Bon Secours téri közjegyzőséget, és a huronok között teszi halhatatlanná a Sagamore-ok dicső nevét.

Nick közjegyző tehát már hetekkel ezelőtt berendezkedett a chipogáni majortól két mérföldre levő Walhattában. Itt a paragrafusok békés szakértőjére egészen új élet várt. Lionelt kimondhatatlanul fellelkesítette a fogadtatás, melyben a walhattai harcosok, a falu aggastyánjai, a nők és a gyermekek részesítették főnöküket. Az üdvlövések, a törzs hódolata, a magasztaló szónoklatok, az üdvözlőbeszédek, melyekre azután a közjegyzőnek a Far-West képgazdag nyelvén kellett válaszolnia, bizony mindez alkalmas volt arra, hogy legyezgesse az emberi hiúságot. A derék férfiú azonban mégis keservesen gyötrődött, hogy akarata ellenére belekeveredett az egész szerencsétlen ügybe. És bár Lionel a közjegyzői iroda és a poros akták szagánál jobban kedvelte a prérik szabad levegőjét, a mahoganni harcosok ékesszólása jobban tetszett neki, mint a jogi tolvajnyelv cikornyái, Nick közjegyző korántsem osztotta másodírnoka véleményét.

Ebből aztán a közjegyző és másodírnoka között heves szóváltások kerekedtek.

Nick közjegyző ráadásul attól tartott, hogy a bajok ezzel még korántsem értek véget. Már szinte látta, hogy a huronok előbb-utóbb óhatatlanul kiállnak a franciák mellett. És ugyan hogyan tarthatná vissza őket, ha egyszer a franciákhoz akarnak csatlakozni, ha a Névtelen a segítségét kéri, ha egyszer Thomas Harcher és az övéi Walhattába jönnek, s arra kérik, hogy támogassa őket. A hatóságok máris nyilván ferde szemmel nézik, hát még akkor mi lesz, ha egy vad törzs élén menetel a kanadai angol hatóságok ellen? Hogy mehetne ezután vissza Montrealba közjegyzőnek?

Egyre csak azt mondogatta magában, hogy az idő majd csak elrendezi a dolgokat. A chipogáni csetepaté óta már hetek teltek el, s az egész ügy alighanem hamarosan feledésbe merül, hiszen voltaképpen nem történt egyéb, csak pár ember szembeszállt a rendőrséggel. A lázadás meg még nem robbant ki, és semmi sem mutatott arra, hogy hamarosan kitör. Ha Kanadában továbbra is nyugalom lesz, a hatóságok nyilván elnézőek lesznek, és Nick közjegyző kockázat nélkül visszatérhet Montrealba.

Lionel azonban egyre bizakodott, hogy a közjegyzőnek ez a reménysége nem válik valóra. Hogy még egyszer irodában kelljen dolgoznia? Hogy naponta hat órán át csak körmöljön?... Akkor már inkább elmegy erdőjárónak vagy prémvadásznak. Hogy a főnöke otthagyhatná a mahogannik között betöltött magas tisztséget?... Soha! Nick közjegyző nincs többé. A Sagamore-ok ősi törzsének törvényes utóda ő! A huronok sohasem engednék meg, hogy a harci bárdot felcserélje a lúdtollal.

Nick közjegyzőnek, mióta Walhattába érkezett, abban a wigwamban kellett laknia, ahonnan előde elindult őseihez az örök vadászmezőkre. Lionel Montreal minden házát, minden palotáját odaadta volna ezért a kényelmetlen kunyhóért, ahol a törzs fiataljai buzgólkodtak, hogy szolgálhassák főnöküket. Odaadásukból Lionelnek is jutott. A mahogannik a nagyfőnök jobbkezének tartották. S csakugyan, mikor Nick kénytelen volt szót emelni a tűz körül, a tanácsban, Lionel önkéntelenül is szenvedélyes gesztusokkal kísérte Nicolas Sagamore szavait.

Így aztán az ifjú írnok a legboldogabb halandó lett volna, ha főnöke csökönyösen nem utasítja el leghőbb óhajának teljesülését. Nick közjegyző ugyanis még egyetlenegyszer sem öltötte magára a mahogannik nemzeti viseletét. Márpedig Lionel semmit sem kívánt oly forrón, mint azt, hogy csak egyetlenegyszer is lássa a főnökét huron öltözékben mokaszinnal a lábán, tollakkal a feje búbján és csíkos palásttal a vállán. Hányszor meg hányszor pendítette meg ezt - de mindhiába. Lionel azonban nem csüggedt.

„Majd sor kerül erre is - mondogatta magában. - Hát csak mégsem engedhetem, hogy közjegyzői öltözékben uralkodjék! Mert minek nézi az ember így, hosszú szalonkabátban, bársonymellényben, fehér nyakkendővel? Még nem vetkőzte le a régi mivoltát, de majd csak eljön annak az ideje is! Valahányszor kinyitja a száját a törzs vezető férfiai előtt, mindig azt hiszem, hogy azt mondja majd: »Előttem Nick montreali közjegyző és közjegyzőtársa előtt...« Ez nem mehet így. Azt akarom, hogy felöltse az indián harcosok öltözékét és ha csak az alkalom hiányzik ehhez, majd én megteremtem!”

Lionelnek valami nagyon egyszerű ötlete támadt. Gyakran elbeszélgetett Walhatta vezető férfiaival, és meggyőződött arról, hogy számukra is nagy csalódást jelent, hogy a Sagamore-ok leszármazottja a sápadtarcúak divatja szerint öltözködik. Az ifjú írnok sugallatára a mahogannik elhatározták, hogy ünnepélyesen beiktatják új törzsfőnöküket, és meg is állapodtak az ünnepség programjában. Azt is elhatározták, hogy erre az alkalomra meghívják a szomszédos törzseket. Mindent elkövetnek majd, hogy az ünnepség minél fényesebb legyen, és Nick közjegyző, aki elnökölni fog, mégiscsak kénytelen lesz nemzeti viseletbe öltözködni. Haladék nélkül meg kell tehát kezdeni az előkészületeket, ha azt akarják, hogy soha nem látott pompával menjen végbe a beiktatási ceremónia.

Ha Nick közjegyző szerepe arra korlátozódott volna, hogy a kitűzött napon fogadja népe hódolatát, úgy az ünnepség tervét titokban lehetett volna tartani, hogy meglepetés legyen számára. De minthogy huron törzsfőnökhöz méltó öltözékben kell majd megjelennie, az ifjú írnok mégiscsak kénytelen volt elmondani neki, hogy a törzs mire készülődik.

Ezért Nick közjegyző nagy bosszúságára töviről hegyire meg kellett vele beszélnie a teendőket.

Mikor Lionel közölte vele, hogy a törzs ünnepséget rendez a tiszteletére, Nick a pokolba kívánta a huronokat ifjú írnokával együtt.

– Nicolas Sagamore, kegyeskedjék megnyitni fülét egy sápadtarcú tanácsa előtt! - szólt nagy komolyan Lionel.

– Miféle sápadtarcúról beszélsz? - kérdezte Nick közjegyző, aki az egészből egy szót sem értett.

– Leghűségesebb szolgádról, nagyfőnök!

– Jó lesz, ha vigyázol, mert egy jókora nyaklevestől hamarosan vörös lesz a sápadt arcod!

Lionel ügyet sem vetett a fenyegetésre, s zavartalanul folytatta:

– Nicolas Sagamore, soha ne feledkezzék meg végtelen hűségemről! Ha valaha a sziúk, az oneidák, az irokézek, vagy más vad törzsek rabságába esnék, ha a kínzócölöphöz kötöznék, én védelmezném meg a vénasszonyok sértegetése és körmei ellen, s halála után pipáját és harci bárdját én helyezném a sírjába!

Nick közjegyző hagyta, hadd beszéljen kedvére, gondolta, be tudja ő fejezni ezt a társalgást amikor akarja úgy, hogy Lionel fülei jó ideig viselik majd a nyomát!

Így hát csak ennyit mondott:

– Vagyis arról lenne szó, hogy teljesítsem a mahogannik kívánságát?

– Leghőbb óhajukat!

– Nos, rendben van. Ha egyszer nem lehet másként, részt veszek ezen az ünnepségen!

– Nem is maradhatna el, hiszen az ön ereiben a Sagamore-ok vére csörgedezik!

– Na igen, a Sagamore-oké, közjegyzői vérrel keveredve - dünnyögött a derék férfiú.

Lionel ekkor megpendítette a legkényesebb témát:

– A nagyfőnök elnökölni fog az ünnepségen, ezt tehát megbeszéltük volna. Hogy rangjához megfelelő külsővel tölthesse be elnöki tisztjét, bölcsen teszi, ha feje búbján egy kellően hosszú hajtincset kipödör úgy, hogy az szépen a levegőbe álljon.

– S ugyan mi célból?

– A hagyomány tiszteletéből!

– Hogyan?... Ezt kívánja a hagyomány?

– Bizony! Meg különben is! Ha a mahogannik főnöke valaha a harci ösvényeket járva elesnék, s az ellenség levágja a fejét, valahogyan mégiscsak fel kell tartania a győzelem jeléül!

– Mi sem világosabb! - válaszolt Nick közjegyző. - Az ellenfelemnek mégiscsak fel kell mutatnia valahogy a fejemet... s nyilván ennél a hajtincsnél fogva emelné?

– Az indiánoknál így parancsolja a szokás, mely alól egyetlen harcos sem vonná ki magát. Minden más hajviselet kiáltó ellentétben lenne azzal az ünnepi ruhával, amit Nicolas Sagamore az ünnepség napján magára fog ölteni.

– Már minthogy amit én magamra öltök...

– Éppen most dolgoznak az ünnepi öltözéken. Pompás lesz! Dámvadból készült zubbony, jávorszarvasbőr mokaszin, s mindehhez az a palást, amit még Nicolas Sagamore elődje hordott, nem is beszélve az arc festéséről.

– Hogy nekem festék lesz a képemen!?

– Csak addig, míg a törzs legügyesebb kezű tetováló művészei el nem végzik a törzs, a kar meg...

– Folytasd csak, Lionel, folytasd - sziszegte Nick közjegyző -, csoda érdekeseket mondasz. Festék a képemen, pödrött hajtincs a fejemen, jávorszarvas mokaszin a lábamon, tetoválás a bőrömön!... Nem felejtettél ki valamit?

– Semmit - nyugtatta meg ifjú írnoka. - S mikor a nagyfőnök megjelenik harcosai előtt ebben az öltözékben, mely érvényre juttatja megjelenésének minden előnyét, fogadni mernék, hogy az indián nők versengeni fognak a kegyért, hogy melyikük oszthassa meg vele wigwamját...

– Mármint hogy az indián nők versengeni fognak a kegyért...

– És a megtiszteltetésért, hogy a Nagy Szellem választottját megajándékozhassák az ivadékok hosszú sorával!

– Vagyis hogy vegyem feleségül az egyik huron dámát?

– A mahogannik jövője szempontjából csakis ez lenne a helyes. A törzs már ki is választott egy előkelő származású squaw-t, aki a nagyfőnök boldogságának áldozza magát...

– S meg tudnád mondani, melyik vörös bőrű hercegnő lenne az?

– Ó, természetesen! - válaszolt Lionel. - A hölgy valóban méltó a Sagamore-okhoz!

– Mondd már, hogy kicsoda!

– Az elhalálozott törzsfőnök özvegye...

Még szerencse, hogy az ifjú írnok tisztelettudóan a kellő távolságban állt tőle, mert Nick közjegyző hatalmas nyaklevest akart neki lekenni. A pofon azonban csak a levegőt érte, Lionel bölcsen kiszámította a távolságot, s főnöke végül is csak ennyit mondott neki:

– Ide figyelj, Lionel! Ha még egyszer előhozod ezt a témát, olyan hosszúra nyújtom a füled, hogy nem lesz mit irigyelned David La Gamme szamarától!

Cooper Az utolsó mohikán című regényének egyik hősét idézte Lionel emlékezetébe, s az ifjú írnok, miután már minden fontosat közölt főnökével, bölcsen visszavonult. Nick közjegyzőben meg csak úgy forrt az epe, akár írnokára, akár törzsének jeleseire gondolt! Méghogy ráerőszakolják a mahogannik ünnepi díszét! Micsoda dolog őt arra kényszeríteni, hogy úgy viselje a haját, úgy öltözködjék, pingálja meg tetoválja magát, mint az ősei!

De akárhogy haragudott, miként térhetett volna ki rangja követelményei elől?

Hogyan is állhatna oda harcosai elé ilyen polgári viseletben, ebben a közjegyzői öltözékben, az elképzelhető legbékésebb ruhadarabokban, amit a hagyomány előírhat a jogtudorok számára? Nicket egy percig sem hagyták nyugton ezek a gondolatok, sőt amint közelgett az ünnepség ideje, egyre erősebben gyötörték.

Eközben - a Sagamore-ok örökösének szerencséjére - olyan komoly eseményekre került sor, melyek a mahogannikat tervük elhalasztására késztették.

Ugyanis fontos hírek érkeztek Walhattába. A Saint Denis-i franciák - ezt az olvasó már tudja - visszaverték a Gore ezredes parancsnoksága alatt álló királypártiakat.

A huronok örömujjongva fogadták e hírt. Már a chipogáni majorban történt csetepaté alkalmával is kimutatták, hogy rokonszenveznek a függetlenség ügyével, s már csak az alkalom hiányzott, hogy csatlakozzanak a kanadai franciákhoz.

Nick közjegyző persze tisztában volt azzal, hogy a Saint Denis-i győzelem miatt a törzs harcosai nem fogják abbahagyni a tiszteletére tervezett ünnepség előkészületeit. Éppen ellenkezőleg! Még nagyobb lelkesedéssel fogják megtartani, és főnökük aligha kerülheti ki az ünnepélyes koronázást.

Három nap múlva azonban rossz hírek követték a jókat. A Saint Denis-i győzelem után a Saint Charles-i vereség híre! A mahogannik felháborodva hallották, hogy milyen véres megtorlásra vetemedtek a loyalisták, milyen féktelenül fosztogattak, gyújtogattak, öldököltek a két városka romjain. Már csak egy lépés, és tömegesen csatlakoznak a franciákhoz, s Nick közjegyző joggal félt, hogy ezt a lépést hamarosan megteszik.

A közjegyző, aki némileg máris rossz színben tűnt fel a montreali hatóságok előtt, most azon töprengett, hogy nem rontja-e el végleg a helyzetét. Vajon kénytelen lesz harcosai élére állni s magáévá tenni a franciák ügyét? Mindenesetre ilyen körülmények között szó sem lehet semmiféle ünnepségről. De mégis mit mondana Lionelnek, ha az ifjú írnok egyszer elébe állna és kijelentené, eljött a perc, amikor ki kell ásnia a csatabárdot, és a hadiösvényre kell lépnie.

E naptól kezdve Nick közjegyző egyre azon buzgólkodott, hogy csitítsa harcias kedvű alattvalóit. Amikor sürgették, hogy álljon ki nyíltan az angolok ellen, leleményesen kibújt az egyenes válasz alól. „- Bölcs dolog - mondogatta -, ha az ember csak érett megfontolás után cselekszik; okosabb kivárni a Saint Charles-i vereség következményeit... A grófságokat talán már meg is szállták a királyi csapatok... Meg aztán senki nem tudhatja, mire készülődnek a különböző vidékeken szétszóródott francia pártiak... Vajon hova menekültek?... Ugyan hol lehetne csatlakozni hozzájuk?... Vajon nem adták-e fel egy időre a küzdelmet, hogy kivárják a megfelelő alkalmat, amikor újra kezdhetik?... Hiszen az is lehetséges, hogy a francia párti vezetők az angolok kezére kerültek, és Montreal börtöneiben sínylődnek?”...

Nick közjegyző tehát eléggé alapos érvekkel csitította türelmetlen harcosait, de ők nem nagyon hallgattak az érvekre.

Haragjuk akármikor kirobbanhat, és főnökük nyilván kénytelen lesz velük tartani. Talán eszébe jutott az is, hogy egyszerűen faképnél hagyja törzsét. Ez azonban meglehetősen nehéz lett volna, mert sokkal jobban figyelték, mintsem gondolta.

Meg aztán hova is bujdoshatna? Iszonyodott a gondolattól, hogy elhagyja Kanadát. Ha meg valamelyik falucskában bújna meg, előbb-utóbb Gilbert Argall éber rendőreinek kezére kerülne.

Különben meg Nick közjegyző nem tudta, mi lett a sorsa a franciák vezetőinek. Noha több mahoganni eljutott egészen a Richelieu- és a Szent Lőrinc-folyam partvidékéig, egyikük sem tudott közelebbi felvilágosítást szerezni erről. Sőt még Catherine Harchernak sem sikerült semmit sem megtudnia Thomasról és a fiairól, sem de Vaudreuilről meg a lányáról, sem Jeanról, sem arról, hogy a Saint Charles-i vereség után mi történt a Csöndes házban.

Hagyni kellett tehát, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és Nick közjegyző bizony cseppet sem bánta ezt a megoldást. A legfontosabb az, hogy időt nyerjen. Idővel némileg lecsillapulnak majd a kedélyek - s neki ez volt minden óhaja. Emiatt megint csak összekülönbözött ifjú írnokával, aki ádázul fenekedett a loyalisták ellen. Lionelt a rossz hírek végtelenül elkeserítették. Ennek már fele sem tréfa! Most már igazán nem játék a hadiösvény, a csatabárd, nem bosszanthatja főnökét azzal, hogy a Sagamore-ok leszármazottja, nem zúdíthatja fejére a színgazdag indián nyelv szóáradatát. Most már csak a veszélyben forgó ügyre gondolt. Vajon mi lett a sorsa Névtelennek, a hősnek? Vajon ő is elesett Saint Charles-nál? Nem! Halálának híre elterjedt volna az egész országban, és elsősorban éppen a hatóságok révén, Chipogánban éppúgy megtudták volna, mint Walhattában. De ha túlélte a vereséget, ugyan hol lehet most? Lionel az életét adta volna, csak megtudhassa.

Több nap telt el, a helyzet nem változott. Vajon valóban újabb támadásra készülődnek a franciák? A mahogannik egyszer-kétszer hallottak erről, de a hírt semmi meg nem erősítette. Egyébként pedig Lord Gosford parancsára Montreal és Laprairie grófságban tovább folytatódott a nyomozás. Katonai alakulatok szállták meg a Richelieu két partját. A falvak és a majorok lakóit állandó házkutatások tartották riadalomban. Sir John Colborne csapatai készen álltak, hogy lecsapjanak bárhol, ahol a lázadás zászlaját kibontják. Ha a franciák megkísérlik átlépni az amerikai határt, úgy jelentős katonai erőkbe ütköznek.

Lionel azonban a mahoganni harcosokkal együtt egész másként gondolkozott.

– Nem! - mondogatta a közjegyzőnek. - Nem és nem! Ügyünk még nem bukott el, és amíg a Névtelen él, hiszünk abban, hogy függetlenségünket visszaszerezzük!

December 7-én azonban olyasmi történt, ami megint csak szembeállította Nick közjegyzőt a már legyőzöttnek vélt nehézségekkel, ugyanakkor a végletekig korbácsolta a huronok harci kedvét.

Már pár nap óta olyan híreket kaptak, hogy a vidék falvaiban hol itt, hol ott tűnik fel Joann abbé. Fivére azonban eltűnt erről a vidékről. Joann abbé nem is tudta, milyen sorsra jutott. Mielőtt megkezdte volna misszióját, elment a Csöndes házba, hogy megcsókolhassa édesanyját és híreket halljon Jeanról...

A Csöndes ház kapuja azonban zárva volt.

Joann abbé keresni kezdte fivérét. Jómaga sem hitt abban, hogy elesett, hiszen halálának híre óriási visszhangot keltett volna. Egyre csak azt mondogatta magában, hogy Jean egy szép napon újra itt lesz a Csöndes házban.

Az ifjú igyekezete most arra irányult, hogy megtalálja testvérét. Nick közjegyző, akármit is gondolt magában, szívélyesen fogadta, különben sem szegülhetett volna szembe a törzs lelkesedésével.

– Nos jó! - dünnyögte magában a fejét rázva. - Az ember nem menekülhet a sorsa elől! Nem tudom, hogyan indult a Sagamoreok nemzetsége, de hogy hogyan végzi, az iránt semmi kétségem!... A rögtönítélő bíróság előtt!

A huronok ugyanis készen álltak arra, hogy harcba szálljanak, és Lionel nem kis mértékben járult hozzá a kedélyek felszításához.

Mióta Joann Walhattába érkezett, az ifjú írnok a legbuzgóbb hívei közé tartozott. Rendkívül mély benyomást tett rá a hasonlatosság Joann és Jean között: csaknem ugyanaz a szempár, ugyanaz a tüzes tekintet, csaknem ugyanaz a hang, ugyanazok a mozdulatok. Érzékei űznének vele játékot? Maga sem tudta volna megmondani.

Joann már két napja a mahogannik között időzött. A franciák erőiket innen mintegy negyven mérföldnyire délnyugatra, a Niagara egyik szigetén, a Navy-szigeten összpontosították.

Nick közjegyző érezte, hogy nem kerülheti el sorsát, és törzsének harcosaival együtt fog masírozni.

Walhattában valóban befejeződtek az előkészületek. A mahogannik, falujukból kiérve bejárják majd a szomszédos grófságokat, fellázítják az indián lakosságot, elhatolnak az Ontario-tó partjáig, majd tovább a Niagaráig, és ott csatlakoznak a franciákhoz.

Így történt volna, ha egy újabb hír meg nem akadályozza az indulást - legalábbis egy időre.

Este az egyik huron, aki Montrealban járt, azt a hírt hozta, hogy a Névtelent az Ontario grófság határán letartóztatták és a Frontenac-erődbe kisérték Gilbert Argall rendőrei.

Elképzelhetjük, hogyan fogadták a hírt, hogy a Névtelen a királyiak kezére került!

A mahogannik mélyen megrendültek, s rendkívüli izgalom támadt köztük, amikor Joann abbé Jean letartóztatásáról értesülve így kiáltott fel:

– Bátyám!...

Majd hozzátette:

– Kiragadom a halál torkából!

– Hadd tartsak önnel!... - kérlelte Lionel.

– Jöjj, gyermekem!