A „BACK CUP”

Tudomásom szerint az Atlanti-óceánnak ezen a részén csupán a Bermudák szigetcsoportja fekszik. Az Ebba tehát csakis oda juthatott. Az amerikai partoktól számított távolságból és a Pamplico-szoros elhagyása óta megtett út irányából következtettem erre. A hajó állandóan dél-délkeleti irányba tartott, és átlagos sebességét véve alapul, mintegy kilencszáz-ezer kilométert futott be.

Kétárbocosunk még most is olyan gyorsan haladt, mint eddig. D’Artigas gróf és Serkö mérnök a hajó hátsó részén maradt, közel a kormányoshoz, Spade kapitány a hajó orrába ment.

Vajon elhúzunk-e e lakatlannak tetsző sziget mellett, s magunk mögött hagyjuk nyugat felől?

Nem valószínű, hiszen terv szerint ezen a napon és ebben az órában kell a hajónak rendeltetési helyére érkeznie.

A fedélzeten felsorakoznak a matrózok, készen a kikötéssel járó tennivalókra, s Effrondat hajómester megteszi a révbe futáshoz szükséges intézkedéseket.

Még két óra, s megtudom, mit gondoljak a dolog felől. A sok kérdés közül, amely azóta gyötör, amióta hajónk a nyílt tengeren jár, legalább az egyikre megkapom valahára a feleletet!

És mégis hihetetlennek látszik, hogy az Ebba az angol fennhatóság alatt álló Bermudákon állomásozzék. Ha ugyan nem éppen Nagy-Britannia bízta meg D’Artigas grófot Thomas Roch elrablásával... De nem, ez a feltevés nem lehet helytálló!...

Annyi kétségtelen, hogy ez a titokzatos ember folytonosan rajtam tartja a szemét, mégpedig különös állhatatossággal. Nem tudhatja ugyan, hogy Simon Hart vagyok, úgy látszik azonban, mégis érdekli, hogy mit gondolhatok erről a kalandról. Mert, ha Gaydon betegápoló jámbor fickó is, éppoly aggódva kell a jövőjére gondolnia, mint bármiféle előkelő úrnak - akár e különös jacht tulajdonosának. Megvallom, kissé nyugtalanít is a makacsság, amellyel a gróf engem kémlel.

Ha tudná, mi ötlött hirtelen az eszembe, alighanem mindjárt a tengerbe dobatna.

Az okosság azt parancsolja nekem, hogy ezentúl még százszor óvatosabb legyek, mint eddig voltam.

Nem adtam senkinek okot a gyanúra, még az éles szemű Serkö mérnöknek sem. De íme, a titok leplének egyik csücske máris fellebbent előttem. A jövő képe lassacskán világosodni kezd...

A hajó közeledett célja felé. A sziget - vagy jobban mondva: kis sziklazátony - egyre tisztábban rajzolódott ki az ég kék hátterére. A nap már túljutott delelőjén, és most a sziget nyugati oldalára árasztotta fényesőjét.

A sziget magánosnak tetszett. Legalábbis sem északon, sem délen nem látom a szigetcsoportot, amelyhez tartozhatik. Látószögünk a távolsággal arányosan tágul, a láthatár egyre alább süllyed a sziget mögött.

Sajátságos alakú sziget ez, felfordított csészére hasonlít, amelynek égnek álló aljából füst, korom kavarog a magasba. Csúcsa - tehát, ha szabad ezzel a hasonlattal élnem: a csésze alja - mintegy százméternyire mered a tenger színe fölé. Oldalai mindenütt egyenletesen meredekek és csaknem teljesen kopárak. Kopárak a tövében tornyosuló sziklák is, amelyeket szakadatlanul ostromol a zajló hullámverés.

A nyugati irányból közeledő hajósoknak nyomban szemükbe tűnik a sziget egyik természeti sajátsága: egy boltozatos sziklaív, amely mintha a felborított sziklacsésze füle volna. Tajtékozva zúdulnak keresztül rajta a megtörő hullámok. A napsugarak is azon áradnak át, ha a nap korongja hajnaltájt feltűnik a keleti szemhatáron. Ilyenkor méltán rászolgál nevére: Back *Cup*nak¹ hívják.

Ezt a puszta szigetet láttam már... felismerem! A Bermudák szigetcsoportján innen van. Ez az a bizonyos „felfordított csésze”, amelyet néhány év előtt alkalmam volt megtekinteni. Ez az, nem tévedek! Partra is szálltam ezeken a mészkősziklákon, bebarangoltam a sziget keleti oldalát. Úgy van, ez a Back Cup!

Ha nem lettem volna eléggé ura akaratomnak, most meglepetésemben és örömemben hangosan felkiáltok, s ez a felkiáltás méltán felkeltette volna D’Artigas gróf figyelmét.

Röviden számot akarok adni arról, hogy néhány év előtt, amikor a Bermudák szigetcsoportján jártam, milyen körülmények között jutottam el a *Back Cup*ra is.

Az Észak-Karolinától mintegy ezermérföldnyire eső Bermudák csoportja vagy száz kisebb-nagyobb szigetből áll. Közepén keresztezi a nyugati hosszúság Greenwichtől számított hatvannegyedik foka a harminckettedik szélességi kört. Az angol Lomer hajótörése után (1609-ben itt futott zátonyra) a szigetcsoport angol fennhatóság alá került. A szigeteken megtelepedett gyarmatosítók azóta tízezer lélekre szaporodtak.

Anglia nem terményeiért, gyapotért, kávéért, indigóért, nyílgyökérért szerezte meg, vagy helyesebben: kaparintotta kézre a szigetcsoportot, hanem azért, mert alkalmas tengerészeti támaszpontul kínálkozott, lévén eléggé közel az észak-amerikai partokhoz. A hatalomba vétel megtörtént, az érdekelt államok nem tiltakoztak ellene, s így a Bermudákat ez idő szerint is angol helytartó kormányozza. Mellette helytartótanács és nemzetgyűlés működik.

A csoport jelentősebb szigetei: a Saint David-, a Sommerset-, a Hamilton- és a Saint George-szigetek. Az utóbbinak szabad kikötője is van; hasonló nevű városa egyúttal az egész szigetcsoport székhelye.

A legnagyobb sziget is alig hosszabb huszonöt kilométernél, szélessége pedig mindössze négy kilométer. Nem számítva a közepes nagyságú szigeteket, az egész csoport voltaképpen nem egyéb, mint apró szirtek és zátonyok halmaza. Kiterjedése tizenkét négyzetmérföld.

A Bermudák éghajlata igen egészséges, jótékony hatású ugyan, de gyakran látogatják az Atlanti-óceán heves téli viharai. Ilyenkor a szigeteken rendkívüli nehézséggel jár a kikötés.

A szigetcsoporton legfőképpen folyóban és patakban van nagy hiány. Mivel azonban bőven esik az eső, a sziget telepesei úgy segítenek a vízhiányon, hogy a csapadékot felfogják, és az ültetvények öntözésére meg a lakosság egyéb szükségleteire tárolják. Hatalmas gyűjtőmedencéket építettek erre a célra; a felhőszakadások kimeríthetetlen bőségben ontják beléjük a vizet. Bámulatos alkotások ezek a medencék, igazán dicséretére válnak az emberi elmének.

Én is a vízművek építése dolgában látogattam el a Bermudákra s azért is, mert e szép munkára igen kíváncsi voltam.

Egy New Jersey-i gyárban álltam alkalmazásban. Néhány heti szabadságot kértem. New Yorkban hajóra szálltam, és elhajóztam a Bermudákra.

Hamilton-szigeti tartózkodásom idején, a tágas Southampton-kikötőben sajátos természeti jelenségnek voltam szemtanúja. A tünemény főként a geológusok számára bírt érdekességgel.

Egy napon egész bárkaraj futott be a Southampton-Harbourba. Halászok ültek bennük, feleségestül, gyerekestül, háznépestül.

A *Back Cup*ról érkeztek, eddigi otthonukból. Sok évtizede laktak már a szigeten, fából és kőből épített kunyhókban. Igen jól ment a dolguk, mert a tenger bőven adott nekik halat. A Bermudák közelében egész esztendőben, de főként március és április hónapokban csak úgy nyüzsög a hal és az ámbrás cet a parti vizekben.

A halászok nyugalmát és foglalatosságát semmi sem zavarta. Hozzátörődtek nehéz életkörülményeikhez is, amelyen egyébként sokat enyhített, hogy a Hamilton- és Saint George-szigetekkel meglehetősen könnyű volt a közlekedés. Erős építésű, egyárbocos, „kutter”-vitorlázatú bárkáik rendszeresen járták a két kikötőt, s az odaszállított halért cserébe háztartási holmikat vittek vissza a kis szigetre.

Vajon miért hagyták el otthonukat, mégpedig - mint nyomban kijelentették - örökre? Azért, mert ott többé már nem érezhették magukat biztonságban.

Két hónappal előbb ugyanis tompa dördüléseket hallottak a Back Cup mélyéről. Előbb csak csodálkoztak a jelenségen, utóbb azonban egyre inkább nyugtalanítani kezdte őket. A szikla ormáról - nevezzük a felfordított csésze fenekének - füst gomolygott a magasba, és nyomában láng csapott fel. Azelőtt egyikük sem gondolta, hogy a sziklahegy vulkán, és hogy ormán kráter nyílik. Nem is juthatott fel a sziklacsúcsra senki, mert a hegy oldala mindenütt roppant meredek volt. Most azonban a halászok már nem kételkedtek abban, hogy a Back Cup voltaképpen régi tűzhányó, s hogy a halászfalut közeli kitörés veszélye fenyegeti.

E két hónap folyamán mind gyakrabban ismétlődtek a dördülések, sőt egyre erősebbekké váltak. A sziget sziklavázát erős rázkódtatások reszkettették meg, s az oromból, főleg éjjel, mennydörgésszerű robaj közepette lángok csaptak fel. Egyszóval minden arra mutatott, hogy a szikla méhe ismét forrong a tenger alatt, s a katasztrófa, az előjelek szerint, bármely pillanatban várható volt.

A partszegélyen lakó, közvetlen veszedelemnek kitett családok nem késlekedhettek tovább, mert abban az esetben, ha a tűzhányó csakugyan kitör, semmi sem védhette meg őket a lávaártól; de még arra is számítaniuk kellett, hogy a sziklasziget mindenestül megsemmisül. Bárkáikra rakták hát minden ingóságukat, sietve elmenekültek a szigetről, és Southampton-Harbourban kerestek menedéket.

A Bermudák lakói is megijedtek, amikor hírét vették, hogy a szigetcsoport nyugati végén egy kialudtnak vélt vulkán újra működni kezd. Akadtak azonban olyanok is, akiket félelem helyett inkább a kíváncsiság fogott el. Ezek közé tartoztam én is. Mindenképpen érdemes volt ezt a jelenséget közelebbről is megvizsgálnunk, már csak azért is, mert tudni akartuk, nem látták-e a halászok nagyobbnak a veszélyt, mint amekkora az valójában.

A Back Cup a szigetcsoporttól nyugatra emelkedik ki a tengerből. Apró szigetek és megközelíthetetlen zátonyok kötik össze a Bermudákkal. Minthogy csúcsa a száz métert sem éri el, sem Hamiltonból, sem Saint George-ról nem lehet látni.

Néhány természetvizsgáló meg én beszálltunk egy „kutter”-ba, és elindultunk Southampton-Harbourból a Back Cup*ra.* Nemsokára már partra is szálltunk a szigeten, ott, ahol a halászok elhagyott kunyhói álltak.

A szikla belsejéből most is dübörgés, morajlás hallatszott, a kráterből pedig füstfelhő kavarodott a magasba.

Megbizonyosodtunk felőle, hogy a Back Cup csakugyan afféle régi vulkán, amelyben most ismét fellobbant a föld alatti tűz. Kitörése rövid idő kérdése, s a kitörésnek természetesen meglesznek a maga következményei.

A kráterig sehogyan sem sikerült feljutnunk. A sima, meredek, sikamlós hegyoldalon képtelenség volt a kapaszkodás. A sziklafal nyolcvanfokos szögben meredt a magasba; sem a láb, sem a kéz nem talált rajta támasztékot. Soha sivárabb szirtoldalt! Csak a sziklafalra verődött televényföldkupacokból serkedt imitt-amott egy kevés vadlóhere... egyebütt kopár volt az egész sziget.

Sok sikertelen hegymászókísérlet után legalább meg akartuk kerülni a sziklaszirtet. Ámde a sziget csak azon a vidéken volt járható, ahol a halászfalu épült, mindenütt másutt - északon, délen, nyugaton - leomlott sziklatömbök rekesztették el az utunkat.

Ilyen körülmények között csak igen felületesen szemlélhettük meg a puszta szigetet. De láttuk a kráterből felszálló füstöt és lángot, hallottuk az erős dördülések által meg-megszakított tompa morajt (a dörrenések szinte az egész sziklát megremegtették), s be kellett vallanunk, hogy a halászok nem ok nélkül költöztek el onnan: a vulkán kitörésére valóban hamarosan számítani lehet.

Ez adott nekem tehát annak idején okot, hogy a *Back Cup*ot megnézzem. Nem csoda hát, hogy most, amikor különös alakját megpillantottam, azonnal ráismertem.

Nem! Ismétlem, D’Artigas gróf aligha örvendett volna, ha Gaydon betegápoló felismeri a Back Cup*ot...* Feltéve persze, hogy az Ebba csakugyan itt szándékszik kikötni. S ezt nemigen hiszem, mert a szigeten egyáltalában nincs kikötő.

Miközben kétárbocosunk a sziget felé közeledik, én a Back Cup*ot nézegetem, ahová ama bizonyos menekülés óta egyetlen bermudai halász sem kívánkozott vissza. A halásztelep egészen elhagyatott. Elképzelhetetlen, hogy ez a sziget az *Ebba állandó állomáshelye!

D’Artigas gróf és társai nyilván nem is szándékoznak partra szállni a Back Cup szigeten, még ha a hajó átmeneti menedéket találna is a sziklák között, valami szűk öbölben. A dúsgazdag jachttulajdonosnak aligha juthatott eszébe, hogy itt üssön tanyát, ezen a szigeten, amelyet szüntelenül ostromolnak a Nyugat-Atlanti-óceán szörnyű viharai. Viharedzett halásznak még csak megjárja, de mit keresne rajta D’Artigas gróf, Spade kapitány, Serkö mérnök és az Ebba legénysége?

Alig vagyunk már fél mérföld távolságnyira a Back Cup*tól.* Nagyon sivár a képe, ellentéteként a dombos, sötétzöldbe borult bermudai szigeteknek. Alig néhány mélyedésben él meg egy-egy satnya borókabokor vagy törpe cédrus, amely pedig a Bermudák többi szigetének legfőbb kincse. A sziklák alját moszat borítja; a tenger vetette oda, és szüntelenül újabb meg újabb rétegekkel tetézi: rostos növényekkel meg azzal a töméntelen hínárral, amelyet a Kanári- és Zöldfoki-szigetek között elterülő úszó rétségről, a Sargasso-tengerről sodornak a Back Cup zátonyaira az áramlatok.

Lakója nincs a puszta szigetnek, csupán néhány madár: pirók, kék tollú mota cyllas cyalis, nagyszámú sirály és tengeri fecske. Villámgyors szárnycsapásokkal szeldelik át a kráterből feltóduló füst- és gőzoszlopot.

A kétárbocos két kötélhosszúságnyira jár a parttól. Hirtelen meglassúdik: „fojtott gőzzel” halad. A víz színe fölé kibukkanó szirtek között csatorna nyílik: az Ebba egyenesen arra tart.

Azon tűnődöm, vajon bemerészkedik-e a hajó ebbe a zegzugos sziklaátjáróba.

Nem, sokkal valószínűbb az a feltevésem, hogy csupán néhány órai pihenőre kanyarodik oda - hogy miért, azt persze nem tudom -, s aztán folytatja útját kelet felé.

Annyi biztos, hogy semminemű előkészületet nem látok a kikötésre. A horgonyok nyugodtan függnek a daruoszlopokon, a láncok is helyükön pihennek, s a matrózok sem készülnek, hogy a csónakokat leeresszék.

D’Artigas gróf, Serkö mérnök és Spade kapitány a hajó orrába sietnek. S aztán olyasvalami kezdődik, ami valóságos rejtély előttem.

A bal oldali mellvéd mellett én is előremegyek, csaknem egészen az előárbocig. Egy kis bóját pillantok meg a vízen; egy matróz éppen azon buzgólkodik, hogy felhúzza a hajóra. A tiszta, átlátszó víz hirtelen elsötétedik: mintha valami nagy, sötét tárgy szállana fel a mélyből. Talán valami hatalmas cet, s azért jön a tenger színére, hogy ott lélegzetet vegyen... Talán veszélyben is van a hajónk, hiszen a cet megcsaphatja erős farkával...

S most egyszerre mindent megértettem. Most már tudom, mi hajtotta olyan csodálatos sebességgel a hajónkat, vitorla és gőzerő nélkül! Íme, most bukkan fel a habokból az a fáradhatatlan vízi jármű, amely az amerikai partoktól egészen a Bermudákig vontatta az Ebbá*t!... A jacht oldalán egy víz alá meríthető, tengeralattjáró *tug, vagyis vontatóhajó úszik; valamely akkumulátortelepből vagy Volta-oszlopból nyert villamos áram mozgatja a propellerét.

A tug afféle hosszú, acélorsó formájú alkotmány, teteje lapos; közepén csapóajtó nyílik: azon juthatni a tug belsejébe. A lapos fedélzet homlokrészén periszkóp - lencseüveges, kerek ablakú, műszeres fülke - nyílik. Az ablakon kitóduló villamos fény megvilágítja az alsó vízrétegeket. A víztúlsúlytól megszabadult tengeralattjáró most a tenger felszínére került. A felső nyílás azonnal kinyílik: friss levegő árad be rajta a tug*ba.* Valószínű, hogy a tengeralattjáró csak nappal merül alá, éjjel a víz hátán úszik, és úgy vontatja a jachtot.

Várjunk csak! Valamit szeretnék még tudni! Ha villamosság hajtja a tug*ot,* ugyan honnan szerzi az áramot? Az áramot, akármiféle eredetű is, mindenképpen valamiféle áramfejlesztőnek kell szolgáltatnia! Vajon hol van az az áramfejlesztő telep?

Egyáltalában, miért van a kétárbocosnak szüksége erre a víz alatti vontatóra? Miért nem rendezték be magát a jachtot gőz- vagy villamos erőre, mint annyi más luxushajót?

Ámde e pillanatban nincs időm, hogy ezen tépelődjem, és hogy a sok megfejthetetlen talány megoldásán törjem a fejem.

A tug a jacht mellett pihen a tengeren. A tetőajtó nyitva áll. Néhány matróz lép ki rajta a tug tetejére: a tengeralattjáró legénysége. Velük érintkezett Spade kapitány a hajó orrában levő villamos jelzőkészülék segítségével, amelyet huzal köt össze a *tug*gal. Az *Ebbá*ról tehát ilyeténképpen szabályozták a tengeralattjáró útját.

Ekkor Serkö mérnök hozzám lép, és így szól:

– Beszállni!

– Beszállni?... - ismétlem csodálkozva a parancsot.

– Úgy van! Beszállni!... A *tug*ba!... De hamar!

Mint eddig, most is szó nélkül engedelmeskedem, ennél okosabbat amúgy sem tehetek.

Amint az oldalkorláton átmászom, Thomas Rocht pillantom meg a fedélzeten. Egy matróz kíséri. Nyugodtnak és közönyösnek látszik, vonakodás nélkül tűri, hogy a *tug*ba levigyék. Amikor mellém ér, a csapóajtó nyílásánál, D’Artigas gróf és Serkö mérnök is odalép hozzánk.

Spade kapitány és a legénység ott marad a kétárbocos fedélzetén. Négy matróz beszáll az egyik csónakba, amelyet időközben vízre eresztettek. Ezek az emberek hosszú sodrott kötelet húznak maguk után; talán az a céljuk, hogy az *Ebbá*t a kötelénél fogva a sziklaszirtek közé vontassák.

Talán valami rév van a sziklák között, ahol D’Artigas gróf jachtja védelmet talál a nyílt tengeri hullámok ellen? Vagy talán itt van állandó kikötője?

A tug*ot elválasztják az *Ebbá*tól,* a csónakba levitt kötél megfeszül: a négy matróz elindul, hogy azt fél kötélhossznyival beljebb, a sziklafalba eresztett vasgyűrűkhöz kösse.

A hajón maradt legénység megragadja a kötelet, és lassan befelé vontatja az *Ebbá*t.

Öt perccel utóbb az Ebba már el is tűnik a sziklahalmaz mögött. A tenger felől bizonyára még árboca csúcsát sem lehet látni.

Ugyan ki sejthette volna a Bermudákon, hogy ebben a rejtett kis öbölben hajó horgonyoz? S ki gondolta volna Amerikában, hogy a dúsgazdag D’Artigas gróf, akit jól ismernek minden nyugati kikötőben, a Back Cup kopár sziklái között lakik?

Húsz perccel ezután a négy matróz visszatér a csónakkal a tug*ra.* A tengeralattjáró tehát reájuk várakozott, hogy aztán velük együtt elinduljon... vajon hová?

Most már a teljes legénység beszállt a tug*ba.* A csónakot a tengeralattjáró farához kötik uszályként. Mozgás keletkezik, a csavar lassan működni kezd, és a tug, dél felől kerülve meg a sziklazátonyokat, akár a kétárbocos, a Back Cup irányába tart.

Három kötélhosszúságnyira az első csatornától második csatorna nyílik: a sziklasziget felé vezet. Ezen a kacskaringós átjárón úszik a tug. Amikor eléri a sziklafal tövét, két matróz leoldja róla a csónakot és egy keskeny, fövenyes partra húzza, ahol sem a hullám, sem a tengerzajlás nem érheti el, s ahol könnyen megtalálják, ha az Ebba ismét útra kel.

A két matróz ismét felszáll a tug lapos tetejére. Serkö mérnök int nekem, hogy menjek le a tengeralattjáró belsejébe.

Leereszkedem a vaslépcső néhány fokán. Egy központi helyiségbe jutok. Halomban hevernek ott a különféle csomagok és bálák. Valószínűleg nem fértek el már az Ebba zsúfolt fenekén... Egy fülkébe tuszkolnak be, és rám zárják az ajtót. Teljes sötétségben vagyok megint.

Mihelyt beléptem, ráismertem régi börtönömre. Itt töltöttem azokat a keserves órákat, amikor a Healthful-House-ból elraboltak, ez volt az a fülke, amelyből csak akkor engedtek ki, amikor a tug már elhagyta a Pamplico-szorost, és a nyílt tengeren futott.

Thomas Roch is bizonyára hasonló sorsban részesült, alighanem egy másik sötét kamrába csukták.

Érces zörejt hallok: becsapták a tetőajtót. A jármű most minden bizonnyal a víz alá merül.

Csakugyan, éreztem is, hogy süllyedünk. A tug tartályai vízzel teltek meg.

Majd más irányú mozgást érzek: a tengeralattjáró előrehalad.

Három perc múlva megáll, és érzem, hogy a víz felszínére emelkedik...

A tetőajtó zörrenését hallom: felnyitották.

Börtönöm ajtaja is felpattan, én pedig néhány ugrással fent termek a tug lapos tetején.

Körülnézek.

A tug... behatolt a *Back Cup*ba, a sziget belsejébe!

Itt él tehát D’Artigas gróf, itt élnek társai, ezen a rejtekhelyen - hogy úgy mondjam -, kívül az emberi társadalmon!