D’ARTIGAS GRÓF

Ki is volt tulajdonképpen ez a D’Artigas gróf? Spanyol talán?... A neve után annak ítélnők... kétárbocosának oldalán ez a név ragyog arany betűkkel: Ebba - s ez tisztára norvég elnevezés. Ha viszont azt kérdezné tőle valaki, hogy hívják az Ebba parancsnokát, D’Artigas gróf ezt felelné: Spade. A szolgálatvezető altisztet? Effrondat. A főszakácsot? Helim. Csupa feltűnően különféle nemzetiségre valló név.

Talán D’Artigas gróf külsejéből találhatnók ki, miféle nemzethez tartozik? Az is nehéz dolog volna. Arcának sötét bőre, hajának mély feketesége, mozdulatainak kecses előkelősége spanyolt sejtetnek ugyan, de egészében mégsem találni meg rajta az Ibériai-félsziget lakóinak jellegzetes sajátságait.

Középtermetűnél magasabb volt, izmos testalkatú, legfeljebb negyvenöt éves. Nyugodt büszke megjelenése azokra az indus főemberekre emlékeztetett, akiknek ereiben a maláj szigetek bennszülötteinek vére csörgedez. Nem volt éppen rideg természetű, de parancsoló mozdulataival, kimért szavaival igyekezett annak mutatkozni. Ő maga is, emberei is a csendes-óceáni szigetek lakóinak sajátos nyelvjárásán beszéltek. Ha azonban tengeri útjai során az Ó- vagy Újvilág partjaira vetődött, angolul is feltűnő könnyedséggel társalgott, csupán némi idegenszerű árnyalat árulta el külföldi származását.

Senki sem tudta, hogy D’Artigas grófnak miféle múltja van, s hogy az élet minő titokzatos, tekervényes útjait futotta be eddig. Senki sem tudta, mi a jelene, honnan és hogyan szerezte hatalmas vagyonát, amelyből nagyúr módjára él, hol van rendes lakhelye, vagy legalábbis hol van kétárbocosának állandó kikötője.

Ő maga minderről mélyen hallgatott, s nem akadt ember, aki ezt megkérdezte volna tőle. Az amerikai riporterek többször próbálták meginterjúvolni, de nem boldogultak vele.

Mindössze annyit lehetett tudni felőle, amennyit az újságok írtak róla, vagyis hogy az Ebba horgonyt vetett az Egyesült Államok egyik vagy másik kikötőjében. Főleg a keleti part öbleiben fordult meg gyakran az Ebba, hogy hosszabb tengeri útjára beszerezze a szükséges holmikat. De nemcsak élelmiszert vásárolt: lisztet, kétszersültet, konzervet, friss és szárított húst, eleven ökröt, juhot, bort és szeszes italt, hanem ruhát, szerszámokat és különféle fényűzési cikkeket is; igen sok pénzt költött. Dollárral, guineával vagy egyéb, különféle országokból származó pénzzel fizetett.

Eszerint, ha D’Artigas gróf életéről nem is tudtak semmit az emberek, őt magát jól ismerték Amerika kikötőiben, főként Florida félszigete és Új-Anglia között.

Nincs hát azon semmi csodálkoznivaló, hogy a Healthful House igazgatója nagy megtiszteltetésnek tekintette és szívesen fogadta D’Artigas gróf előre bejelentett látogatását.

New Bernben ezúttal először kötött ki az Ebba. Tulajdonosa alighanem csak szeszélyből irányította kétárbocosát a Neuse torkolatához.

Ugyan mi keresnivalója lehetett volna ott? Talán élelmiszereket akart vásárolni?... Hiszen a Pamplico-szorosban korántsem találhatott olyan cikkeket, mint a többi kikötővárosban, például Bostonban, New Yorkban, Doverben, Savannah-ban, az észak-karolinai Wilmingtonban vagy a dél-karolinai Charlestonban. Vajon miféle árukra válthatta volna át piasztereit és másféle bankjegyeit D’Artigas gróf a Neuse torkolati New Bern piacán?

A Craven grófság kis fővárosában mindössze öt-hatezer lélek élt. Nem volt kapható ott egyéb kereskedelmi cikk, mint gabonaféle, sertés és egynémely hajófelszerelési tárgy. Különben is, az Ebba néhány hét előtt teljes tíz napig vesztegelt a charlestoni kikötőben, s ott bőségesen beszerezhetett mindenféle árut a titokzatos útra, amelyről ezúttal sem tudott senki semmit.

Talán csak azért kötött ki itt ez a rejtelmes ember, hogy a Healthful-House-t megtekintse?

Lehet. De ezen sem volna csodálkoznivalónk, hiszen a Healthful-House-nak, érthető módon, messze földön nagy volt a híre.

Hátha az az ötlete is támadt D’Artigas grófnak, hogy egyszer szemtől szembe láthassa Thomas Rocht? Ez is megeshetett. A világszerte híres francia feltaláló bárki érdeklődését méltán felkelthette. Hiszen ez a lángeszű őrült találmányaival könnyen forradalmasíthatta volna a hadviselés tudományát!

Délután a levélben megjelölt időben D’Artigas gróf, az Ebba kapitányának, Spade-nak kíséretében, csakugyan bekopogtatott a gyógyintézet kapuján.

Az igazgató utasítása értelmében mindkettőjüket rögtön bebocsátották és az igazgató dolgozószobájába vezették.

Az intézet tulajdonosa igen előzékenyen fogadta D’Artigas grófot, s mert nem akarta másnak átengedni ezt a kitűnő tisztet, maga ajánlkozott, hogy vezetni fogja. D’Artigas gróf udvarias köszönettel vette tudomásul a szíves ajánlkozást.

Míg a közös helyiségeket és az épület külön lakosztályait végignézték, az igazgató azt hajtogatta, hogy a betegek az intézetben sokkal nagyobb kényelemben és gondosabb ápolásban részesülnek, mint otthon, s hogy a Healthful-House e pazar ellátás eredményeinek - ezt a kifejezést gyakran ismételte - köszönheti kiváló hírnevét.

D’Artigas gróf szokott nyugalmával hallgatta. Úgy tett, mintha az igazgató kiapadhatatlan szóáradata őszintén érdekelné; talán így akarta leleplezni a titkos célt, amely a Healthful-House-ba vezette. Egy óráig tartó séta után végül is megszólalt a gróf:

– Ugye, igazgató úr, az ön intézetében van az a beteg, akiről az utóbbi időben annyit beszélnek mindenfelé? Jelenléte alighanem nagyban hozzájárul a Healthful-House hírnevének emeléséhez.

– Ön bizonyára Thomas Rochra gondol, gróf úr - felelte az igazgató.

– Igen, őrá... Arra a franciára... arra a feltalálóra, akinek állítólag erősen megzavarodott az elméje.

– Bizony, erősen, gróf úr, s könnyen lehet... nagy szerencse, hogy így történt. Véleményem szerit ugyanis az emberiségnek nem válik nagy hasznára az olyan találmány, amely csak a romboló eszközök számát szaporítja. Van azokból már amúgy is elég.

– Igen okos, bölcs vélemény ez, igazgató úr. Teljesen osztozom a nézetében. Magam is azt hiszem, hogy az igazi haladásnak nem ez az útja, és az olyan lángész, aki csak ezen a téren teremt újat, a világ kártevője... De vajon egészen elborult az elméje annak a feltalálónak?

– Egészen?... Nem, gróf úr. Csak az anyagi élet dolgaival szemben vált teljesen közönyössé. E tekintetben Thomas Roch felfogóképessége a beszámíthatatlanságig hiányzik. A feltaláló lángelme azonban tökéletesen ép benne: e részben nem érte őt szellemi bénulás. Ha valamelyik állam teljesítette volna képtelen követelését, akkor Thomas Roch keze alól már régen kikerült volna az új hadiszerkezet, amelyre, mellesleg szólva, semmi szüksége az emberiségnek.

– Az emberiségnek csakugyan nincs rá semmi szüksége - felelte D’Artigas gróf, s úgy látszott, hogy Spade kapitány is helybenhagyólag bólint.

– Egyébként saját maga is meggyőződhetik róla, gróf úr. Ez a pavilon ugyanis, amely előtt állunk, Thomas Roch jelenlegi hajléka. A világ biztonsága azt kívánta, hogy elkülönítsük az emberektől. De azért az őt megillető figyelemben részesítjük és olyan ápolásban, amilyent állapota megkíván. És aztán a Healthful-House-ban védve van az affajta kíváncsiak elől is, akik esetleg...

Az igazgató jelentősen bólogatva fejezte be szavait. A gróf észrevette ezt a mozdulatot, és titkos mosoly villant meg ajka körül.

– Nem hagyják Thomas Rocht soha magára? - érdeklődött D’Artigas gróf.

– Soha, gróf úr, soha. Külön ápolója van, aki beszél Thomas Roch anyanyelvén, éjjel-nappal vigyáz a gondozottjára. Ha a találmányra vonatkozóan valami utalás csúsznék ki a beteg száján, erről rögtön tudomást szereznénk, és majd meglátnók, miképpen vegyük hasznát.

E szavak hallatára D’Artigas gróf tekintete Spade-re esett. Az titkon intett a fejével, mintha ezt akarta volna mondani: „Jól van, értem.”

És csakugyan, ha a látogatás során valaki szemmel tartja az Ebba kapitányát, észrevehette volna, hogy Spade oly aprólékos figyelemmel vizsgálgatja, nézegeti a tizenhetes számú pavilon környékét és a pavilonhoz vezető utakat, mintha valamiféle előre kifőzött tervvel jött volna ide...

A pavilon kertje a Healthful-House parkját övező kőfalig terjedt: a kőfal a domb alján húzódott, a domb lankás oldala pedig a Neuse-torkolat jobb partját érintette.

A pavilon maga földszintes épület volt, olasz ízlés szerint épült tornáccal. Két szoba és egy előszoba volt benne. Ablakait vasrács védte. Pompás lombozatú, hatalmas fák övezték a pavilont. Homlokzata előtt üde, bársonyos pázsit terült el, amelyet változatos díszbokrok és élénk színű virágok ékesítettek.

A Thomas Roch kizárólagos használatára szolgáló kert mintegy fél holdnyi terület volt. Itt a beteg szabadon sétálhatott ápolójával.

Amikor D’Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója az elkerített területre léptek, az ajtóban Gaydonnal, az ápolóval találkoztak.

D’Artigas gróf Gaydonra szegezte a tekintetét. Sajátos, fürkésző állhatatossággal nézte. Ezt azonban az igazgató nem vette észre.

Nem most történt először, hogy idegenek látogatták meg a tizenhetes pavilon betegét, hiszen a francia feltaláló méltán legérdekesebb lakója volt a Healthful-House-nak*.* De a két látogató mégis felkeltette Gaydon kíváncsiságát, nemzeti hovatartozásukat azonban képtelen volt felismerni arcuk sajátos jellegén. Hírből ismerte ugyan D’Artigas grófot, de szemtől szembe még sohasem látta a dúsgazdag gentlemant. A kétárbocossal sem találkozott soha a keleti kikötőkben. De még azt sem tudta, hogy az Ebba ez idő szerint a Neuse torkolatában horgonyoz.

– Gaydon! - szólította meg az igazgató. - Hol van most Thomas Roch?

– Ott - felelte az ápoló, s azzal a pavilon mögött lassan, gondolataiba merülten fel-alá sétálgató férfira mutatott.

– D’Artigas gróf meglátogatta az intézetünket - mondta az igazgató -, és nem akarja elhagyni a Healthful-House-t, amíg nem látta Thomas Rocht, akiről az utóbbi időben világszerte annyit beszélnek.

– És akiről még többet beszélnének - vágott közbe D’Artigas gróf -, ha az Egyesült Államok kormánya nem tartotta volna kívánatosnak, hogy ide csukassa.

– Ez csak szükséges óvatossági rendszabály volt, gróf úr.

– Szükséges óvatossági rendszabály... Természetesen... A világbéke szempontjából mindenesetre kívánatosabb, ha ez a titok, feltalálójával együtt, megsemmisül.

Gaydon csak nézte D’Artigas grófot, de nem szólt egy árva szót sem. Aztán, a két idegen előtt haladva, elindult a kert végében emelkedő domb irányában.

A látogatóknak mindössze néhány lépést kellett tenniük, s máris ott álltak Thomas Roch előtt.

Thomas Roch nem vette észre közeledésüket, sőt akkor sem vett róluk tudomást, amikor már csaknem mellette álltak.

Eközben Spade kapitány, gyanút nem keltve, jól körülnézett a kertben, és most a Healthful-House kertjének alsó felében épült tizenhetes számú pavilon környékét vizsgálgatta. Amikor az egyik, némileg emelkedő ösvényen felfelé haladt, a kőfalon túl árboc csúcsát pillantotta meg. Első pillantásra felismerte az Ebba árbocát, és így meggyőződött róla, hogy a Healthful-House fala a Neuse partja mentén húzódik.

D’Artigas eközben némán nézte a francia feltalálót. Mindjárt észrevette, hogy a tizennyolc havi lelki rázkódtatás az életerős ember testi egészségét nem támadta meg. De sajátos viselkedése, összefüggéstelen taglejtései, réveteg nézése és közönyössége minden iránt, ami körülötte történik, eléggé bizonyították, hogy nincs öntudatnál, és lelke súlyosan beteg.

Thomas Roch leült egy padra, és pálcájával egy erőd körvonalait rajzolta az út fövényébe. Aztán letérdelt a földre, homokot kotort össze kezével, és három kupacot - alighanem három bástyát - épített, majd faleveleket tépett egy közeli bokorról, és a kupacokba szúrta zászló gyanánt. Mindezt a legnagyobb komolysággal végezte, ügyet sem vetve a körülötte állókra.

Úgy játszott, mint valami gyerek. Csakhogy a gyerek nem lett volna játék közben ilyen jellegzetesen komoly.

– Tehát egészen őrült? - kérdezte D’Artigas.

Bármilyen hidegvért tanúsított is, most mégis mintha csalódottnak látszott volna.

– Elmondtam már önnek, gróf úr, hogy hányadán vagyunk vele - válaszolta az igazgató.

– Néhány pillanatra sem lehetne figyelmét reánk irányítani?

– Aligha sikerül.

Az igazgató az ápolóhoz fordult.

– Szóljon hozzá, Gaydon! Ha az ön hangját hallja, talán felelni fog.

– Igen - válaszolta Gaydon. - Nekem bizonyára felel.

Az ápoló rátette a kezét a beteg vállára.

– Thomas Roch! - szólította meg szelíden.

A beteg felemelte a fejét; alighanem senki mást nem látott a jelenlevők közül, mint ápolóját. Pedig D’Artigas gróf, Spade kapitány és az intézet igazgatója is körülötte álltak.

– Thomas Roch, látogatói érkeztek - folytatta Gaydon angolul. - Látni kívánják önt. Az állapota iránt érdeklődnek... Arra kíváncsiak, hogy min dolgozik...

Az utóbbi szó keltette fel csupán a beteg figyelmét.

– Hogy min dolgozom? - felelte angolul, mert ezen a nyelven is éppoly folyékonyan beszélt, mint franciául.

S azzal felemelt egy kavicsot, hüvelyk- és meghajlított mutatóujja közé fogta (mint a suhancok szokták a golyót) és az egyik homokbástyára pöccintette. A bástya összeomlott.

Thomas Roch örömujjongva kiáltott fel:

– Vége van!... Ledőlt a bástya!... Az én robbanószerem döntötte le! Egyetlen lövéssel ízzé-porrá zúztam mindent!

Thomas Roch felállt. Arca diadaltól ragyogott.

Az igazgató D’Artigas felé fordult.

– Láthatja, gróf úr - mondta -, a találmánya iránt még megvan benne a régi érdeklődés.

– S vele együtt fog meghalni - jegyezte meg Gaydon.

– Nem tudná rábírni, hogy fulgurátoráról beszéljen? - kérdezte Gaydont az igazgató.

– Ha ön kívánja, igazgató úr... megkísérlem.

– Kísérelje meg. Azt hiszem, D’Artigas gróf ez iránt érdeklődik leginkább.

– Úgy van - felelte a gróf, előkelő nyugalommal leplezve a benne dúló indulatokat.

– Csakhogy attól tartok - jegyezte meg az ápoló -, hogy a kísérletnek újabb roham lesz a következménye.

– Ön majd félbeszakítja a beszélgetést, mihelyt szükségét látja. Mondja meg Thomas Rochnak, hogy egy külföldi úr szeretné megvenni tőle a fulgurátort.

– Nem fél attól, hogy el találja árulni találmánya titkát? - érdeklődött D’Artigas gróf.

Ezt azonban olyan izgatottan, olyan hevesen kérdezte, hogy Gaydon akaratlanul is gyanakvó pillantással mérte végig. De a kifürkészhetetlen vendég szemlátomást rá sem hederített.

– Attól nincs mit tartanunk - felelte az ápoló. - Nincs az az ígéret, amellyel ki lehetne belőle csalni a titkát... Amíg a kívánt milliókat a kezébe nem adják...

– A milliókat, fájdalom, nem hoztam magammal - válaszolta D’Artigas, nagy nyugalommal.

Gaydon visszatért ápoltjához, és mint az imént, ismét megérintette kezével a vállát.

– Thomas Roch! - szólt hozzá halkan. - Idegenek jöttek, akik szeretnék megvenni a találmányát.

Thomas Roch felütötte a fejét.

– A találmányomat? - kiáltott fel. - A robbanóanyagomat?... A deflagrátoromat?

Izgatottsága nőttön-nőtt. Előrelátható volt, hogy - mint Gaydon megjövendölte - a beszélgetésnek ismét roham lesz a vége, hiszen ez a kérdés mindig rohamot váltott ki belőle.

– Megvenni?... Mennyiért.?... - kérdezte Thomas Roch.

Bízvást ígérhettek neki bármekkora összeget.

– Mennyit ígérnek?... Mennyit?... - ismételte türelmetlenül a beteg.

– Tízmillió dollárt! - felelte Gaydon.

– Tízmilliót! - kiáltott fel Thomas Roch. - Tízmilliót a fulgurátorért, mely a világ minden hasonló találmányánál tízmilliószorta többet ér? Tízmilliót egy önműködő lövedékért, mely tízezer négyzetméter területen mindent tönkresilányít?... Hiszen tízmilliót a robbanást előidéző gyújtókészülék maga is megér!... Nem!... Az én találmányom titkát a világ minden kincsével sem lehet megfizetni. S hogysem ilyen szégyenletes áron eladjam, inkább leharapom a nyelvemet! Tízmilliót ígérni érte, holott egymilliárdot ér!... Egymilliárdot!... egymilliárdot!... egymilliárdot!...

Thomas Rochról ismét kiderült, hogy a fogalmak mindjárt összezavarodnak az agyában, mihelyt valaki tárgyalni próbál vele. Ha Gaydon tízmilliárdot mondott volna, a beteg annál is többet követelt volna.

D’Artigas gróf és Spade a roham kezdetétől fogva a legnagyobb figyelemmel nézték a beteget. A gróf, ámbár homlokát sötét redők árnyékolták, egykedvűnek látszott. A kapitány a fejét csóválta, mintha ezt akarta volna mondani: „Ezzel a boldogtalannal kár vesződni!”

Thomas Roch végül is elrohant. Keresztül-kasul rohant a kerten, és dühtől elfulladó hangon ordítozta:

– Milliárdokat!... Milliárdokat!...

Gaydon az igazgatóhoz fordulva megjegyezte:

– Megmondtam, hogy ez lesz a vége!

Aztán ápoltja után szaladt, utolérte, és megragadta a karját. A beteg nemigen ellenkezett, hanem visszament vele a pavilonba. Gaydon rögtön bezárta az ajtót.

D’Artigas gróf az igazgatóval még mindig ott állt az előbbi helyen. Spade felhasználta az alkalmat, és még egyszer végigment a kerten, az alsó fal mentében.

– Láthatja, gróf úr - mondta az igazgató -, nem túloztam. Thomas Roch betegsége napról napra súlyosbodik, és őrültsége véleményem szerint máris gyógyíthatatlan. Ha átnyújtanák neki a pénzt, amit találmányáért követel, akkor sem árulná el a titkát.

– Úgy látszik, igaza van - felelte D’Artigas gróf. - Ami a pénzt illeti, őrült követeléseket támaszt, de annyi biztos, hogy úgyszólván határtalan erejű hadigépet talált fel.

– Ezt a szakértők is elismerik, gróf úr. Csakhogy az egyre erősbödő és egyre gyakoribb rohamok egyszer majd Thomas Rocht is, találmányát is megsemmisítik. Lassanként a rögeszméje iránti érdeklődés is végképpen megbénul benne.

– De talán akkor is megmarad lelkében a gyűlölet mozgatóereje! - dörmögte a gróf, amikor a kertajtóban Spade kapitány hozzá csatlakozott.