De Vaudreuil a Csöndes házban

Jean letette a sebesültet az ágyra, melyben rendszerint ő vagy a fivére aludt, ha valamelyikük a Csöndes házban töltötte az éjszakát.

– Anyám - mondotta -, ennek az embernek az élete veszélyben forog, ha nem kapja meg a kellő ápolást.

– Ápolni fogom, fiam.

– De a te életed is veszélyben forog, anyám, ha Whitherall katonái megtalálják őt nálad.

– Az én életem!... Mit számít az én életem, fiam!

Jean, nehogy fájdalmas emlékeket ébresszen az édesanyjában, nem akarta megmondani neki, hogy de Vaudreuil - Simon Morgaz egyik áldozata - a ház vendége. Jobb, ha Bridget nem tudja, ki a sebesült. Egy betegnek ad hajlékot - ennyi elég ahhoz, hogy Bridget önfeláldozóan ápolja.

Bridget és Jean miután a sebesültet lefektette, visszament az ajtóhoz és hallgatózott. A templom felől még távoli zaj hallatszott, az országút azonban csendes volt. A felső városrészt pusztító tűzvész lángjai lassan kihunytak, s elcsöndesedett a királyi csapatok rivalgása is. Befejezték a menekülők üldözését. Összesen mintegy harminc lakóház égett hamuvá. A Csöndes ház azok közé tartozott, melyek elkerülték a pusztulást. Bridget és Jean azonban joggal aggódott, hogy a győztesek milyen újabb veszélyt zúdítanak rájuk, mikor majd a felkelő nap megvilágítja Saint Charles romjait.

Az éjszaka különben gyakran felriadtak. Az önkéntesek és az angolok őrjárata óránként ment el a ház előtt, s az országút kanyarulatánál a környéket fürkészte. Néha meg is álltak. Talán házkutatásokat rendeltek el? A rendőrök talán máris kopogtatnak az ajtón és bebocsátást követelnek? Jean nem önmagáért reszketett, a haldoklót féltette, kit anyja házában érne utol a halál.

E félelmek azonban nem váltak valóra - legalábbis ezen az éjszakán nem.

Bridget és fia a sebesült ágyánál ült. Mindent megtettek érte, ami módjukban állott. De hát gyógyszerekre lenne szükség - honnan, hogyan szerezzenek? Orvos is kellett volna, de hol találnak olyat, akire a sebesült életével együtt a Csöndes ház titkát is rábízhatják?

Mikor de Vaudreuil zubbonyát szétgombolták, látták, hogy a mellkas bal oldali részén keresztben, széles, mély kardvágás húzódik. A seb azonban aligha volt olyan mély, hogy nemesebb szerv is megsérült volna. De a beteg nagyon gyengén lélegzett, sok vért veszített, s a szívgyengeség bármely pillanatban végezhet vele.

Bridget, miután tiszta vízzel lemosta a beteg mellkasát, a sebnyílást megpróbálta összébb zárni, majd bekötözte. Az állandóan friss kötés és a nyugalom hatására talán majd magához tér a beteg, ha ugyan Whitherall katonái eltávoznak a városból, és nyugalmuk lesz. Jean és az anyja alig mertek reménykedni.

De Vaudreuil két órával azután, hogy a Csöndes házba került, néhány szót suttogott, bár szemét most sem nyitotta ki. Alighanem csak a leánya iránti szeretet fűzte még az élethez. Most is őt szólongatta, talán azért, hogy ápolja, vagy talán azért, mert a veszélyekre gondolt, melyek a magányos fiatal lányt Saint Denis-ben fenyegetik.

Bridget a beteg kezét fogta, s leste minden szavát. Jean az ágy mellett állt, arra ügyelt, nehogy a beteg egy hirtelen mozdulata miatt újra felszakadjon a seb. Ő is megpróbálta kivenni a beteg szakadozott szavainak értelmét. Vajon nem fog-e de Vaudreuil olyasmit mondani, amit Bridget-nek nem kellene hallania?...

Az összefüggéstelen mondatok között egy nevet ejtett ki: Clary nevét.

– Hát van egy leánya a boldogtalannak? - suttogta Bridget, és fiára nézett.

– Igen... alighanem... anyám.

– És őt szólítja!... Nem akar meghalni úgy, hogy viszont ne lássa!... Talán megnyugodnék, ha a leánya mellette lenne!... Vajon hol lehet most?... Nem kereshetném meg?... nem hozhatnám el ide... titokban?

– Őt!?... - riadt meg Jean.

– Igen!... Itt a helye, a haldokló apja mellett, aki csak őt hívja!

E pillanatban a beteg lázrohamában fel akart ülni az ágyban. Nehezen zihálva suttogott, s minden szava csupa szorongás volt.

– Clary... egyedül... ott... Saint Denis-ben...

Bridget felállt.

– Saint Denis-ben?... - mondotta. - Saint Denis-ben hagyta a leányát?... Hallod, fiam?

– A királyiak!... Saint Denis-ben... - kínlódott tovább a sebesült. - Nem menekülhet... Clary de Vaudreuilön állnak bosszút a gazok...

– Clary de Vaudreuil... - suttogta Bridget.

Majd lehajtotta a fejét, s hozzátette:

– De Vaudreuil... az én hajlékomban...

– Igen, de Vaudreuil - válaszolt Jean -, s minthogy ő már itt van a Csöndes házban, leányának is ide kell jönnie!

– Clary de Vaudreuil az én házamba? - suttogta Bridget.

Mozdulatlanul ült az ágy mellett, hosszan nézte a sebesültet, kinek vére Kanada függetlenségéért omlott, aki tizenkét évvel ezelőtt csaknem életével fizetett Simon Morgaz árulásáért. Ha megtudja, milyen házban kapott menedéket, milyen kezek ragadták ki a halál torkából, vajon nem vesz rajta erőt olyan irtózat, hogy akár térden csúszva is, de menekül a gyalázatos hírű család közelségéből?

De Vaudreuil megint hosszan sóhajtott, s Clary nevét suttogta.

– Lehet, hogy nem marad életben - mondotta Jean. - De nem szabad meghalnia úgy, hogy ne lássa leányát!

– Elmegyek érte! - mondta habozás nélkül Bridget.

– Nem!... Én megyek, anyám!

– Te? te, aki után az egész grófságban nyomoznak?... Hát azt akarod, hogy elpusztulj, mielőtt véghezvitted volna, amit vállaltál?... Nem, Jean, te nem halhatsz meg! Én megyek Clary de Vaudreuilért!

– De anyám, Clary de Vaudreuil nem fog veled jönni!

– De igen, velem jön, ha megtudja, hogy haldokló apja hívja! Hol lakik?

– Froment bíró házában... De nagyon hosszú az út, anyám! Nem lesz hozzá elég erőd! Oda-vissza tizenkét mérföldet kellene gyalogolnod!... Ha én most rögtön elindulnék, Clary de Vaudreuiljel együtt visszaérnék, még mielőtt megvirrad! Senki sem lát meg, mikor kilopózom a házból! Senki sem veszi észre, mikor visszatérek!

– Senki?... És a katonák, akik az országúton őrködnek? Őket hogyan kerülöd ki?... Hogyan menekülhetnél, ha a kezükre kerülsz?... Hát azt hiszed, hogy szabadon utadra engednének, még ha nem is ismernének rád? Én csak egy öregasszony vagyok... ugyan miért tartóztatnának fel engem? Elég volt a vitából, Jean! De Vaudreuil látni akarja a lányát!... Látnia kell, s én megyek érte!... Máris indulok!

Jeannak meg kellett hajolnia anyja akarata előtt. Az utat valóban Whitherall őrszemei járják, s bár az éjszaka nagyon sötét, észrevehetik őt, akkor pedig lemondhat szent kötelessége teljesítéséről. Viszont nagyon fontos, hogy Clary de Vaudreuil a Csöndes házba érjen, mielőtt megvirrad. Hiszen még az is kérdéses, hogy apja megéri-e a reggelt! Vajon ő, akit most már, hogy nyíltan harcolt, oly sokan megismertek, eljuthatna-e Saint Denis-be? S ha igen, vajon vissza tudná-e kísérni Clary de Vaudreuilt? Vajon nem fenyegetné a fiatal lányt nagyobb veszély a királyiak részéről, ha az ő társaságában fognák el?

Ez a megfontolás győzött; mert a saját életét fenyegető veszélyekkel könnyen megalkudott volna. Elmagyarázta anyjának, hogyan juthat el a fiatal lányhoz Froment bíró házába, majd átadott neki pár sort „Bízzék az anyámban, s jöjjön vele!” - ennyi elég is ahhoz, hogy Clary teljes bizalmat érezzen a sorok átadója iránt. Jean ezután ajtót nyitott anyjának, utána gondosan bezárkózott, s leült de Vaudreuil ágya mellé.

Pár perccel múlt tíz óra, mikor Bridget gyors léptekkel megindult a kihalt országúton. A hosszú kanadai éjszakák dermesztő hidege borult a tájra, s a keményre fagyott úton nem volt nehéz a járás. Az első negyedében levő hold már-már lebukott a látóhatáron, s a magasan járó felhők között felragyogott néhány csillag.

Bridget gyorsan haladt a kihalt, sötét úton, sem félelmet sem gyengeséget nem érzett. Kötelességet kellett teljesítenie, s ilyenkor mindig visszanyerte hajdani erejét, melynek valamikor oly sok bizonyítékát kellett adnia. Különben is jól ismerte a Saint Charlesból Saint Denis-be vezető utat, hiszen fiatal korában oly sokat járt erre. Nem félt semmi mástól, csak attól, hogy mi lesz, ha járőrökkel találkozik.

Pedig ez kétszer-háromszor is megtörtént, míg Saint Charles-tól két mérföldnyire távolodott. De ugyan miért állították volna meg a magányos öregasszonyt? A nagyobbrészt ittas katonák egy-két ízetlen tréfáját szó nélkül lenyelte, ennél nagyobb bántódása nem esett. Whitherall ezredes még nem rendelt el hadműveleteket Saint Denis irányában. Mielőtt a szerencsétlen városka megbüntetésére indult volna, pontosan tudni akarta, hogy az előző napi győztesek milyen védelmi intézkedéseket foganatosítottak, óvakodott attól, hogy megfontolatlan támadással tegye kockára győzelmét.

Így aztán Bridget az út további kétharmadát zavartalanul tehette meg. Az úton beérte, sőt el is hagyta a Saint Charles-i menekülőket; ezek a szerencsétlen emberek, miután kirabolt otthonuk a lángok martaléka lett, a grófság különböző falvaiban szóródtak szét.

Annyi bizonyos, hogy ahol Bridget zavartalanul továbbjuthatott, Jean feltétlenül elakad. Az őrjáratok közeledtére le kellett volna térnie az országútról, hogy kerülő utakon próbáljon továbbmenni, s akkor virradat előtt aligha ért volna vissza a Csöndes házba. S ha őt állítja meg egy lovasjárőr, aligha ússza meg néhány rossz tréfával. Olyan is akadhatott volna közöttük, aki felismeri őt, s felesleges is mondanunk, hogyha a montreali bíróság elé kerül, milyen ítélettel sújtották volna.

Bridget éjfél előtt félórával ért a Richelieu-folyó partjához. Froment bíró háza, melyet különben jól ismert, szerencsére az innenső parton volt, a városon kívül. Így hát nem kellett átkelnie a folyamon, nem kellett csónakot keresgélnie. Egy negyedmérföldnyit gyalogolt még a parton, s máris ott állt a ház előtt.

Sűrű éjszaka borult a kihalt tájra; mély csend uralkodott az egész völgyben.

Távolabbról, a házak ablakaiból kiszűrődő gyér fény jelezte a várost, melynek csendjét a legkisebb zaj sem törte meg. Vajon azt jelentené ez, hogy a Saint Charles-i vereség híre még nem jutott el Saint Denis-be?

Bridget mindenesetre erre következtetett a nagy csöndből. Clary de Vaudreuil eszerint még mit sem sejt a szerencsétlenségről, ő lesz a gyász hírnöke, akitől mindent megtud.

Elindult a ház sarkánál felvezető lépcsőkön, majd bekopogott az ajtón.

Egy ideig semmi válasz.

Bridget újból kopogott.

Az előcsarnokból léptek hallatszottak, s némi fény szűrődött ki. Valaki megkérdezte:

– Mit óhajt?

– Froment bíróval szeretnék beszélni.

– A bíró úr nem tartózkodik Saint Denis-ben, s míg ő nincs itthon, nem nyithatok ajtót senkinek.

– Fontos híreket kell vele közölnöm - makacskodott Bridget.

– Elmondhat neki mindent, mikor hazajött!

Akárki beszélt, elhatározása oly szilárdnak látszott, hogy Bridget habozás nélkül Clary nevéhez folyamodott.

– Ha Froment bíró nincs itthon - mondotta -, de Vaudreuil kisasszony bizonyára itt van, s feltétlenül beszélnem kell vele.

– De Vaudreuil kisasszony elutazott - hangzott a kissé bizonytalan válasz.

– Elutazott?...

– Már tegnap...

– S meg tudná mondani, hova ment?

– Igen, alighanem az édesapjával akart találkozni.

– Az édesapjával?... - csodálkozott Bridget. - Hiszen én éppen az édesapjától hozok üzenetet!

– Apám! - kiáltott fel Clary, aki a párbeszéd közben az előcsarnokban tartózkodott. - Nyissanak ajtót!

– Clary de Vaudreuil - szólt most Bridget halkabban -, azért jöttem, hogy az édesapjához kísérjem, Jean küldött...

Csikorgott a retesz, s az ajtó már felnyílt volna, mikor Bridget suttogva szólt:

– Ne!... most ne nyissák ki!... Várjanak kicsit!

Lesietett a lépcsőkön, s megbújt a ház sarkánál. Nagyos fontos volt, hogy senki észre ne vegye, senki meg ne lássa, mikor belép ebbe a házba, márpedig a Richelieu partján most férfiak, nők, gyermekek csapata közeledett.

A Saint Denis-hez közelgő menekültek első csoportja az országutat kikerülve, a földeken át a városka határába jutott. Voltak közöttük sebesültek, akiket rokonaik, barátaik kísértek, meg szerencsétlen asszonyok, kik életben maradt hozzátartozóikat támogatták, meg épkézláb férfiak, kik meg tudtak menekülni a tűzvész és a mészárlás elől. Közülük többen ismerhették Bridget-t, ő pedig nagyon fontosnak tartotta, hogy útjáról senki ne szerezzen tudomást. Okosabbnak tartotta, ha a fal mellett meghúzódva várakozik, míg a menekültek első csoportja elvonul.

De vajon mit érezhetett Clary, míg a menekültek hangját, a reménytelenség jajkiáltásait hallgatta? Már órák óta leste a Saint Charles-i híreket. Talán az édesapja, talán maga Jean lesz a hírhozó, ha ugyan az újabb győzelem után a hazafiak élén nem indul azonnal Montreal ellen.

Nem! Az ajtón át, amit Clary most már nem mert kinyitni, világosan hallotta a szerencsétlen emberek jajszavát.

A menekülők elhaladtak a ház előtt, majd folytatták útjukat lefelé a parton, keresték, hogy hol tudnának átkelni a folyón.

Az út ismét elcsendesedett, noha a távolból újabb jajkiáltások hangzottak.

Bridget kilépett az árnyékból, s abban a pillanatban, amint kopogott, az ajtó máris kinyílt s becsukódott mögötte.

Clary de Vaudreuil és Bridget Morgaz most szemben álltak egymással az egyik földszinti szobában. Egyetlen lámpa égett itt, s fénye nem szűrődhetett át a szorosan zárt ablaktáblákon.

Az öregasszony és a fiatal lány egymásra nézett. A szolgáló félrehúzódott.

Clary nagyon sápadt volt, nem mert kérdezősködni, érezte, hogy valami szörnyű szerencsétlenségről fog hírt kapni.

– A Saint Charles-iak... - suttogta végül.

– Legyőzték őket! - válaszolt Bridget.

– Az apám?...

– Megsebesült...

– Haldoklik?...

– Lehetséges.

Clary ereje nem futotta többre, Bridget-nek kellett karjaiba fognia.

– Legyen erős, Clary de Vaudreuil! - mondotta. - Az édesapja azt kívánja, hogy siessen hozzá... Azonnal indulnunk kell, egy pillanat veszteni való időnk sincs.

– Hol van az apám?... - kérdezte Clary, amint kicsit magához tért.

– Nálam... Saint Charles-ban!

– Ki küldte önt ide, asszonyom?

– Mondtam már, hogy Jean!... Az édesanyja vagyok!

– Az édesanyja?! - kiáltotta Clary.

– Tessék, olvassa el!

Ezzel átadta Clarynak a jól ismert betűkkel írt levelet.

„Bízzék az anyámban...”- írta Jean.

De vajon hogyan került édesapja az ő hajlékukba? Talán Jean mentette meg? A Saint Charles-i csatatérről talán ő vitte a Csöndes házba?

– Magával megyek, asszonyom! - mondotta Clary de Vaudreuil.

– Máris induljunk! - válaszolt Bridget.

Ennél többet nem is beszéltek.

A szerencsétlenül végződött csata részleteit később is megismerheti, éppen eleget tud máris, apja haldoklik, a Saint Denis-i győzelem minden eredményét megsemmisítette a Saint Charles-i vereség.

Clary gyorsan magára öltött egy sötét színű köpenyt. Az előcsarnok ajtaja ismét kinyílt, s ők ketten nekivágtak az országútnak.

Bridget Saint Charles felé mutatott, s csak ennyit mondott:

– Hat mérföldet kell megtennünk. Még mielőtt virradna, el kell érnünk a Csöndes házat, nehogy valaki is megtudja, hogy maga oda érkezett.

Clary és Bridget a folyóparton indultak felfelé, hogy kijussanak a Saint Hyacinthe grófságon át egyenesen az északnak vezető útra.

Clary mielőbb az édesapja betegágyához akart érni, s szeretett volna gyorsabban menni, de kénytelen volt lassítani, mert Bridget, bár korát meghazudtoló erőt tanúsított, nem bírt volna lépést tartani vele.

Egyébként még más is késleltette őket. Többször ütköztek menekülő emberekbe, akik csoportosan siettek az ellenkező irányba. Ha közibük keverednek, úgy óhatatlanul Saint Denis irányába sodródtak volna. Igyekeztek hát kikerülni őket. Ahányszor szembejött velük egy-egy csoport, Clary és Bridget mindahányszor az út jobb vagy bal oldalára, a cserjésbe húzódtak. Így őket nem látta senki, de ők mindent láttak, mindent hallottak.

A szerencsétlen emberek csak nagy kínnal vonszolták magukat előre. Voltak köztük olyanok, akiknek útját vértócsák jelezték a földön. Az asszonyok karjukban vitték kicsinyeiket; az épkézláb férfiak meg az öregeket támogatták, mert legtöbbje le akart feküdni az útra, hogy ott pusztuljon el. Mikor végre eltűntek a sötét úton, Clary és Bridget távoli kiáltozást hallott.

Vajon a katonaság és Sir John Colborne önkéntesei már üldözőbe vették ezeket a szerencsétleneket, akik lángokban álló szülővárosukból menekültek, hogy hajlékra találjanak valamelyik közeli majorban? Vajon Whitherall hadoszlopa máris megindult, hogy a kelő nap fényénél lecsapjon a menekülő franciákra?

Nem! Nem a katonaság, hanem a földeken át utat kereső menekültek serege közeledett, majd százával vonultak tovább Saint Denis felé. És hányan meg hányan hullottak volna el közülük a szörnyű éjszakán, ha az útba eső majorok nem fogadják be őket!

Clary szíve összeszorult a menekülés szörnyű jeleneteinek láttán. De mindenképpen meg akarta őrizni a függetlenség diadalába vetett hitét, melyért apjának a vére hullott.

Mikor az út ismét szabad volt, újból elindultak. Másfél órán át zavartalanul siethettek egyenesen Saint Charles felé. Amint a városkához közeledtek, egyre kevesebb akadály késleltette őket, mert az út egyre kihaltabb volt. Akik el tudtak menekülni a városból, már messze jártak, részben Saint Denis-hez közeledtek, részben pedig szétszéledtek Verchères és Saint Hyacinthe grófság falvaiban. Saint Charles közelében már csak arra kellett vigyázniuk, nehogy járőrökbe ütközzenek.

Hajnali három órakor, mikor már csak két mérföld választotta el őket a Csöndes háztól, az elcsigázott Bridget összeesett.

Clary fel akarta emelni.

– Engedje meg, hogy segítségére legyek - kérlelte. - Támaszkodjék rám... Hiszen már nem lehetünk messze...

– Még egyórai út - mondta Bridget -, nem bírom...

– Pihenjen kis ideig. Azután majd újra nekiindulunk!... Karoljon belém!... Ne féljen attól, hogy kifáraszt!... Erős vagyok...

– Erős!... Szegény gyermekem... hiszen már maga is majd összeroskad.

Bridget térdre emelkedett.

– Hallgasson rám - kérte Claryt. - Megpróbálom, hátha tovább tudok menni... De ha mégis összeesnék, kérem, hagyjon magamra...

– Hagyjam el?... - kiáltott fel Clary.

– Igen! Csak az fontos, hogy maga még ma éjszaka az édesapja mellett legyen... Az út egyenesen odavezet... A Csöndes ház balról az első, még mielőtt beérne a városba... Kopogjon a kapun... Mondja a nevét... Jean azonnal ajtót nyit magának...

– Nem hagyom el önt - jelentette ki a fiatal lány. - Egy lépést sem teszek ön nélkül...

– Mennie kell! - válaszolt Bridget. - Mikor már biztonságban lesz, a fiam majd visszajön értem... Haza fog vinni, mint ahogyan a maga édesapját is hazahozta!

– Kérem, nagyon szépen kérem, próbáljon továbbjönni!

Bridget nagy nehezen felállt, de csak kínnal vonszolta magát. Egy mérfölddel mégis előbbre jutottak.

Kelet felől, a láthatáron, Saint Charles irányában ekkor valami fény világította meg az égboltot.

– Siessen! - suttogta Bridget. - Menjen, kedvesem!... Hagyjon magamra!...

– Ez még nem a pirkadat fénye... - válaszolt Clary. - Hiszen még alig hajnali négy óra!... Valószínűleg egy tűzvész világít...

Clary nem fejezte be a mondatot. Mindkettőjükben egyszerre támadt fel a gondolat, hogy esetleg a Csöndes házat pusztítják most a lángok, hogy felfedezték de Vaudreuil menedékhelyét, hogy Jeannal együtt Whitherall katonáinak fogságába esett, ha ugyan védekezés közben mindketten meg nem haltak.

A rettegés új erőt adott az anyának. Mindketten meggyorsították lépteiket, s hamarosan Saint Charles közelébe értek. Az országút itt éles kanyart ír le, s a kanyaron túl emelkedett a Csöndes ház.

Clary és Bridget az útkanyarhoz értek.

Nem, nem a Csöndes ház égett, hanem a városkától jobbra fekvő egyik major, ennek a tűzvésznek fénye tükröződött az égbolton.

– Ott!... Ott van!... - kiáltotta Bridget, s reszkető kézzel mutatott a Csöndes ház felé.

Még öt-hat perc, s a két nő biztonságban lett volna.

E pillanatban három férfi bukkant fel az úton - három pálinkától ittas, vértől szennyezett, tántorgó önkéntes.

Clary és Bridget oldalt akartak kitérni, nehogy szembekerüljenek velük. Már elkéstek.

A katonák észrevették őket, s feléjük rohantak. A két nő tudta, hogy a nyomorultaktól minden hitványság kitelik. Egyikük Claryt ragadta meg s igyekezett magával vonszolni, a másik kettő meg Bridget-t fogta le.

A két nő segítségért kiáltott. De ugyan ki hallhatta volna meg segélykérésüket, mint ezeknek a katonáknak kevésbé ittas, de Bridget-re és Claryra nézve talán még nagyobb veszélyt jelentő társai?

Hirtelen egy ember ugrott ki az út bal oldalát szegélyező cserjésből, s egyetlen erőteljes csapással leterítette azt a hitvány részeget, aki Claryra támadt.

– Clary de Vaudreuil! - kiáltotta.

– Vincent Hodge?

S Clary máris megragadta Vincent Hodge karját. A lángok fényénél ismerte fel szabadítóját.

Mikor de Vaudreuil megsebesült a Saint Charles-i csatatéren, Vincent Hodge nem tudott a segítségére sietni, s azt sem tudta, hogy Jean pár pillanat múlva biztonságosabb helyre vitte. Vincent Hodge mit sem törődve a veszéllyel, hogy az angolok kezére kerül, a városka közelében maradt, s mikor a csatazaj elült s besötétedett, sokáig kereste de Vaudreuilt a csatatér szélén halomban fekvő sebesültek és holtak között. Minthogy hiába fáradozott, s már közelgett a hajnal, lefelé indult az országúton, mikor meghallotta a két nő segélykiáltását, odarohant, ahol Clary a halálnál is borzalmasabb veszély ellen küzdött.

Vincent Hodge azonban most nem érdeklődhetett de Vaudreuil után, nem tudhatta, hogy elvitték az innen pár száz lépésnyire álló magányos házba. Szembe kellett szállnia a két hitvánnyal, akik Bridget-t most kiengedték a markukból, s nekirontottak. Kiáltozásukat meghallották az útkanyaron túl is, és öt-hat önkéntestársuk sietett segítségükre. Clarynak és Bridget-nek azonban menekülnie kellett a Csöndes ház felé.

– Fussanak!... Gyorsan!... - kiáltotta Vincent Hodge. - Engem ugyan meg nem fognak!

Bridget és Clary futva igyekeztek a ház felé, az elszánt és erős Vincent Hodge pedig sorra leütötte támadóit, akik részegségük miatt gyenge ellenfeleknek bizonyultak.

Mielőtt még a többi önkéntes odaérhetett volna, Vincent Hodge bevetette magát a sűrű cserjébe, s bár a katonák golyózáport zúdítottak utána, egyetlen lövés sem találta el.

Bridget pár pillanat múlva bekopogott a Csöndes házba. A kapu azonnal kinyílt, az anya maga elé engedte a fiatal lányt, ő pedig fia karjaiba roskadt.