Szőrösszívű egy ember ez a Trifulgas doktor. Izgalmat nem ismer, s nem gyógyít, csak készpénz ellenében, azt is előre kell a kezébe leolvasni. Még vénséges Hurzofjába, e félig bulldog, félig spaniel korcsba is több érzés szorult, mint belé. A Hat-Négy kapuja csak a gazdagok előtt nyílt meg; a szegénynek itt föl is út, le is út. Egyébként mindennek megvolt a tarifája: a tífusz ennyibe került, a gutaütés annyiba, a szívburokgyulladás amannyiba, nem szólva a többiről, amit az orvosok tucatjával találnak ki. Márpedig Vort Kartif azzal a rozzant bárkájával nyomorúságos családból származó, igencsak szegény ember volt. Miért is zavartatta volna magát Trifulgas doktor, ráadásul épp egy ilyen éjszakán!

– Már annak, hogy fölkeltettek - morogta, míg visszafeküdt -, tíz fretzer lett volna az ára!

Húsz perc se telt bele, s a vaskalapács ismét koppant a Hat-Négy kapuján.

Káromkodva, mint a jégeső, az orvos kikászálódott ágyából, s kihajolva az ablakon, lekiáltott:

– Ki az?

– Vort Kartif felesége vagyok.

– Azé a bárkásé a Karniu-völgyből?

– Igen, és ha maga nem hajlandó eljönni, meghal!

– Nos, akkor magából özvegy lesz!

– Itt van húsz fretzer...

– Húsz fretzer, hogy kimenjek a Kerniu-völgybe, ide négy kercnyire!

– Könyörgök!

– Eriggyen a...

S az ablak lecsapódott. Húsz fretzer! Szép kis tréfa! Ki tenné ki magát egy náthának, derékfájásnak húsz fretzerért, különösen, ha másnapra Kiltrenóba várják, a gazdag, köszvényes Edzingovhoz, akinek a köszvénye látogatásonkint ötven fretzert hoz a konyhára!

E kellemes kilátások nyomán Trifulgas doktor ismét elaludt, mélyebben, mint az előbb.