A GYÉMÁNTMEZŐKÖN

A fiatal mérnököt Mr. Watkins válaszában leginkább az bántotta, hogy maga is érezte: a visszautasítás kíméletlen nyerseségében jó adag igazság is rejlik. Visszagondolva a történtekre, azon döbbent meg, hogy miért nem jött rá magától Watkins lehetséges ellenvetéseire, és miért kockáztatta meg, hogy kikosarazzák...

Tény azonban, hogy mindeddig nem gondolt arra a távolságra, amit a vagyon, a nemzetiségi kölönbség, a nevelés és a környezet teremtett közte és a fiatal lány között. Már öt vagy hat éve megszokta, hogy az ásványokat tisztán tudományos szempontból vizsgálja, és így a gyémántok sem jelentettek a szemében egyebet közönséges, a Bányászati Főiskola múzeumában kiállításra alkalmas szénmintáknál. Meg azután ő, aki Franciaországban a társadalmi ranglétra jóval magasabb fokán állt, mint a Watkins-féle emberek, egyáltalán nem tudta méltányolni a farmer dús gyémánttelepének kereskedelmi értékét. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy bármiféle különbség lehet a Vandergaart-Kopje tulajdonosának lánya és egy francia mérnök között. És ha ez a probléma egyáltalán felmerült volna benne, párizsi gondolkodásmódjával, mint a Műszaki Főiskola egykori növendéke, alkalmasint inkább úgy vélekedett volna, hogy ő az, aki, mint mondani szokás, „rangján alul” készül házasodni.

Mr. Watkins kíméletlen dorgatóriuma fájdalmasan ébresztette fel ábrándjaiból. Sokkal józanabb volt, semhogy ne értékelje a helytálló érveket, és sokkal becsületesebb, mint hogy felháborodjon egy döntés miatt, melynek igazságát alapjában véve maga is elismeri.

De a csapás ettől nem lett kevésbé fájdalmas, és most, hogy le kellett mondania Alice-ról, egyszeriben ráeszmélt, mennyire szívéhez nőtt a lány, nem egészen három hónap alatt.

Valóban, még három hónapja sincs, hogy ismeri Alice-t, vagyis hogy ide érkezett Griqualandba.

Mily távolinak tűnt már mindez! Látta magát, amint rettentő hosszú utazás után, egyik féltekéről a másikra vetődve, egy forró, poros nyári napon végre célhoz ért.

Pharamond Barthès-val szállt partra, barátjával, egyetemi diáktársával, aki már harmadszor jött vadászni, puszta kedvtelésből, Dél-Afrikába.

Fokvárosban váltak el egymástól. Barthès a Bassutóföldre tartott, ahol kisebb csapatot készült toborozni néger harcosokból, hogy elkísérjék vadász-expedíciójára. Cyprien beszállt a tizennégy lóval fogatolt nehéz járműbe, amely a Veld országútjait járó postakocsi volt, és útnak indult a Gyémántok Mezejére.

Öt-hat nagy láda - valóságos ásvány- és vegytani laboratórium, amelytől a világért sem vált volna meg -, ebből állt a fiatal tudós útipoggyásza. De a kocsi utasonként csak ötven kilogramm csomagot vett fel, kénytelen volt hát az értékes ládákat ökrös szekérre rakatni, amely a Meroving királyok szekereinek sebességével cammogott Griqualand felé.

A dilizsánc - nagy, tizenkét férőhelyes, ponyvafedeles kocsi - négy szokatlanul nagy keréken nyugodott. A négy kerék állandóan nedves volt a folyók vizétől, amelyeken a kocsi átgázolt. A kettesével befogott, és néha öszvérekkel is megerősített lovakat két, a bakon egymás mellett ülő kocsis hajtotta nagy ügyesen. Az egyik tartotta a gyeplőt, a másik pedig óriás horgászbothoz hasonló, hosszú bambusznyelű ostorral nemcsak ösztökélte, hanem irányította is a lovakat.

Az út Beauforton, a Nieuweveld hegység lábánál fekvő csinos városkán visz keresztül. Áthalad a hegyláncon, érinti Victóriát, és végül elérkezik az Orange folyó partján fekvő Hopetownba - a Jóreménység városába -, majd onnan Kimberleybe, és a tőle csupán néhány mérföldnyire eső legfontosabb gyémántmezőkre.

Nyolc-kilenc napig tart a fárasztó és egyhangú utazás a kopár Velden keresztül. A vidék majdnem végig lehangoló, vöröslő lapály, szanaszét heverő, a morénák szétszórt hordalékára emlékeztető kövek, szürke sziklák a talaj színén, sárgás, gyér fű, kiaszott cserjék. Művelésnek, természeti szépségeknek nyoma sincs. Itt-ott nyomorúságos tanyák. Tulajdonosaik, mikor a gyarmati kormánytól megszerezték a földet, egyúttal megbízást kaptak, hogy vendégül lássák az átutazókat. A vendéglátás azonban csak a legelemibb szükségletekre szorítkozik. Ezekben a különös fogadókban nincsenek ágyak az emberek, alom a lovak számára. Élelmiszer sincs más, mint néhány doboz konzerv, ami többször körülutazta a világot, s azt is aranysúlyban kell megfizetni.

Így azután a lovakat ki kell csapni a pusztára, hogy a kövek alatt fűcsomókat keresgélve szerezzék meg táplálékukat. Amikor indulásra kerül a sor, nem könnyű összeterelni őket, és meglehetős időveszteséggel jár.

És hogy ráz ez a kezdetleges alkotmány a még kezdetlegesebb utakon! Ülés nincs más, mint a kisebb poggyászdarabok elhelyezésére szolgáló ládák teteje, amin a szerencsétlen utas egy végevárhatatlan héten át úgy zöcskölődik, mint a gőzkalapács. Olvasni, aludni, de még beszélgetni is lehetetlenség, viszont az utasok legtöbbje éjjel-nappal úgy füstöl, mint a gyárkémény, iszik, mint a gödény, és ehhez mérten köpköd.

Cyprien Méré válogatott társaságba csöppent, a sehonnai népség valóságos mintapéldányai közé, akik a földkerekség minden tájáról összeverődnek, mihelyt híre fut, hogy valahol arany- vagy gyémántmezőt fedeztek fel. Volt ott egy hórihorgas, kacsázó léptű nápolyi, hosszú fekete hajú, pergamensárga bőrű, sunyi tekintetű alak, aki Annibale Pantalacci néven mutatkozott be, egy Nathan nevű portugál zsidó gyémántszakértő, aki nagy lelkinyugalommal ült a helyén és filozófus szemmel nézte a világot, egy lancashire-i bányász, Thomas Steel, vörös szakállas, tagbaszakadt fickó, aki cserbenhagyta a kőszenet, hogy Griqualandban próbáljon szerencsét, egy Friedel nevű német, aki úgy beszélt, mint az orákulum, s a gyémántbányászat minden csínját-bínját ismerte, anélkül, hogy valaha is látott volna nyersgyémántot. Egy vékonyajkú jenki, aki csak a butykosával beszélgetett, s aki bizonyára kocsmát akart nyitni valamelyik bányajogosítvány területén, ahol a bányászok majd otthagyják keresetük java részét, egy telepes a Hart folyó mentéről, egy Orange szabadállambeli búr, egy, a namakák földjére tartó elefántcsont-ügynök, két transvaali gyarmatos és egy kínai, akit kínaihoz illően Li-nek hívtak; ezekből állt az a legvegyesebb, legkétesebb és legzajosabb társaság, aminővel egy jóravaló embernek valaha alkalma volt összeakadni.

Cyprien egy ideig azzal szórakozott, hogy arcvonásaikat és szokásaikat tanulmányozta, de csakhamar ebbe is beleunt. Még leginkább a széles jókedvében nagyokat kacagó Thomas Steel érdekelte, meg a macskaszerű, édeskés mosolyú Li. Ellenben a nápolyit, durva élceivel és akasztófavirág-képével, sehogy sem szenvedhette.

Ennek az embernek legsikeresebb tréfája két-három napon át az volt, hogy mindenféle oda nem illő tárgyat, fűcsomót, káposztatorzsát, tehénfarkat, földről felszedett lócsontot aggatott a kínai hajfonatára, amelyet az, nemzeti szokás szerint, hátára vetve viselt.

Li nem jött ki a sodrából. Leszedte a copfjára akasztott tárgyakat, de egy hanggal, egy mozdulattal, egyetlen pillantással sem árulta el, hogy a tréfát olyannak tartja, amely már túlmegy a megengedett határon. Sárga arca, kis, ferdevágású szeme rendíthetetlen nyugalmat tükrözött, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Azt hitte az ember, hogy egy szót sem ért az utasok beszédéből, akik ezen a Noé bárkáján Griqualand felé haladtak. Pantalacci nem is mulasztotta el, hogy tört angolságával különféle megjegyzéseket ne fűzzön alantas bohóckodásaihoz.

– Nem gondolja-e, hogy ennek a pofának a sárgasága ragályos? - kérdezte hangosan a szomszédjától. Vagy: - Bár lenne egy ollóm, hogy levághatnám a copfját, meglátnák, milyen képet vág hozzá.

Volt min nevetni az utasoknak. Fokozta a mulatságot, hogy a búroknak kis idejükbe tellett, amíg megértették, mit is mondott a nápolyi. Így mindig csak a többiek után két-három perccel törtek ki kacagásba.

Cyprient végül is földühítette, hogy Pantalacci folyton a szegény Li rovására tréfálkozik. Meg is mondta neki, hogy nemtelennek tartja az eljárását. Pantalacci talán valami szemtelenséggel válaszolt volna, de Thomas Steel egyetlen szava elég volt, hogy bölcsen magába fojtsa hepciáskodó kedvét.

– Bizony nem szép dolog így bánni ezzel a szegény ördöggel, aki talán meg sem érti, amit mondanak neki - tette hozzá a derék fickó, restellve, hogy eddig ő is együtt nevetett a többiekkel.

Az ügy tehát ennyiben maradt. Kissé később azonban Cyprien meglepődéssel vette észre, hogy a kínai ravasz és kissé gúnyos pillantást vet rá, amiben hálálkodás is volt. Rögtön arra gondolt, hogy Li alkalmasint többet tud angolul, mint amennyit elárulni hajlandó.

A következő állomáson azonban Cyprien hasztalan próbálkozott beszélgetésbe elegyedni vele. A kínai érzéketlen és szótlan maradt. Ettől fogva ez a különös lény, mint egy megfejtésre váró talány, izgatta a fiatal mérnököt. Cyprien gyakran rajtafelejtette szemét a csupasz, sárga arcon, a keskeny szájon, amelyből hófehér fogak villantak elő, a tömpe, táglyukú orron, a széles homlokon és a ferdevágású szemeken, melyeket a kínai állandóan lesütött, hogy elrejtse gúnyos csillogásukat.

Hány éves lehetett Li? Tizenöt vagy hatvan? Nem lehetett megállapítani. Ha fogai, pillantása, koromfekete haja után ítélve fiatalnak látszott is, a homlokán, arcán, sőt a szája körül is kuszálódó ráncok már élemedett korra vallottak. Az alacsony, vézna emberke látszólag mozgékony volt, de vonásai olyan asszonyosan öregesek, hogy volt benne valami „nénikés”.

Gazdag volt-e vagy szegény? Ez is olyan kérdés, hogy nehéz lett volna rá válaszolni. Szürke vászonnadrágja, sárga selyemzubbonya, paszomántos sapkája, nemeztalpú saruja, melyet patyolatfehér harisnya fölött viselt, ugyanúgy lehetett volna egy elsőosztályú mandarin öltözéke, mint egy akármilyen egyszerű emberé. Egész málhája egy piros faládikó volt, tussal megcímezve:

*H. LI
from Canton to the Cape*

– ami annyit tesz: H. Li, Kantonból útban Fokföld felé.

A kínai egyébként rendkívül kényes volt a tisztaságra. Nem dohányzott, nem ivott mást, mint vizet, s minden pihenőállomáson módját ejtette, hogy gondosan megborotválja a fejét.

Cyprien nem tudott meg róla többet, és hamarosan le is mondott arról, hogy megfejtse ezt az élő talányt.

Közben múltak a napok, mérföldet mérföld után hagytak maguk mögött. A lovak néha sebes iramba kaptak, máskor meg lehetetlen volt lépésből ügetésbe noszogatni őket. De lassanként véget ért az út, és egy szép nap a dilizsánc elérte Hopetownt. Még egy útszakasz, és túljutottak Kimberleyn. Aztán faházikók tűntek fel a láthatáron. Ez volt New-Rush.

Az ottani bányásztelep semmiben sem különbözött azoktól az ideiglenes városoktól, amelyek a civilizáció számára újonnan feltárt területeken mintegy varázsütésre támadnak a földből.

Deszkabódék, többnyire egész alacsonyak, akárcsak az útkövezők kunyhói Európa iparvidékein, néhány sátor, egy tucat kocsma vagy kantin, egy biliárdterem, egy tánchelyiség, több vegyeskereskedés, ahol a legszükségesebb élelmiszerek kaphatók - ezek tűntek szembe legelőbb.

Mindenfélét árultak ezekben a boltokban: ruhát és bútort, lábbelit és üvegholmit, könyvet és lószerszámot, fegyvert és szövetet, seprűt és vadásztöltényt, takarókat és dohányneműt, friss gyümölcsöt és gyógyszert, ekevasat és pipereszappant, körömkefét és tejkonzervet, gyorsforralót és kőnyomatú képeket. Egyszóval volt ott minden, csak éppen vevők nem voltak. Ugyanis a telep lakói még a New-Rush-tól három-négyszáz méternyire eső bányában voltak elfoglalva.

Cyprien Méré újonnan érkezett társaival együtt sietett felkeresni a bányát, mialatt abban a viskóban, amely a „Hotel Continental” büszke cégérével ékeskedett, javában készült számukra az estebéd.

Délután hat óra körül járt az idő. A napkorongot már könnyű aranypárák lengték körül. A fiatal mérnök, mint már annyiszor, most is megfigyelte, mily roppant nagy átmérője van a napnak - úgyszintén a holdnak is - itt a déli szélességek alatt, s mindeddig nem talált kielégítő magyarázatot erre a tüneményre. Ez az átmérő látszat szerint itt legalább kétakkora, mint Európában.

De ennél is szokatlanabb látvány fogadta Cyprient a Kopjéban, vagyis a gyémántok lelőhelyén.

Az ásás kezdetekor még alacsonyabb halom domborodott ezen a részen, a síkság egyébként végtől végig lapos volt, akárcsak szélcsendben a tenger szintje. Most azonban már hatalmas, lejtősfalú, mintegy negyven négyzetméter területű, ellipszis alakú mélyedés volt a helyén. Ez a térség nem kevesebb, mint három-négyszáz claimet, vagyis jogosított bányatelket foglalt magában. Ezeket a harmincegy láb széles tárókat a jogosítvánnyal bírók kedvük és képességük szerint aknázhatták ki.

A munkamenet egyébként nagyon egyszerű. Csákány és kapa segítségével fejtik a földet, amely általában kaviccsal kevert vöröses homok. A föld előbb a táró szélére, majd onnét a válogatóasztalra kerül, azon áztatják, törik, rostálják, azután a legnagyobb gondossággal átvizsgálják, nincsenek-e közte drágakövek.

Minthogy az egyes kutatók egymástól függetlenül dolgoznak, a vájatok mélysége természetesen különböző. Van, aki több mint száz méterre leás a föld gyomrába, van, aki csak tizenöt, húsz vagy harminc méterre.

A munka és közlekedés zavartalansága érdekében hatósági szabályzat minden engedélyest arra kötelez, hogy a kivájt gödör egyik oldalán hét láb széles területet érintetlenül hagyjon. Ez a sáv, a szomszédos táró ugyancsak hét láb széles peremével együtt, afféle töltést vagy földsáncot alkot, amely így a talaj eredeti felszínével egy síkban húzódik. A töltésen gerendasort fektetnek keresztül, mely mindkét oldalon egy méterre kiáll és elegendő széles utat hagy, hogy két taliga ütközés nélkül elmehessen rajta.

A függőutak szilárdságát és a bányászok biztonságát azonban sajnálatosan veszélyezteti az a körülmény, hogy a jogosítványosok, ahogy lejjebb és lejjebb haladnak a munkálatokkal, fokozatosan aláássák a falat, úgyhogy végül a földtöltés, mely néha kétszerte magasabb, mint a Notre-Dame templom tornyai, fordított, fejtetőre állított piramisra emlékeztet. Könnyű átlátni, mily végzetes következményekkel járhat ez a hibás eljárás. Esős időben, vagy mikor a hőmérséklet hirtelen megváltozása repedéseket okozott a földrétegben, a közfalak nemegyszer beomlottak. De bár az ilyen balesetek eléggé gyakoriak voltak, a könnyelmű bányászokat ez sem riasztotta vissza attól, hogy bányájukat a közfal szélső határáig kiaknázzák.

Cyprien Méré, ahogy a bányához közeledett, eleinte csak taligákat látott, amelyek megrakva vagy üresen közlekedtek a függőúton. De amikor a kőbányaszerű mélyedésnek a szélére ért, lent egész sereg mindenféle fajú, színű és öltözékű bányászt pillantott meg, akik nagy buzgalommal dolgoztak a tárnák mélyén. Voltak ott négerek és fehérek, európaiak és afrikaiak, mongolok és kelták; legtöbbjük csaknem teljesen meztelenül, vagy csak vászonnadrágban, flanellingben, esetleg ágyékkötővel; fejükön szalmakalap, amelyet némelyikük strucctollal díszített.

A bányászok bőrtömlőkbe gyűjtötték a kiásott földet, s a teli tömlőket fadobra tekeredő marhabőrszíj segítségével sodronykötélen húzták a felszínre. Ott gyorsan taligába ürítették a tömlőket, majd rögtön visszacsúsztatták a bánya mélyére, onnan pedig ismét új rakománnyal vontatták fel. Ezek a vassodronyok egymást keresztezve nyúlnak le a paralellogramma alakú hasábszerű bányák mélyére és egészen sajátos jelleget adnak a *dry diggins*nek, vagyis a felszíni fejtéses gyémántbányának, mintha valami óriási, félbemaradt pókhálónak volnának a tartószálai.

Cyprien egy darabig elnézte a nyüzsgő emberi hangyabolyt. Azután visszament New-Rush-ba, ahol éppen ebédre csengettek. Egész este mindenféle történetekkel traktálták. Csodás leletekről mesélt az egyik, koldusszegény bányászokról, akik egyetlen szem gyémántból hirtelen meggazdagodtak. Mások viszont a *pech*üket panaszolták, szidták a kapzsi ügynököket, meg a bányákban alkalmazott kaffereket, akikben nem lehet megbízni, mert ellopják a legszebb drágaköveket, s több efféle szakmai kérdést hánytorgattak. Egyébről sem esett szó, mint gyémántokról, karátokról és fontsterlingek százairól.

Eléggé ágrólszakadt népség volt együtt, és egy jókedvű „digger”-re,¹ aki szerencsés leletének örömére nagyhangon pezsgőt rendelt, húsz csüggedt arcú bányász jutott, akik jó, ha egy pohár sört megihattak.

Olykor kézről kézre járt egy-egy drágakő, az asztal körül ülők méricskélték, vizsgálgatták, becsülgették, míg végül visszakerült tulajdonosához, aki övtarsolyába dugta. Fakószürke kavics, alig valamivel fényesebb, mint egy zuhatagban meghömpölygött kovakő - ez volt a termésgyémánt. Éjszakára megteltek a kocsmák, és a vacsoránál megkezdett beszélgetések és viták még kellemesebben folytatódtak gin és konyak mellett.

Cyprien korán lefeküdt az ágyára, melyet a szállodával szomszédos sátorban jelöltek ki neki. Hamar elaludt, nem zavarta a kaffer bányászok szabad ég alatt tartott bálja, sem a rezesbanda, aminek recsegő hangjaira az egyik közeli vendéglőben a fehér urak hódoltak táncos szenvedélyüknek.