HOL VAGYOK? (Simon Hart mérnök naplójegyzetei)

Hol vagyok?... Mi történt azóta, hogy a tizenhetes számú pavilon elől váratlanul elhurcoltak?

Elbúcsúztam az orvostól, és éppen a terasz lépcsőjén akartam felmenni, hogy szobámba siessek, bezárjam az ajtót, és ismét elfoglaljam őrhelyemet Thomas Roch oldalán, amikor több ember rám rohant, és a földre tepert... Vajon kik lehettek?... Nem láttam őket, mert a szememet bekötötték.

Segítségért sem kiálthattam, mert felpeckelték a számat, s tehetetlen voltam, mert kezemet-lábamat összekötözték. Azt éreztem, hogy felemelnek a földről, és mintegy százlépésnyire visznek... aztán még magasabbra emelnek... végül leeresztenek, és lefektetnek valahova...

Úgy van... de hová?

Vajon mi történt Thomas Rochsal?... A rablótámadás alighanem ellene irányult inkább, mint ellenem. Ez igen valószínű. Hiszen engem a világ úgy ismer, mint Gaydont, a betegápolót. Senki sem tudja, hogy valóban Simon Hart mérnök vagyok. Kilétemet, igazi nemzetiségemet illetően senki sem gyanakszik reám... Miért is állhatott volna érdekében bárkinek, hogy hatalmába kerítsen egy egyszerű betegápolót?

Bizonyosan az volt a cél, hogy a francia feltalálót rabolják el a Healthful-House-ból. Úgy van, ehhez nem fér kétség. S a szöktetéssel a tettesek szándéka nem lehetett egyéb, mint hogy Thomas Roch titkát megszerezzék.

Persze ez a feltevés csak akkor helytálló, ha velem együtt Thomas Rocht is elrabolták. De vajon így történt-e valójában? Így... így kellett történnie, s így is történt; ebben biztos lehetek. Nem közönséges gonosztevők kezébe kerültem, olyanokéba, akik lopni akartak. Azok nem így cselekedtek volna. Minekutána engem képtelenné tettek arra, hogy kiálthassak, egyszerűen bedobhattak volna a sűrű bozótok közé, a kert valamelyik zugába, és Thomas Rocht elrabolhatták volna, anélkül hogy engem bezárjanak ide, ahol most vagyok.

De hát hol vagyok voltaképpen?... Ezen töröm a fejem órák óta, a talányt azonban mégsem tudom megfejteni.

Bármint van is, annyi bizonyos, hogy rendkívüli kalandba keveredtem, s hogy a kaland vége mi lesz, azt elképzelni sem merem.

Mindenesetre emlékezetembe akarom vésni, percről percre, híven mindazt, ami velem eddig történt, s ezután történni fog, a legapróbb körülményeket is, és ha lehet, mindennap le is írom az élményeimet.

Ki tudja, mit tartogat még számomra a jövő! Ki tudja, hogy az új viszonyok között, amelyek közé jutottam, nem sikerül-e mégis megtudnom a Roch-féle fulgurátor titkát!... S ha a fogságból kiszabadulok, talán azt is megtudom, kik voltak az elkövetői ennek a merényletnek, amelynek oly súlyos következményei lehetnek!

Minduntalan visszatérek arra a kérdésre, hogy hol lehetek most.

Hátha a véletlen nyomra vezet...

Hadd lássuk, elejétől kezdve még egyszer, mi is történt!

Amikor azok az emberek kihoztak a Healthful-House-ból, azt éreztem, hogy - meg kell mondanom: cseppet sem durván - valami padra fektetnek... csónakféle lehetett, mégpedig kisebbfajta csónak, mert az oldalára billent... igen: biztosan csónak volt.

A csónak később a másik oldalára billent... valószínűleg még valakit szállítottak oda. Kétségkívül Thomas Roch volt a másik áldozat. Őt nem kellett előzőleg védelemre képtelenné tenni: sem szemét nem kellett bekötni, sem kezét-lábát nem kellett megbéklyózni. A kimerítő roham után nyilvánvalóan még mindig tehetetlen állapotban volt. Tehettek vele akármit. Nem is tudhatott az ellene elkövetett merényletről.

Nem csalódhattam ebben a feltevésemben, mert a kendő alatt is jellegzetes, átható éterszagot éreztem, s ez nyomós bizonyítéka volt, hogy Thomas Roch az illető. Tisztán emlékeztem, hogy az orvos néhány csepp étert szagoltatott vele, s eközben a rohamában dühöngő, hadonászó Thomas Roch ruhájára is cseppent egy kevés a gyorsan párolgó folyadékból. Nem csodálható, hogy szaga megmaradt, és én most megéreztem.

Úgy van: Thomas Roch ott volt a csónakban, Thomas Roch ott feküdt mellettem. Ha én az imént nem sietek vissza a pavilonba, őt aligha találtam volna a szobájában.

Most újra eszembe jut: miért is kellett annak a bizonyos D’Artigas grófnak arra a szerencsétlen gondolatra jönnie, hogy meglátogassa a Healthful-House-t? Ha Thomas Roch nem találkozik vele, akkor mindez nem történt volna meg. A találmány került szóba, s ez szokatlanul erős rohamot váltott ki a szerencsétlen Thomas Rochból. Főként az igazgató a hibás, mert nem hallgatott a figyelmeztetésre. Ha rám hallgat, nincs szükség orvosi segítségre. S akkor az ajtó zárva marad... és a merénylet meghiúsul!

Azon nem kell a fejemet törnöm, hogy annak a magánembernek vagy államnak, amelynek érdekében Thomas Rocht elrabolták, milyen érdeke fűződött a merénylethez. E tekintetben, azt hiszem, nincs helye semmi kétségnek.

Ha azonban én tizenöt hónap alatt sem tudtam kilesni a titkát, akkor ez másnak sem igen fog sikerülni. A szellemi összeomlás olyan fokán, amelybe honfitársam került, hiábavaló minden érdeklődés: titkát nem fogja elárulni. Állapota jóra nem fordulhat, csak rosszabbra; tébolya előbb-utóbb teljessé válik, és az a kis szikra is, amely elméjében még fel-fellobog, nemsokára végképpen kialszik.

Mindent egybevetve, ezúttal nem Thomas Rochról, hanem jómagamról van szó.

A következőket állapítottam meg:

A csónak néhányszor erősen ide-oda billent. Aztán evezők csapását hallottam. Elindultunk. Utunk alig egy percig tartott. Nekiütődtünk valaminek. A csónak alighanem valami hajó oldalát érte, és most melléje állt.

Lármás mozgolódás keletkezett. Valaki beszélt, parancsokat osztogatott. A csónakban levők engedelmeskedtek. Zavarosan kavargó emberi hangok hatoltak a fülembe a kendőn át, de érteni nem értettem egyetlen szót sem. Mindez mintegy öt-hat percig tarthatott.

Mást nem is gondolhattam, mint azt, hogy felvisznek a hajóra, amelyhez a csónak tartozik, és elzárnak a fenékben, mindaddig, ameddig a hajó ki nem jut a nyílt tengerre. Amíg a hajó a Pamplico-szoros vizén jár, Thomas Rocht és ápolóját aligha engedik fel a fedélzetre.

Szájam még mindig fel volt peckelve. Valóban az történt, amit vártam: lábamnál és karomnál fogva megragadtak. De nem éreztem, hogy a csónakból a hajóba emelnek, ellenkezőleg: az volt a benyomásom, hogy hajókötélen leeresztenek valahová.

Talán a tengerbe dobnak, hogy az alkalmatlan tanút lerázzák a nyakukról? Ez a gondolat villant át az agyamon. Hátamon hideg borzongás futott végig. Önkéntelenül mélyet lélegeztem. Egy pillanat még, és nem jutok többé levegőhöz...

De nem... Valami szilárd fenékre bocsátottak le, igen kíméletesen. A padozat hideg volt, úgy tetszett, fémből készült. Végigfektettek rajta, és nagy bámulva úgy éreztem, hogy leoldozzák kötelékeimet. A léptek elhaltak körülöttem. Ajtó csapódását hallottam.

Itt volnék hát... De vajon hol?... Egyedül vagyok?...

Kitépem szájamból a pecket, leoldom szememről a kendőt.

Körülöttem szuroksötétség... Sehol a leghalványabb fénysugár... Még az a bizonytalan fényérzet sincs meg a szememben, amely a teljesen elsötétített szobába is elkíséri az embert.

Kiáltok... újra kiáltok... Semmi válasz. Hangom elfullad, mintha valami hangszigetelő közeg nyelné el körös-körül.

A levegő, amelyet beszívok, meleg, nehéz, sűrű... Tüdőm már csak nehezen működik. Ha a levegő fel nem frissül, előbb-utóbb lehetetlenné válik a lélegzés.

Kinyújtom a két karomat, tapogatózom. A következőket észlelem:

A helyet, ahol vagyok, vaslemez falak zárják körül. Térfogata nem lehet nagyobb három-négy köbméternél. Ujjammal úgy érzem, hogy csapszegek feje áll ki a falból: a hajók vízálló közfalait verik ki ilyenekkel.

Az egyik falon ajtószögletfélét fedezek fel; az ajtó forgósarka néhány centiméternyire kiáll a falból. Az ajtó valószínűleg kívülről nyílik befelé; alighanem ezen hoztak engem ebbe a szűk fülkébe.

Fülemet az ajtóra tapasztom. Hallgatózom. Semmi nesz. Teljes csend és éppoly teljes sötétség. Különös egy csend... Csak lépteim konganak az ércpadlón.

Nyoma sincs a hajókon hallható tompa zúgásnak vagy a hajótestet paskoló víz bizonytalan csobogásának. Nem hallom a hajóteknő víz alatti részét nyaldosó hullámok moraját, és nem érzem a hajó himbálózását, pedig a Neuse öblében az apály és a dagály állandóan észlelhető hullámmozgást okoz a vízen.

De vajon egyáltalában hajóban van-e ez a fülke, amelyben foglyul tartanak?... Állíthatom-e, hogy börtönöm a Neuse vizén úszik?... Bizonyára. Hiszen csónakon hoztak ide, és az út mindössze egy percig tartott. De hátha nem is a Healthful-House előtt horgonyzó hajók valamelyikéhez evezett a csónak, hanem egy másik, közel eső partszakaszra szállított!... Lehet, hogy valami barlang odvába eresztettek le. Ez megmagyarázná, hogy miért áll olyan mozdulatlanul ez a fülke. Ámbár az is igaz, hogy falai csapszegekkel kivert fémlemezek, és a tenger sós vizének bizonytalan szaga terjeng körülöttem, az a sui generis, sajátos illat, amely a hajók mélyében járja át a levegőt.

Ha jól számítom, mintegy négy órája zártak ide. Közel járhatunk az éjfélhez. Vajon reggelig itt tartanak? Szerencsére, a Healthful-House házirendje szerint, hat órakor vacsoráztam. Nem vagyok éhes, inkább csak az álom kerülget. Bízom benne, hogy elég erőm lesz, és leküzdöm az álmot... Nem, nem engedem, hogy úrrá legyen rajtam!

Meg kell ragadnom valamit a külvilágból. De mit?... Sem fény, sem hang nem hatol be ebbe a vasládába. Várjunk csak! Hátha mégis felfoghatok valami neszt, akármilyen halk legyen is az! Egész életerőm hallószerveimben összpontosul... Fülelek... Figyelek... Ha nem a szárazföldön vagyok, valami mozgást, valami rezdülést végül is mindenképpen éreznem kell... Ha a hajó még az öbölben horgonyoz, akkor már készülődnie kell az indulásra. Különben nem érteném, miért szöktettek el engem és Thomas Rocht.

Végre-valahára!... Nem képzelődés... Lágy ringást érzek... Biztos tehát, hogy nem vagyok szárazon, ámbár a ringás alig észrevehető. Lökés, rándítás nem éri a hajót... Mintha a vízfelületen siklanék....

Vegyünk nyugodtan fontolóra mindent.

A Neuse torkolatában veszteglő hajók valamelyikének fedélzetén vagyok. A hajó befűtött kazánnal vagy felvont vitorlákkal várta a merénylet eredményét. Bennünket csónakon hoztak ide, ámbár, ismételten hangsúlyozom, hogy amikor a csónakból kiemeltek, nem éreztem olyasmit, mintha hajó fedélzetére szállítottak volna. Talán valami oldalnyíláson bocsátottak le a hajófenékbe? No de ez mellékes. Akár a fedélzeten vagyok, akár a fenékben, a fődolog, hogy úszó hajón vagyok.

Engem is, Thomas Rocht is szabadon fognak bocsátani - feltéve persze, hogy őt is ugyanolyan kíméletesen zárták el, mint engem. Szabadságon azt értem, hogy feleresztenek a fedélzetre, és megengedik, hogy ott fel-alá sétálgassak. No de addig néhány óra még biztosan eltelik, mert bennünket senkinek sem szabad egyhamar meglátnia a hajón. Addig tehát nem szívhatunk szabad levegőt, ameddig a hajó ki nem futott a nyílt tengerre.

Ha a hajó vitorlás, akkor kedvező szélre kellett várakoznia, s a Pamplico-szorosban reggelente támad szél, a part felől. Ha ellenben gőzhajó...

De nem: a gőzhajók fedélzetén állandóan kőszén- és olajszag terjeng, a kazánból szüntelen kigőzölgések törnek elő, s mindez hozzám is elhatolna. A csavar vagy lapátkerék forgását, a gép remegését, a dugattyú lüktetését is éreznem kellene.

Legokosabb, ha türelmesen várakozom. Amúgy is csak reggel kerülhetek ki ebből az odúból.

De ha addig nem eresztenek is ki, valamit csak hoznak ennem, mert annak semmi valószínűsége sincs, hogy éhhalálra kárhoztatnak. Hiszen ha meg akartak volna ölni, könnyen megtehették volna, hogy a tengerbe dobjanak. Miért hoztak volna akkor a hajóra? Ha kint járunk majd a nyílt tengeren, akkor már nem lesz tőlem félnivalójuk. Ugyan ki hallaná meg ott kiáltó szavaimat? Nem, a nyílt tengeren már hiábavaló lenne minden tiltakozás, s még annál is hasztalanabb minden szemrehányás.

De meg aztán: ki vagyok én a merénylet elkövetőinek szemében? Gaydon, a jelentéktelen betegápoló. Ők csupán Thomas Rocht akarták kézre keríteni. Engem csak éppen ráadásul szöktettek meg, merthogy véletlenül a kérdéses pillanatban tértem vissza a pavilonba.

De bármi történjék, bárhová vigyenek is, bárkik legyenek is a csíny elkövetői, tovább játszom a szerepemet, és az maradok, aki eddig voltam: Thomas Roch ápolója. Senki, de senki sem fogja megsejteni, hogy Gaydon neve alatt Simon Hart mérnök lappang. Ebből kettős előnyöm származik; először is: a jámbor betegápolóval szemben nem lesznek bizalmatlanok; másodszor: hátha mégis sikerül a rejtélyes fondorlat indítóokát kitudnom, és a titkot - ha netán egérutat vehetek - hasznomra fordítanom!

Hová is kalandoznak a gondolataim? Mielőtt menekülésen tanakodhatnám, előbb el kell jutnom rendeltetési helyemre. Akkor majd ráérek a szabadulás tervét kovácsolgatni, ha ugyan egyáltalában kínálkozik rá alkalom. Addig is az a legfontosabb, hogy ne tudják meg, ki és mi vagyok. Nem is fogja megtudni senki.

Kétségtelen, hogy jelenleg úton vagyunk. Visszatérek első gondolatomhoz. Nem!... Ez a hajó nem gőzhajó. De vitorlás sem lehet... Mégiscsak hatalmas gépezet hajtja. Ámbár meg kell vallanom, hogy a hajócsavart vagy a lapátkereket mozgató gőzgép sajátos dohogását és a gőzgép hengerében mozgó dugattyú sajátos zakatolását egyáltalán nem hallom.

Ez inkább afféle folytonos, egyenletes mozgás. A hajtószerkezet valami közvetlen forgatóerő hatására működik, előttem ismeretlen módon. Annyi kétségtelen, hogy a hajót sajátos gépezet mozgatja. De vajon miféle gépezet lehet az?...

Talán valami turbinaféle, amelyről legújabban sokat beszéltek; vízbe süllyesztett csőben működik, a csavart helyettesíti és a víz ellenállását jobban kihasználva, nagyobb gyorsaságot kölcsönöz a hajónak...

A hajó mintha teljesen egynemű közegben haladna. Néhány óra múlva megtudom, miféle hajó ez!

Egyébként is feltűnő, hogy sem a hajó oldalt dülöngése, sem előre-hátra bukdácsolása nem érezhető. Hogyan lehet az, hogy ilyen nyugodt a Pamplico-szoros vize? Hiszen a szokásos ár és apály maga is rendszeresen megbolygatja a víztükör nyugalmát!

De hátha éppen a dagály és apály közötti csend idejében vagyunk? Most jut eszembe, hogy a parti szél este egészen elült. Mindegy. A dolog mégis megfejthetetlen, mert legyen a hajó bárminő szerkezetű, haladjon bármilyen sebesen: ha a víz hátán van, többé-kevésbé mégiscsak himbálódzik. Márpedig én ennek nyomát sem érzem.

Kínos gondolatok kergetőznek az agyamban. Az álom majd leragasztja a szememet. Rettentő bágyadtság száll meg ebben a fullasztó levegőben, de nem akarok elaludni. Megvárom a virradatot - ámbár számomra mindaddig nem virrad meg, ameddig fény nem hatol ebbe a fülkébe. Talán nem is elég, ha kinyitják az ajtót: ki kell venniük engem ebből a lyukból, fel kell vinniük a fedélzetre.

A vasfal egyik szögletének támaszkodom, mert szék nincs, amelyre leüljek. De érzem, hogy szempillám ólomsúllyal csukódik le, valóságos álomkórság száll meg. Felugrom. Düh vesz rajtam erőt, öklömmel ütöm a vasfalat... ordítok... Hiába!!... A csapszegek feje felhorzsolja a kezemet. Kiáltozásomra senki sem válaszol.

De nem! Ez a viselkedés nem méltó hozzám. Megfogadtam, hogy higgadt leszek s íme, már a kezdetén elvesztem az önuralmamat, és úgy viselkedem, mint valami gyerek!

A hajó még nem jutott ki a nyílt tengerre; ezt igazolja, hogy sem oldalt nem himbálózik, sem előre-hátra nem bukdácsol.

Hátha nem is a Pamplico-szoros felé vette útját, hanem a Neuse folyón halad felfelé? De nem. Ugyan mit keresne a tartomány belsejében? Thomas Rocht bizonyára azzal a szándékkal szöktették meg, hogy elhurcolják az Egyesült Államokból, valahová messze, talán az Atlanti-óceán valamelyik lakatlan szigetére vagy valahová Európába. Eszerint a vízi jármű aligha indult felfelé a meglehetősen keskeny Neuse folyón. Bizonyára a Pamplico-szorosban jár, s a szoros vize e pillanatban kivételesen nyugodt.

Ha kijutunk a nyílt tengerre, akkor a hajó nyugalmát kétségkívül megbolygatja majd a hullámverés, amelyet a közepes nagyságú hajók még szélcsend idején is megéreznek. Hacsak nem valami cirkáló vagy mély járatú páncélos hajó fenekében vagyok... Ezt azonban nem hiszem.

Most úgy tetszik, mintha... mintha... Csakugyan!... Nem csalódom!... Zajt hallok a hajó belsejében, lépteket... Ezek a lépések a vasfalon levő ajtóhoz közelednek. A hajó legénysége közül lehet valaki... Vajon megnyílik valahára ez az ajtó? Hallgatózom... Kint beszélgetnek.... A hangot hallom, de a szavakat nem értem. Idegen a nyelv... Kiáltok... Ordítok... Semmi válasz.

Nem tehetek egyebet: várnom kell... várnom... várnom... Ezt az egy szót hajtogatom. Fejemet mintha egy harang verője kongatná belülről.

Vajon mennyi ideje vagyok már itt?... Gondolkozzunk csak!

A hajó indulása óta legalább négy-öt óra telt el. Becslésem szerint éjfélen túl lehetünk. Hiába van óra a zsebemben, ebben a pokoli sötétségben nem vehetem semmi hasznát.

Ha csakugyan öt órája haladunk, akkor már kijutottunk a Pamplico-szorosból, mégpedig akár az Ocracoke-, akár a Hatteras-átjárón keresztül. Kétségkívül a nyílt tengeren járunk, jó mérföldnyire az átjáró torkolatától. Az ám, de még most sem érzek semmi himbálózást!

Megfejthetetlen... Csaknem hihetetlen... Lássuk csak!... Mégis tévedek?... Érzékcsalódás áldozata lettem?... Talán nem is igaz, hogy úton levő hajó fenekén vagyok?...

Még egy óra eltelik... A gépek remegése megszűnt. A hajó bizonyosan megállt. Talán máris rendeltetési helyére jutott?... Ebben az esetben csak a Pamplico-szorostól északra vagy délre fekvő öblök valamelyikében köthetett ki... Eh, képtelenség! Csak nem viszik a *Healthful-House-*ból elhurcolt Thomas Rocht a szárazföldre! Hiszen akkor a merénylet nem maradhatna titokban, és elkövetői azzal a kockázattal játszanának, hogy az Unió hatóságai leleplezik őket!

Ha a hajó csakugyan horgonyt vet, okvetlenül meg kell hallanom a horgonynyílásban csörömpölő láncok zaját, és éreznem kell a rándítást is, amely akkor éri a hajót, amikor a horgonylánc megfeszül. Ezt a rándítást lesem... Fel fogom ismerni... Néhány perc múlva minden kiderül.

Várok... Hallgatózom...

Semmi. Körülöttem komor, nyugtalanító csend. Szinte már azon tűnődöm, van-e rajtam kívül más élőlény is ezen a hajón.

Zsibbadásszerű aléltság száll meg... A levegő iszonyúan fülledt... Alig tudok lélegezni... Mellemre mintha óriási, súlyos szikla nehezednék, nem bírok szabadulni tőle...

Küszködöm... Képtelen vagyok ellenállni. Le kell heverednem a sarokba. Olyan magas a hőmérséklet idebent, hogy ruhám egy részét levetem... Pillám elnehezül... lecsukódik... Olyan kimerültség fog el, hogy... nem tehetek róla... mély álomba merülök.

Vajon mennyi ideig aludtam?... Nem tudom. Nappal van vagy éjjel? Képtelen vagyok megmondani. Annyi biztos, hogy könnyebben lélegzem. Tüdőmbe olyan levegőt szívok, amely nincs szénsavval telítve.

Talán felfrissítették a levegőt, amíg én aludtam?... Valaki kinyitotta az ajtót? Valaki járt szűk börtönömben?

Igen, valaki járt itt... Íme, a bizonyság!

Véletlenül egy tárgyon akad meg a kezem. Valami kancsóféle, jó szag árad ki belőle. Égő ajkamhoz emelem, mert a szomjúság már majd megöl. Akár a tengervizet is meginnám!

Ale volt, angol gyártmányú sör... Pompás ital! Ez felfrissít, megerősít! Akár egy pinttel is felhajtanék belőle.

De, ha nem akarják, hogy szomjan vesszem, akkor bizonyára éhhalálra sem ítéltek. Nem bizony! Egyik szögletben kosarat tapintok: egy egész cipó és hideg sült van benne.

Eszem... mohón eszem... Erőm lassanként visszatér.

Nem vagyok tehát annyira elhagyatva, mint eleinte gondoltam. Amíg aludtam, valaki titokban bent járt ebben a sötét lyukban. A nyitott ajtón eközben beáradt kintről egy kevés oxigén - máskülönben már régen megfulladtam volna. Ennem-innom adtak, hogy éhségemet, szomjúságomat csillapítsam, addig is, amíg üt számomra a szabadulás órája.

Vajon meddig tart még ez a rabság?... Napokig?... Hónapokig?...

Képtelen vagyok felbecsülni, mennyi idő telt el azóta, hogy elaludtam. Azt pedig még csak megközelítőleg sem tudnám megmondani, milyen napszakban vagyunk. Az órámat felhúztam ugyan, de nincs ütőszerkezete. Hátha a mutatón kitapogathatnám az időt... Helyes, a kismutató, úgy látszik, a nyolcason van... Reggel nyolc óra lehet.

Csak annyit tudok, de azt aztán biztosan, hogy a hajó egy helyben áll. A hajótest legkisebb remegését sem érzem. A gépezet tehát nem működik. Telnek az órák... mindegyik egy örökkévalóság... Vajon nem lesz-e megint éjjel, mire valaki újra bejön börtönömbe? Míg alszom, felfrissíti a levegőt, enni-innivalót hoz, mint legutóbb is... Igen: majd akkor gondoskodnak rólam, ha ismét elnyom az álom...

Csakhogy most már, ha törik, ha szakad, leküzdöm az álmot. Úgy teszek, mintha aludnám... És bárki lépjen is a cellámba: felelősségre vonom!