Abban a mértékben, ahogy Szofr zartog előrehaladt a sajátságos okmány fordításában, valamiféle irtózat szorította össze mind jobban a szívét.

Hogyan? tehát az Andart’-Iten-Su-k fajtája ezektől az emberektől ered, akik miután hosszú hónapokig bolyongtak az óceánok sivatagában, a partnak arra a pontjára vetődtek, ahol most Basidra áll? Így hát ezek a nyomorúságos teremtmények egy olyan virágzó emberi társadalomhoz tartoztak hajdan, amelyhez képest a mai emberiség legföljebb csak dadog! S mégis, mi kellett ahhoz, hogy mindörökre eltöröltessék a hatalmas népek tudománya, de még emlékezete is? A semminél is kevesebb: csupán annyi, hogy röpke borzongás fusson végig a földgolyó kérgén.

Jóvátehetetlen csapás, hogy az okmány által jelzett kéziratok a vasládikóval együtt megsemmisültek. De bármekkora is a baj, orvoslására nincs remény, hiszen a munkások az alap ásása közben töviről hegyire átforgatták a talajt. Nem kétséges, hogy a vasat szétrágta az idő foga, melynek az alumínium tok győzelmesen ellenállt.

Egyébként több sem kellett, hogy Szofr derűlátása visszavonhatatlanul megrendüljön. Jóllehet a kézirat nem szolgált technikai részletekkel, csak úgy ontotta az általános felvilágosításokat, s ellentmondást nem tűrően bizonyította, hogy az emberiség annak idején előrébb tartott a valóság megismerésének útján, mint ma. Ebben a beszámolóban mindaz benne volt, amit Szofr is tudott, továbbá számos egyéb dolog, amelyre a zartog még csak gondolni sem mert volna - beleértve annak a Hedom névnek a magyarázatát is, amelyről annyi hiábavaló vita folyt!... Hedom annak az Edem névnek az alakváltozata, amely maga is alakváltozata az Ádám névnek - amely talán maga is egy régebbi szó alakváltozata.

Hedom, Edem, Ádám: az első ember örök jelképe, s egyszersmind földre érkezésének magyarázata is. Szofr tehát tévedett, amikor tagadta ennek az ősnek a létét - ezt igazolta megfellebbezhetetlenül a kézirat; úgyhogy a népnek volt igaza, mikor magához hasonlatos ősökben hitt. De az Andart’-Iten-Su-k sem erre, sem másra vonatkozóan nem találtak ki semmi újat. Mindössze elismételték, amit mások már elmondtak előttük.

S végeredményben talán a napló szerzőjének kortársai sem találtak ki többet. Talán ők is csak újra bejárták az előttük élt emberi társadalmak útját. Nem tesz-e a dokumentum említést egy magát atlantídáknak nevezett népről? A puszta érintésre is elporló maradványok, amelyeket ásatásai során Szofr a tengeri iszap alól felszínre hozott, bizonyára ezektől az atlantídáktól származtak. Az igazság megismerésének milyen fokán állhatott vajon ez az ősrégi nép, amikor az óceán lemosta a Föld felszínéről?

De bármilyen volt is, művéből semmi sem maradt fönn a katasztrófa után, s az embernek megint elölről kellett elkezdenie a fölkapaszkodást a fény felé.

Talán így járnak majd az Andart’-Iten-Su-k is. Meg az utánuk jövők is, addig a napig, amikor...

Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon?...

Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva.

E síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön örökké végbemenő szörnyűséges drámát, s szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek.

-&-