AZ IROKÉZ GOLYÓBISAI ÉS JENNY KISASSZONY ÉRVEI

Mindeddig a Delfin igen szerencsés körülmények között hajózott és jelentős sebességet fejtett ki. Egyetlen hajó sem mutatkozott a szemhatáron, míg most az őrszem vitorlát jelzett.

A Delfin ekkor a szélesség 32° 15’-én és a hosszúság 57° 43’-én járt, Greenwichtől nyugatra, tehát útjának három ötödét tette meg. Negyvennyolc órája köd borította az óceán vizét és a köd most kezdett felszakadozni. Ha ez a szitáló ködfátyol jótékonyan el is fedte az előre haladó Delfin*t, de ugyanakkor megakadályozta, hogy nagy területen megfigyelhessék a tengert; és előfordulhatott volna, hogy a *Delfin egymás mellett halad egy másik hajóval, amelyet pedig éppen el akar kerülni.

Nos, ez történt, és mikor a hajó feltűnését jelentették, az nem volt többre három mérföldnél szélirányban.

Amint James Playfair felért a keresztrudakhoz, egy darabka tiszta ég alatt világosan láthatta az északi flotta egy nagy korvettjét, mely teljes gőzzel közeledett. A Delfin felé tartott, olyan irányban, hogy keresztezhesse útját.

A kapitány, miután alaposan szemügyre vette a hajót, a fedélzetre ereszkedett és hívatta a másodkapitányt.

– Mathew úr - szólt hozzá -, mi a véleménye e hajóról?

– Azt hiszem, kapitány úr, ez az északiak hajója, amely neszét vette szándékainknak.

– Igen, a nemzetiségét illetően semmi kétség - felelte James Playfair. - Nézze csak!

Ebben a pillanatban az északi államok csillagos lobogója repült fel a korvett főárbocának csúcsára és a nemzeti színeket még egy ágyúlövéssel is megerősítették.

– Ez felhívás, hogy mi is mutassuk meg színeinket - szólt Mathew kapitány. - Hát mutassuk meg. Nincs mit szégyenkeznünk miatta.

– Mire lenne jó? - felelte James Playfair. - A zászló alig is fedezne minket, és nem tudná megakadályozni, hogy ezek meglátogassanak. Nem. Gyerünk előre!

– Méghozzá sebesen - válaszolta Mathew -, mert ha szemem nem csal, már láttam ezt a hajót valahol Liverpool környékén, ahová a készülő hajókat jött ellenőrizni. Ne legyen Mathew a nevem, ha a farán elhelyezett táblán nem az Irokéz név olvasható!

– Gyors hajó ez?

– Az északi flotta egyik leggyorsabb hajója!

– Hány ágyúja van?

– Nyolc!

– Bah!

– Ne vonogassa a vállát, kapitány úr - felelte komoly hangon Mathew. - A nyolc ágyú közül kettő forgatható, egy hatvanas a hátsó bástyán, egy százas pedig a fedélzeten; mindkettő vontcsövű.

– Az ördögbe is! - tört ki James Playfair - tehát Parrott-ágyúk, melyekkel három mérföldre lehet lőni!

– Bizony, sőt, messzebb, kapitány úr.

– Nos hát, Mathew urain, ha mi egyszer kellő sebességgel haladunk ahhoz, hogy elkerüljük a golyókat, akkor mindegy, hogy ezek az ágyúk száz- vagy csak négy milliméteresek, hogy három mérföldre visznek-e, vagy csak ötszáz yardnyira. Mutassuk be ennek az *Irokéz*nek, hogyan halad egy hajó, amelyiket sebes járásra terveztek. Rakassa meg jól a kazánt, Mathew kapitány!

A másodtiszt továbbította a kapitány parancsait a főgépésznek, és hamarosan fekete füstfelhő gomolygott a gőzös kéményei fölött.

Ez nem nagyon volt ínyére a korvettnek, mert Állj! jelzést adott a Delfin számára. De Playfair nem törődött a figyelmeztetéssel és egy hajszálnyira sem térítette hajóját más irányba.

– Majd meglátjuk - mondta -, mit tud az Irokéz. Most remek alkalma van, hogy kipróbálja százas ágyúját és megtudja, milyen távolságra visz. Teljes gőzzel előre!

– Helyes - szólt Mathew kapitány. - Rövidesen megkapjuk a barátságos üdvözletet!

Amint a kapitány a hátsó fedélzet felé lépkedett, meglátta Halliburtt kisasszonyt, aki nyugodtan üldögélt a korlát mellett.

– Jenny kisasszony - szólította meg -, az a korvett, ott szélirányban, valószínűleg üldözőbe vesz bennünket, s minthogy ágyúszóval fog velünk értekezni, felajánlom karomat, hogy kajütjébe visszakísérjem.

– Nagyon köszönöm, Playfair úr - felet a lány, szemébe nézve -, de nem félek az ágyúzajtól.

– De, kisasszony, a köztünk lévő távolság ellenére is veszélyes helyzetbe kerülhetünk.

– Ó, engem nem valami félénk nebántsvirágként neveltek. Amerikában sok mindenhez hozzászoktattak és biztosíthatom, hogy az Irokéz golyóbisai miatt mégcsak be sem húzom a nyakam.

– Ön igen bátor, Jenny kisasszony.

– Mondjuk, hogy bátor vagyok, Playfair úr, és engedje meg, hogy ön mellett maradhassak.

– Nem tudok öntől semmit megtagadni, Halliburtt kisasszony - felelte a kapitány, látva a lány nyugalmát és magabiztosságát.

Alig hangzottak el e szavak, máris fehér füstgomolyt láttak felszállni a korvett mellvédje mögül. A dörrenés hangja még el sem jutott a *Delfin*ig s a hengerkúpalakú lövedék már a hajó felé tartott. Ijesztő gyorsasággal forgott tengelye körül, mintegy előre fúrva magát a levegőben. Könnyű volt röptében nyomonkövetni, mert aránylag lassan repült, mivel a vontcsövű ágyúk kisebb kezdősebességet adnak a lövedéknek, mint bármely más, sima furatú ágyú.

Húsz ölnyire a Delfin*től, mikor már röppályája szemmelláthatólag süllyedt, a lövedék súrolta egy nagy hullám tetejét, útját egész sor kis szökőkúttal jelezve. A vízfelület az ágyúgolyónak új lendületet adott, ismét magasabbra emelkedett és átrepült a *Delfin fölött, majd miután kettétörte az előárboc vitorlarúdjának jobb ágát, elmerült a hullámokban.

– Ördög, pokol! - üvöltötte James Playfair - siessünk, siessünk! A második golyó sem várat sokáig magára.

– Ó - jegyezte meg Mathew -, az ilyen ágyúk újratöltéséhez kell egy kis idő!

– Szavamra, ez aztán az érdekes látnivaló! - szólalt meg Crockston, aki karbatett kézzel, mint egy tökéletesen közömbös szemlélő nézte végig a jelenetet. - És ha még hozzávesszük, hogy tulajdonképpen barátaink küldözgetik ezeket a golyókat!

– Ah, te is itt vagy! - kiáltott fel James Playfair, tetőtől talpig végigmérve az amerikait.

– Igen, itt vagyok - felelte zavartalanul az amerikai. - Feljöttem megnézni, hogyan céloznak ezek a derék északiak. Egész jól, bizisten egész jól!

A kapitány gorombán le akarta torkollni, de a pillanatban már a második lövedék csapódott a tengerbe a hajófartól jobbra.

– Jól van! - kiáltotta James Playfair -, már két kötélhossznyira növeltük előnyünket. Hallod-e, Crockston mester, olyan lassan másznak a barátaid, mint a jelzőbóják!

– Nem tagadom - válaszolt az amerikai -, és először életemben még örülök is neki.

A harmadik golyó jóval hátrább csapódott be, mint az előzők és tíz percen belül a Delfin már teljesen kikerült a korvett lőtávolából.

– Nos, Mathew kapitány, ez mérvadóbb a világ bármelyik sebességmérőjénél - mondta James Playfair -, mert a lövedékek becsapódásából láthatjuk, milyen gyors a hajónk. Most már csökkentse a gőzt. Kár volna fölöslegesen pazarolni a fűtőanyagot.

– Kitűnő a hajója, kapitány úr - szólt ekkor Halliburtt kisasszony a fiatal tiszthez.

– Bizony, Jenny kisasszony, ez a mi derék *Delfin*ünk megteszi a maga tizenhét csomóját óránként, és az északiak korvettje még napszállta előtt eltűnik a szemhatárról.

James Playfair egyáltalán nem becsülte túl hajójának képességeit, mert mielőtt a nap lenyugodott, az amerikai hajó árbocainak csúcsa is elenyészett a láthatáron.

Ez az eset lehetővé tette a kapitány számára, hogy egyetlen nap alatt egészen új megvilágításban lássa Halliburtt kisasszony jellemét. Különben is, a jég megtört. Ezentúl, az út hátralevő részén a kapitány már gyakran ereszkedett hosszas beszélgetésbe útitársnőjével. Úgy találta, hogy a lány nyugodt, bátor, meggondolt, értelmes, amerikai módra szókimondó; mindenről megvan a maga határozott véleménye és azt olyan meggyőződéssel fejti ki, hogy James Playfair, anélkül, hogy észrevenné, egészen a rabjává lesz. A lány szereti hazáját, lelkesedik az Unió nagy eszméjéért és olyan szenvedéllyel beszél a polgárháborúról, amilyenre más nő képtelen lett volna. Éppen ezért nemegyszer megtörtént, hogy James Playfair zavarba jött, mit feleljen a lánynak. Gyakran még »üzletemberi« nézetei is szóba kerültek, melyeket Jenny szintoly hevesen támadott és semmiképp nem barátkozott meg velük. Eleinte James sokat vitatkozott a leánnyal. Megpróbálta védeni a délieket az északiakkal szemben, bizonygatta, hogy a szakadár déliek jogosan cselekedtek és hogy az önkéntesen egyesült államok éppen olyan joggal ki is léphettek a szövetségből. Ezen a ponton azonban a lány egy tapodtat sem engedett; bebizonyította, hogy az Észak-Dél háborúban a rabszolgaság kérdése minden mást háttérbe szorít, hogy nem politikai érdekekről, hanem erkölcsről és emberségről van szó tulajdonképpen - és James le volt győzve, semmit nem tudott ellenevetni. Egyébként is a viták során ő nagyobbrészt csak hallgatott. Szinte lehetetlen volna eldönteni, hogy Halliburtt kisasszony érvei, vagy a vele való beszélgetés gyönyörűsége hatott-e rá jobban; de végül is egyebek közt el kellett ismernie, hogy valóban a rabszolgaság a főkérdés az amerikai háborúban, és hogy ezt a kérdést véglegesen rendezni kell: le kell számolni a barbár időknek ezzel az utolsó szörnyűségével.

Egyébként, mint már mondottuk, a kapitány politikai nézetei nem gyökereztek túlságosan mélyen. Komolyabb dolgokban is feláldozta volna nézeteit az ilyen vonzó formában és hasonló körülmények között előadott érveknek. A politikai kérdésekben tehát szépecskén feladta álláspontját. De ez még nem volt minden; végül is az »üzletembert« érte elevenjében a támadás. Abban a kérdésben nevezetesen, hogy milyen üzleti célt is szolgál a Delfin, és miért szállít hadianyagot a déli szövetségeseknek.

– Igenis, James úr - mondta egy nap Halliburtt kisasszony -, a hála nem akadályozhat meg abban, hogy teljes őszinteséggel beszéljek önnek. Ellenkezőleg, kötelez rá. Ön derék tengerész, ügyes kereskedő, a Playfair-cég pedig tisztességéről ismert; e pillanatban azonban nem tartja tiszteletben alapelveit s hozzá méltatlan mesterkedést folytat.

– Hogyan? - kiáltott fel James - a Playfair-cégnek nem volna joga, hogy egy ilyen kereskedelmi ügyletbe belevágjon?

– Nem, bizony! Hadifelszerelést szállít ezeknek a boldogtalanoknak, akik fellázadtak az ország törvényes kormánya ellen, ez azt jelenti, hogy rossz ügyet támogat.

– Ami azt illeti, Jenny kisasszony - felelte a kapitány -, én nem kívánok vitatkozni önnel arról, hogy mihez van joguk a déli államoknak és mihez nincs. Csak egyetlen szóval válaszolok önnek: kereskedő vagyok, és mint ilyen, kizárólag cégem érdekeivel törődöm. Rácsapok a nyereségre, ott, ahol csak mutatkozik.

– Éppen ezt kell kárhoztatni, James úr - vette át a szót a lány. - A haszon még nem felmentő ok. Ha például a kínaiaknak ópiumot szállít, mely őket tönkreteszi, éppen olyan vétket követ el, mint most, amikor a délieknek eszközt ad a kezükbe, hogy folytassák bűnös háborújúkat.

– Oh, ez már túlzás, Jenny kisasszony, és én nem is tudom elfogadni…

– Nem, ez így van pontosan és ha egyszer magába szállna és látná világosan, milyen szerepre adta magát, ha meggondolná, hogy mi lesz ennek az eredménye, és ezért az egész világ szemében ön viseli a teljes felelősséget, akkor ebben is igazat adna nekem, mint már annyi másban.

E szavakra James Playfair elnémult. Otthagyta a lányt, akire most valóban megharagudott, mert úgy érezte, hogy képtelen neki megfelelni. Aztán mint egy gyerek duzzogott egy félórát vagy egy óra hosszat, végül csak visszatért a különös lányhoz, aki oly szeretetre méltó mosollyal az ajkán zúdította rá a legmegcáfolhatatlanabb érveket.

Egyszóval, akárhogy is történt és bármennyire nem vallotta volna be saját magának se, James Playfair kapitány már nem volt a régi. Hajója fedélzetén már nem ő volt »isten után a legnagyobb úr«.

Éppen ezért Crockston nagy örömére úgy látszott, hogy Halliburtt úr ügye jó úton halad. Mintha a kapitány végül is elszánta volna magát, hogy mindent megtesz Jenny apjának kiszabadítására, még ha ezért az egész *Delfin*t, rakományostul, emberestül kockára kell is tennie, magára vonva ezzel derék Vincent bácsijának átkait is.