A BÁNYAOMLÁS

Cyprien ötven napja egyetlen gyémántot sem talált. Mindinkább elment a kedve az effajta bányászkodástól. Rájött, hogy az egész munka önámítás, ha az embernek nincs kellő tőkéje, hogy egy elsőrendű parcellát vehessen bérbe és abban egy tucatnyi munkabíró kaffert tudjon foglalkoztatni.

Egy reggel, amikor Matakit és Bardik munkába ment Thomas Steellel, Cyprien egyedül maradt sátrában. Válaszolni akart barátjának, Pharamond Barthès-nak, akitől egy Fokföldre tartó elefántcsont-kereskedő útján kapott levelet.

Pharamond Barthès elragadtatással írt kalandos vadászéletéről. Eddig három oroszlánt, tizenhat elefántot, hét tigrist, megszámlálhatatlan zsiráfot, antilopot és apróvadat ejtett el.

Miként a történelem hódítói - írta - én is háborúval tartom fenn a háborút. Vadászzsákmányomból nemcsak, hogy el tudtam látni élelemmel kis expedíciós csapatomat, hanem, ha akarnám, tekintélyes hasznot húzhatnék prémek és elefántagyarak eladásából, vagy a kaffertörzsekkel folytatott cserekereskedésből.

A levelet ezzel zárta:

Nincs kedved velem jönni a Limpopo partvidékére? A jövő hó vége felé ott leszek és úgy tervezem, hogy lemegyek egészen a Delagoa-öbölig, ott tengerre szállok s hajón teszem meg az utat Durbanba, ahová bassutóimat vissza kell szállítanom... Hagyd hát ott azt az undok Griqualandot, és tarts velem...

Cyprien éppen ezt a levelet olvasgatta, amikor irtózatos, mennydörgésszerű robaj reszkettette meg az egész tábort. Felugrott és kirohant a házából.

Izgatott bányászok tömege futott nagy kavarodásban a bánya felé.

– Beomlás! - kiáltoztak mindenfelől.

Éjjel nagyon hűvös volt, a hőmérséklet közel járt a fagyponthoz, nappal viszont már rég nem volt olyan hőség, mint az előző napon. Ilyen hőmérsékletváltozások esetén előfordult, hogy az alá nem dúcolt földtömegek beomlottak, s ilyen szerencsétlenségeket okoztak.

Cyprien rohanva ért a Kopjéhoz. Első pillantásra megértette, mi történt.

Egy legalább hatvan méter magas és kétszáz méter hosszú óriási földdarab függőlegesen levált a bányafalról s egy szétlőtt sáncfal réséhez hasonló szakadék támadt a helyén. Garmadával szakadt le a törmelék és hullt a bányába, megtöltvén azt homokkal és kaviccsal.

Mindaz, ami a beomlás pillanatában a földdarab tetején volt, emberek, ökrök, taligák, a mélybe zuhant, ott hevert a szakadék fenekén.

Szerencsére a munkások többsége ekkor még nem szállt le a bánya mélyébe, különben a tábor felét maga alá temette volna az omladék.

Cyprien első gondolata a társa volt, Thomas Steel. Nagyon megörült hát, amikor felfedezte őt a szakadék szélén álló emberek közt, akik a szerencsétlenség arányait próbálták felmérni. Rögtön odaszaladt és kifaggatta.

– Szerencsésen megúsztuk - mondta a lancashire-i, s megszorította a kezét.

– És Matakit? - kérdezte Cyprien.

– Szegény feje, odalent van - felelt Thomas Steel, és a közös tulajdonukat borító törmelékhalomra mutatott. - Éppen leszállt, én meg készültem felhúzni az első tömlőt, amelyet ő lent megtöltött, amikor a beomlás történt.

– De hát csak nem állhatunk itt tétlenül, meg kell kísérelnünk, hogy kiszabadítsuk! - kiáltott fel Cyprien. - Talán még él!

Thomas Steel a fejét rázta.

– Nem nagyon valószínű, hogy tizenöt-húsz tonna föld alatt még élne. Különben is legalább tíz ember két-háromnapi munkája kell a bánya megtisztításához.

– Nem számít! - válaszolt határozott hangon a fiatal mérnök. - Ne mondhassák rólunk, hogy egy embert élve hagytunk elpusztulni ebben a sírban anélkül, hogy kísérletet tettünk volna a megmentésére.

Azután az ott álldogáló Bardik tolmácsolásával kihirdette a kaffereknek, hogy magas napibért, öt shillinget fizet mindenkinek, aki segítségére lesz a bányarészbe hullott törmelék elhordásában.

Vagy harminc néger tüstént jelentkezett, és egy pillanatot sem vesztegetve munkához láttak. Ásó, kapa, csákány volt elég, a tömlők és szállítóhevederek kéznél voltak, úgyszintén a taligák. Több fehér bányász önként ajánlotta fel segítségét, amikor megtudták, hogy egy szegény ördög kiásásáról van szó. Cyprien lendülete Thomas Steelt is magával ragadta. Nagy hévvel irányította a mentési munkálatokat.

Déltájban már több tonna homokot és kőtörmeléket hordtak ki a bánya fenekéről.

Három óra tájt Bardik rekedten fölordított. Csákánya előtt egy fekete lábszár meredt ki a földből.

Kettőzött erővel dolgoztak tovább, s néhány perc alatt Matakit egész testét kiásták. A szerencsétlen kaffer hanyattfekve, mozdulatlanul hevert. Halottnak látszott. Véletlen szerencse folytán a munkában használt egyik bőrtömlő az arcára borult, és úgy fedte, mint valami álarc.

Cyprien ezt rögtön észrevette és az a gondolata támadt, hogy talán még életre lehet kelteni a szerencsétlent. De valójában csak halvány remény volt erre, mert Matakit szíve nem vert, bőre hideg volt, tagjai merevek, kezeit görcsbe rántotta a haláltusa, arcát, melyre a négerek jellegzetes hamuszürke sápadtsága borult - borzalmasan eltorzította a fulladás.

Cyprien nem vesztette el a fejét. Thomas Steel kunyhójába vitette Matakitot, mert az volt a legközelebb. Ott kinyújtóztatták a törmelék osztályozására szolgáló asztalon, s a mesterséges légzés egyik fajtáját alkalmazták, alapos dörzsölést, mellkasmozgatást, ahogyan a vízbefúltakat szokás élesztgetni. Cyprien tudta, hogy ezt a módszert mindenféle fulladásnál alkalmazni lehet, s ebben az esetben nem is tehetett mást, mert sem seb, sem törés, de még komolyabb zúzódás nyoma sem látszott.

– Nézze csak, Méré úr, még mindig a markában szorít egy rögöt - mutatta Thomas Steel, aki maga is fáradhatatlanul dörzsölte a nagy, fekete testet.

Jószívű fickó volt ez a derék lancashire-i, s ha, amint mondani szokás, „akkurátusan” ki kellett volna fényesítenie egy ezerkétszáz lóerős vezérlőtengelyt, akkor sem láthatott volna erélyesebben a munkához.

Erőfeszítésük végül is látható eredménnyel járt. A fiatal kaffer hullaszerű merevsége lassanként fölengedett. Bőrének hőmérséklete észrevehetően emelkedett. Cyprien, aki Matakit szíve táján valami csekély életjelt kémlelt, most valami jót jelentő mozgást érzett a tenyere alatt.

A jelek csakhamar szembeötlőek lettek. Az ütőér lüktetni kezdett, s könnyű légzés emelgette alig észrevehetően Matakit mellkasát. Majd egy mély sóhaj jelezte az életműködés visszatérését.

Hirtelen két viharos tüsszentés rázta meg tetőtől talpig az imént még teljesen ernyedt fekete, nagyon megviselt testet. Matakit fölnyitotta szemét, lélegzett, eszméletre tért.

– Hurrá! Hurrá! A fiú túl van a veszélyen! - kiáltott fel a verejtékező Thomas Steel és abbahagyta a dörzsölést. - De nézze, Méré úr, még most sem engedi ki azt a rögöt begörbült ujjai közül!

A fiatal mérnöknek más gondja volt, mint hogy ilyen apró részletekkel törődjön. Egy kanál rumot töltött betege szájába, s fölemelte, hogy megkönnyítse a légzőszervek működését. Végre, mikor Matakit teljesen magához tért, takarókba csavarta és három-négy jóindulatú ember segítségével átvitte saját hajlékába, a Watkins-farmra.

Itt a szegény embert Cyprien ágyára fektették. Bardik egy csésze forró teát itatott meg vele. Egy negyedóra sem telt el, s csendes, jótékony álomba merült: meg volt mentve.

Cyprien azt a páratlan vidámságot érezte, amely elárad az ember szívén, ha valakit megmentett a halál torkából. Míg Thomas Steel és társai, akiket a hosszas élesztgetés alaposan megviselt, a kocsmába mentek, hogy néhány korsó sörrel ünnepeljék sikerüket, Cyprien ottmaradt Matakit mellett. Könyvet vett elő, s csak azért szakította félbe az olvasást, hogy, mint lábadozó fiának álmát vigyázó apa, megnézze az alvó Matakitot.

Matakit hat hete lépett Cyprien szolgálatába, s azóta Cyprien mindig elégedett volt vele, sőt néha szinte csodálta. Páratlanul értelmesnek, tanulékonynak, munkaszeretőnek bizonyult. Derék fiú volt, jólelkű, engedelmes és sajátságosan kedves, vidám természetű. Nem félt a munkától, semmilyen nehézségtől nem riadt vissza. Olykor arra kellett gondolnia, nincs olyan magas társadalmi állás, amire egy francia ifjú, hasonló képességek birtokában, teljes joggal ne törekedhetett volna. És ezeknek az értékes tulajdonságoknak egy egyszerű kaffer fekete bőre alatt és göndör fejében kellett lakozniuk!

Volt azonban Matakitnak egy hibája - súlyos hiba -, amely bizonyára korábbi nevelésével és a falujában ráragadt nem túlságosan spártai erkölcsökkel függött össze. Mondjuk ki kereken: Matakit, szinte öntudatlanul ugyan, de kissé enyveskezű volt. Amikor meglátott egy neki tetsző tárgyat, természetesnek találta, hogy eltulajdonítsa.

Gazdája megütközve vette észre ezt a hajlamát, de hiába halmozta el a legszigorúbb szemrehányásokkal, hiába fenyegette meg, hogy hazaküldi, ha még egyszer rajtakapja. Matakit váltig ígérte, hogy nem teszi többé, sírt, bocsánatot kért, és másnap, ha alkalom adódott, újra kezdte.

Tolvajlásai rendszerint nem voltak nagyarányúak. Lopási vágyát főként értéktelen tárgyak keltették fel: egy kés, egy nyakkendő, egy ceruza, s más ilyen apróságok. Cyprient mégis nagyon bántotta, hogy ilyen jellemhibát tapasztalt az egyébként oly rokonszenves fiúban.

„Várjunk!... Reméljünk! - mondta magában. - Talán sikerül megértetnem vele, hogy a lopás bűn.”

És Cyprien, miközben Matakit álmát őrizte, elgondolkozott ezeken a furcsa ellentéteken, amelyek a fiú múltjában, törzsének vadjai közt leélt ifjúságában lelték magyarázatukat.

Estefelé a fiatal kaffer oly élénken és frissen ébredt, mintha híre sem lett volna annak a két-három órának, amely alatt légzőszervei úgyszólván egyáltalán nem működtek. Most már el tudta mondani, mi történt vele.

A tömlő, amely véletlenül az arcára esett, s egy létra, mely támasztópillérként dőlt föléje, megóvta a beomlás mechanikai hatásától, sőt elég sokáig a teljes megfulladástól is, mert ily módon maradt egy kevés levegő földalatti börtönében. Rögtön számot vetett ezzel a szerencsés körülménnyel és igyekezett ki is használni úgy, hogy csak hosszú időközökben vett lélegzetet. De a levegő lassanként megromlott. Matakit érezte, hogy ereje fogytán van. Végül nyomasztó, szorongásos álomba zuhant, amelyből csak egy-egy pillanatra ocsúdott fel, hogy még egy-egy végső kísérletet tegyen a lélegzésre. Végül minden homályba borult. Már nem tudta mi történik körülötte, halott volt... Mert hisz csakugyan a halálból tért vissza...

Cyprien egy darabig hagyta, hogy beszéljen, enni és inni adott neki, és szabadkozása ellenére kényszerítette, hogy éjszakára maradjon abban az ágyban, amelybe fektette. Végül, mikor már bizonyos volt benne, hogy túl van a veszélyen, magára hagyta, és elindult szokásos látogatására Watkinsékhoz.

A fiatal mérnök szükségét érezte, hogy beszámoljon Alice-nak aznapi élményeiről, hogy elmondja neki, mennyire megutálta a bányát - utálatát csak fokozta a délelőtti szerencsétlenség. A gyomra émelygett arra a gondolatra, hogy továbbra is kockára tegye Matakit életét, azért a nagyon is kétes kilátásért, hogy esetleg megkaparinthat néhány hitvány gyémántot.

„Még hagyján, ha magam űzöm ezt a mesterséget - mondta magában. - De nyomorúságos díjazásért ezt kívánni ettől a szerencsétlen kaffertől, aki nekem semmit se vétett, egyszerűen alávalóság.”

Föltárta hát a lány előtt vívódásait és undorát. Beszélt neki Pharamond Barthès leveléről is. Nem lenne-e jobb csakugyan megfogadni barátja tanácsát? Mit is veszít vele, ha elmegy a Limpopo partvidékére és vadászattal próbál szerencsét? Föltétlenül nemesebb foglalkozás, mint a földet vájkálni kapzsi kincskereső módjára, vagy puszta haszonlesésből néhány szegény ördöggel végeztetni ugyanezt.

– Mit gondol erről Watkins kisasszony - kérdezte - ön, akiben oly sok a finom okosság és a gyakorlati érzék? Mit tanácsol? Adjon tanácsot! Oly nagy szükségem van rá. Megingott a lelki egyensúlyom. Kellene egy baráti kéz, amely talpra állít.

Teljes őszinteséggel beszélt, noha egyébként zárkózott természetű volt, és valami megmagyarázhatatlan jóérzéssel töltötte el, hogy ezzel a kedves és vonzó teremtéssel bizalmasan közölheti kínzó kétségeit.

Már jó ideje franciául beszélgettek, s ez a körülmény nagyon meghitté tette együttlétüket, bár Watkins úr a harmadik pipa elszívása után hamarosan elbóbiskolt és láthatólag nem törődött vele, mit beszélnek egymással a fiatalok akár angolul, akár más nyelven.

Alice mély rokonszenvvel hallgatta Cyprient.

– Mindazon, amit most elmondott - válaszolt neki - én már régóta gondolkodom, Méré úr. Sehogyse értettem, hogy egy mérnök, egy tudós ember, amilyen ön, hogy élhet jó lélekkel ilyen életet. Hogy ön a drága idejét olyan kétkezi munkára pazarolja, amit egy tanulatlan kaffer vagy hottentotta sokkal jobban elvégez, hát ez nem helyes, higgye el.

Cyprien egyetlen szóval meg tudta volna magyarázni ezt a problémát, mely a lányt annyira bántotta és botránkoztatta. És ki tudja, nem ezért túlozta-e kissé Alice a méltatlankodását, hogy belőle kicsaljon egy vallomást?... Ámde Cyprien megesküdött, hogy ezt a vallomást magában tartja, és nem lett volna becsületes, ha kiejti a száján. Ezért hát hallgatott.

Watkins kisasszony tovább fűzte a szót.

– Ha annyira áhítozik gyémánt után, miért nem keres ott, ahol igazán kilátása lenne rá, hogy talál: az olvasztókemencéjében? Hiszen ön vegyész, mindenkinél jobban tudja, mik ezek a hitvány kövek, amelyeket oly mérhetetlenül sokra értékel a világ. Miért akar hát azzal a rút és gépies robottal hozzájuk jutni? Visszatérek előbbi gondolatomhoz: én az ön helyében inkább magam csinálnék gyémántot, semhogy készen kaparjam ki a földből.

Alice oly lelkesülten beszélt, a tudományba és magába Cyprienbe vetett hite annyira kicsengett szavaiból, hogy a fiatalember úgy érezte magát, mintha szívét üdítő harmat öntözné.

Sajnos, John Watkins ebben a pillanatban fölriadt zsibbadtságából, és a Vandergaart-Kopje felől kérdezősködött. Ismét angolra kellett hát fordítani a szót, kilépni a jóleső meghittségből. Megtört a varázs.

De az elvetett mag jó talajba hullott és csírázásnak indult. A fiatal mérnök hazament. Otthon elgondolkodott azon, hogy Miss Watkinsnak, bár nagyon nekihevülten beszélt, mégis mennyire igaza volt. Ami ködös volt a szavaiban, azt már nem is látta, csak azt, amiből nemeslelkűség, bizalom és igazi gyengédség sugárzott.

„Elvégre, miért ne? - tűnődött. - A gyémántcsinálás egy évszázaddal ezelőtt még utópia lehetett, de ma már félig-meddig befejezett tény. Frémy és Peil Párizsban rubintokat, smaragdokat és zafírokat csináltak, amelyek nem egyebek, mint különféleképp színezett alumíniumkristályok. A glasgow-i Mac Tearnak és J. Baalantine Hannay-nak 1880-ban sikerült olyan szénkristályokat előállítaniuk, amelyekben megvan a gyémánt valamennyi tulajdonsága, csak egy a hibájuk, az, hogy rettentően drágák, drágábbak, mint a Brazíliában, Indiában vagy Griqualandban bányászott természetes gyémántok - ennélfogva a kereskedelem igényeinek nem megfelelők. De ha egy probléma tudományosan már megoldódott, akkor az ipari megoldás sem lehet messze! Csak meg kell találni! És miért ne lehetne? Azok a tudósok, akiknek mind ez ideig nem sikerült, mind teoretikusok voltak, az íróasztal és a laboratórium emberei. Nem tanulmányozták a gyémántot a helyszínén, a lelőhelyén, hogy úgy mondjam a bölcsőjében. Én értékesíthetem a munkálataikat, a tapasztalataikat és a magaméit is. Én saját kezemmel ástam ki gyémántot. Minden szempontból elemeztem, tanulmányoztam a különféle talajnemeket, amelyekben előfordul. Ha valaki némi szerencsével leküzdheti a még hátralevő nehézségeket, az én vagyok!... Kell, hogy én legyek az!”

Ezt hajtogatta magában Cyprien, ezt forgatta eszében majdnem egész éjszaka.

Gyorsan határozott. Másnap reggel megmondta Thomas Steelnek, hogy - legalább egyelőre - nem szándékozik dolgozni, sem másokkal dolgoztatni a tárnában. Sőt, megállapodott vele, ha fel akarja bontani a társasviszonyt, szabad kezet ad neki. Azután bezárkózott a laboratóriumába, hogy zavartalanul foglalkozhasson új terveivel.