A KORMÁNYZÓ DÖNTÉSE

A boldog John Watkins, aki most Griqualand leggazdagabb farmere volt, minthogy a Dél csillagának születését már megünnepelte egy lakomával, mit tehetett egyebet, minthogy a gyémánt feltámadásának örömére újabb lakomát rendezett. Csakhogy ez alkalommal minden óvóintézkedést megtettek, hogy a drágakő el ne tűnhessen és Dadát egyáltalán nem hívták meg az estélyre.

Másnap délután nagyban állt a lakoma.

John Watkins már kora reggel általános mozgósítást rendelt el szokott vendégei közt, felvásárolta a környék mészárosainak egész húskészletét, ami elég lett volna egy gyalogos századnak is, összehordott minden élelmiszert, konzervet, minden bort és külföldi likőrt, amivel a környék kocsmái szolgálhattak.

Négy óra felé a nagyteremben megterítették az asztalt, a palackokat, üvegeket szépen sorbarakták a pohárszéken és sütni kezdték az ökröket és bárányokat.

A vendégek hat órakor érkeztek meg, legszebb ruháikban. Hét órakor a társalgás, a hahotázás már olyan hangos volt, hogy egy kürt is nehezen harsogta volna túl. Ott volt Mathys Pretorius, aki visszanyerte nyugalmát, amióta nem kellett tartania Annibale Pantalacci gonoszkodásaitól, ott volt az erőtől, egészségtől duzzadó Thomas Steel, továbbá Nathan, az alkusz, farmerek, bányászok, kereskedők, rendőrtisztek.

Cyprien, Alice kérésére, nem utasította vissza a meghívást, minthogy Watkins kényszerítette lányát, hogy részt vegyen az ünnepségen. De mindketten nagyon szomorúak voltak, mert nyilvánvaló volt, hogy az ötvenszeres milliomos Watkins álmában se gondol arra, hogy lányát egy kis mérnökhöz adja, aki még gyémántot se tud csinálni. Igen! Az önző Watkins most már így kezelte a fiatal tudóst, akinek pedig újabb szerencséjét köszönhette.

Vacsoránál a vendégek szabadjára engedték elragadtatásukat.

A boldog telepes előtt - ezúttal nem a háta mögött - kis kék bársonypárnán, egy ércsodrony kalitka meg egy üvegbura védelme alatt pihent a Dél csillaga és szikrázott a gyertyák fényében.

Már vagy tíz pohárköszöntőt mondtak szépségére, páratlan tisztaságára, rendkívüli ragyogására.

Nyomasztó lett a hőség. Miss Watkins egyedül és magába roskadtan ült a zűrzavar közepett, mintha semmit sem hallana. Az ugyancsak levert Cyprient figyelte, és majdhogy sírva nem fakadt.

Egyszer csak három kemény ütés döngette meg a terem ajtaját. A társalgás és a poharak csengése megszakadt.

– Szabad! - kiáltotta Mr. Watkins borízű hangon. - Bárki légy is, jókor érkezel, ha szomjas vagy.

Az ajtó kitárult. Vandergaart Jakab hosszú, sovány alakja jelent meg a küszöbön.

A vendégek összenéztek. Meglepte őket a váratlan jelenség. Mindenki jól ismerte a két szomszéd, John Watkins és Jacobus Vandergaart haragjának okát, és halk moraj támadt az asztal körül. Mindenki érezte, hogy komoly dolog történik.

Mély csend állt be. A szemek az őszhajú gyémántköszörűsre szegeződtek. Úgy állt ott keresztbe font karral, kalappal a fején, hosszú fekete kabátjában, mint a megtestesült bosszú. Mr. Watkins bizonytalan félelmet érzett, és különös borzongás futott rajta végig. A szeszes italok állandó élvezetétől pirosra vált arca elfehéredett.

A farmer megpróbált erőtvenni ezen a megmagyarázhatatlan érzésen, amelyről nem tudott magának számot adni.

– Ej, hosszú ideje már, Vandergaart szomszéd - szólalt meg elsőnek, Jakab felé fordulva -, hogy szerencsém volt önt házamban üdvözölni! Miféle jószél hozta erre ma este?

– Az igazság szele, Watkins szomszéd! - válaszolt az öreg hidegen. - Eljöttem megmondani, hogy hétévi elnyomás után feltámadt és győzött az igazság. Eljöttem hírül adni, hogy ütött a leszámolás órája, hogy visszakapom tulajdonomat, hogy Kopje, amely mindig az én nevemet viselte, mától fogva törvényesen is az enyém, mint ahogy igazság szerint mindig is az volt. John Watkins, ön megfosztott engem tulajdonomtól!... Ma önt fosztja meg a törvény s ítéli arra, hogy visszaadjon mindent, amit tőlem elrabolt!

John Watkins, amennyire megrémült az első pillanatban Jacobus Vandergaart hirtelen megjelenésétől és az ismeretlen veszélytől, amelyet ez jelentett, erőszakos és vérmes természetének megfelelően, éppoly határozott támadásba ment át a közvetlenül fenyegető veszély hírére. Hátrafordult karosszékében és megvetően felkacagott.

– Bolond a jóember! - szólt vendégeihez fordulva. - Mindig gondoltam, hogy hiányzik egy kereke!... De most már úgy látom, valamennyi kiesett!

Az egész társaság élvezte ezt a gorombaságot. Jacobus Vandergaartnak még a szeme se rebbent.

– Az nevet legjobban, aki utoljára nevet! - szólalt meg komoran az öreg, és egy papírlapot húzott elő zsebéből.

– John Watkins, ön tudja, hogy szabályos és jogerős ítélet, amely fellebbezés után is megerősítést nyert - s amelyet többé maga a királynő sem semmisíthet meg - önnek utalta ezen a vidéken mindazokat a földeket, amelyek a Greenwichtől számított keleti hosszúság huszonötödik fokától nyugatra terülnek el, s nekem pedig az említett délkörtől keletre esőket.

– Teljesen igaza van, öreg szószátyár - kiáltott fel John Watkins -, épp ezért sokkal jobban tenné, ha ágyába feküdne, ha beteg, mint hogy senkit sem érdeklő ostobasággal étkezés közben háborgasson becsületes embereket.

Jacobus Vandergaart szétnyitotta papírját.

– Íme egy nyilatkozat - folytatta csendesebben - a kataszteri bizottság nyilatkozata, a kormányzó ellenjegyzésével, amelyet Viktóriában tegnapelőtt nyilvántartásba vettek. Ez a nyilatkozat mind a mai napig Griqualand valamennyi térképén lényeges tévedést állapít meg. Ezt a tévedést vagy tíz éve követték el a megbízott mérnökök a terület fölmérésekor, azzal, hogy a pontos északi irány meghatározásánál figyelmen kívül hagyták a mágneses eltérést. Ez a tévedés, mint mondom, hibássá tett minden térképet és ezen a feltevésen alapuló minden telekkönyvi lapot. A szükségessé vált helyesbítés következtében megállapítást nyert, hogy a huszonötödik délkör az eddig megállapítottnál több mint három kilométerrel nyugatabbra húzódik. Ez a most már hivatalos helyesbítés engem visszahelyez a Kopje tulajdonjogába, amelyet ön tőlem elrabolt, mert az összes jogtudósok, sőt maga a főbíró véleménye szerint is az eredeti ítélet továbbra is hatályban van! Nos, John Watkins, ezt akartam önnek elmondani!

Lehet, hogy a farmer nem értette meg teljesen a dolgot, de az is lehet, hogy jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha nem értené, és újból gúnyos nevetéssel próbált válaszolni az öreg gyémántköszörűsnek. Ezúttal a nevetés hamisan csengett, és az asztal körül semmi visszhangja nem támadt.

A jelenet minden tanúja elképedve, meredt szemmel bámult Jacobus Vandergaartra. Mély benyomást tett rájuk komolysága, határozott beszéde, s az egész lényéből áradó rendíthetetlen nyugalom.

Először Nathan, az alkusz juttatta kifejezésre a közhangulatot.

– Első pillanatra egyáltalán nem látszik lehetetlennek, amit Vandergaart úr mond - jegyezte meg John Watkinshoz fordulva. - Utóvégre könnyen tévedhettek a délkör megállapításánál, s talán minden vita helyett jobb volna bevárni a részletesebb felvilágosításokat.

– Bevárni a felvilágosításokat! - kiáltott fel Mr. Watkins, nagyot ütve öklével az asztalra. - Mit érdekelnek engem a felvilágosítások!... Fütyülök a felvilágosításokra!... Az én házam-e ez vagy sem?... A Kopjét jogerős ítélet juttatta birtokomba, amelynek érvényességét ez a vén krokodil is elismeri!... Nos hát, mi közöm a többihez!... Ha háborgatni akarnak farmom zavartalan birtoklásában, azt teszem, amit egyszer már megtettem, a bírósághoz fordulok, s majd meglátjuk, kinek lesz igaza.

– A bíróság már elvégezte a dolgát - válaszolt Vandergaart szilárdan. - Mindössze egyetlen ténybeli kérdés tisztázandó most: a huszonötödik délkör áthalad-e vagy sem azon a vonalon, amelyet a kataszteri tervek kijelöltek? Most azonban már hivatalosan elismerték, hogy tévedés történt, amiből megmásíthatatlanul következik, hogy a Kopje visszakerül tulajdonomba.

Így szólt Jacobus Vandergaart, és felmutatta a kezében tartott hivatalos okiratot, amely minden szükséges pecséttel és aláírással el volt látva.

John Watkins nyugtalansága láthatóan fokozódott. Izgett-mozgott a székén, igyekezett gúnyosan mosolyogni, de ez nem sikerült neki. Pillantása ekkor a Dél csillagára vetődött. Úgy látszik, ez visszaadta önbizalmát.

– És ha úgy is lenne - kiáltott fel -, ha minden igazság ellenére le kellene mondanom törvényesen nekem ítélt tulajdonomról, amelyet már hét éve békében élvezek, mit érdekel engem? Nem kárpótol-e ez az egyetlen drágakő, amelyet mellényzsebemben elvihetek és megóvhatok minden veszélytől?

– Ez újabb tévedés, John Watkins - válaszolt Jacobus Vandergaart szigorú hangon. - A Dél csillaga ugyanúgy az enyém, mint Kopje többi termékei, melyek jelenleg az ön birtokában vannak, amint enyém ennek a háznak a bútorzata, a palackokban a bor, a tálakon az ételmaradék... Itt minden az enyém, hiszen minden a káromra elkövetett csalásból ered!... És ne higgye - tette hozzá -, hogy nem készültem fel mindenre!

Jacobus Vandergaart hosszú, száraz kezei tapsra verődtek.

Hirtelen fekete egyenruhás rendőrök jelentek meg az ajtóban s közvetlen utánuk egy rendőrtiszt, aki gyors léptekkel közeledett és kezét egy szék támlájára tette.

– A törvény nevében - mondta - kimondom az ideiglenes zárlatot az e házban található minden ingóságra és egyéb értékre!

Mindenki felkelt, John Watkins kivételével. A farmer megsemmisülten dőlt hátra nagy fakarosszékében, mintha villám sújtotta volna. Alice a nyakába borult és kedves szavakkal vigasztalni próbálta apját.

Jacobus Vandergaart nem vette le róla a szemét. Inkább szánakozva, mint gyűlölettel nézte őt, miközben a Dél csillagát figyelte, amely e nehéz percekben szebben ragyogott, mint valaha.

– Tönkrementem, tönkrementem!... - csak ezek a szavak hagyták el Watkins remegő ajkait.

Ebben a pillanatban Cyprien fölkelt és komoly hangon így szólt:

– Watkins úr, tekintve, hogy önt teljes vagyoni összeomlás fenyegeti, engedje meg, hogy fölhasználjam az alkalmat és ismét közeledjem kedves leányához!... Van szerencsém öntől megkérni Alice kisasszony kezét.