A tabu hegy

Mintegy százlábnyira jártak a hegy csúcsától. A menekülőknek érdekük volt, hogy elérjék a csúcsot, mert azután a túloldali lejtőkön elrejtőzhetnek a maorik elől. Azt remélték, hogy onnan majd valami járható hegygerincen keresztül eljutnak egyik vagy másik szomszédos csúcsra, melyeknek bonyolult elhelyezkedését Paganel, ha velük lett volna, bizonyára tisztázza.

Az egyre közelebbről hallatszó fenyegetőzések, átkozódások gyors iramra sarkallták őket. A népes horda elért a hegy lábához.

– Bátorság! Bátorság, barátaim - kiáltotta Glenarvan, és szóval, mozdulatokkal ösztökélte társait.

Nem telt bele öt perc, és elérték a hegytetőt, ott aztán hátrafordultak, hogy lássák, mi a helyzet, merre tartsanak, hogy a maorik nyomukat vesszék.

Ebből a magasságból betekinthették a festői hegyek gyűrűjében nyugatra elterülő Taupoi-tavat. Északon a Pirongia csúcsai emelkedtek, délen a Tongariro lángoló krátere. Keleten hegycsúcsok és hegyhátak falába ütközött a tekintet, a Wahiti hegylánc vonulatába, melynek összefüggő láncszemei a Cook-szorostól a Keleti-fokig végighúzódnak az egész északi szigeten. A szökevényeknek a túloldali lejtőkön kell leereszkedniük, olyan szűk völgytorokba kell hatolniuk, melyekből talán nincs is kivezető út.

Glenarvan aggodalmasan körülnézett; a köd szétoszlott a napsugárban, így betekinthette a föld legapróbb hullámzásait is. Tisztán látta a maorik minden mozdulatát.

A bennszülöttek ötszáz lábnyira sem voltak tőlük, mikor elértek a fennsíkra, melyen a magányos hegykúp emelkedett.

Glenarvan egy perccel sem időzhetett itt tovább. Bármilyen fáradtak is voltak, folytatniuk kellett útjukat, különben a maorik bekerítik őket.

– Lefelé! - kiáltotta. - Induljunk lefelé, míg utunkat nem állják!

Mikor a nők végső erőfeszítéssel fölkeltek, Mac Nabbs megállította őket, s így szólt:

– Fölösleges, Glenarvan. Nézze csak!

Valamennyien letekintettek, s látták, hogy a maorik magatartásában érthetetlen változás következett be.

Az üldöző tömeg megtorpant. Mintha hirtelen valami parancs tiltotta volna el őket a hegy ostromától. A bennszülöttek megfékezték lendületüket, s megálltak, mint a tenger hullámai a magasba meredő sziklafal előtt.

A vérszomjas bennszülöttek ott tolongtak a hegy lábánál, hadonásztak, üvöltöttek, puskáikat, baltáikat rázták, de egy lépéssel sem közeledtek. Kutyáik is, akárcsak ők, földbe gyökerezett lábbal, dühösen csaholtak.

Mi történt? Miféle láthatatlan hatalom fogta vissza a bennszülötteket? A szökevények értetlenül tekintettek a völgybe, s csak attól tartottak, hogy megtörik a Kai-Kumu törzsét lenyűgöző varázslat.

John Mangles hirtelen fölkiáltott, hangjára valamennyien visszafordultak. A hegykúp tetején álló kis erődítményre mutatott.

– Kara-Tete főnök sírja! - kiáltott fel Robert.

– Igazat beszélsz, Robert? - kérdezte Glenarvan.

– Igen, mylord, ez a főnök sírja! Ráismerek!

Robert nem tévedett. Ötlábnyira fölöttük, a hegy legmagasabb pontján, frissen festett cölöpök fogtak közre egy térséget. Most már Glenarvan is fölismerte az új-zélandi főnök sírját. Menekülésük közben a véletlen éppen a Monganamu csúcsaira vezérelte őket.

Glenarvan társaival a nyomában fölkapaszkodott a hegy utolsó lejtőjén, egészen a síremlékig. Gyékénnyel takart nyílás vezetett ide be. Glenarvan be akart lépni az udupába, de hirtelen visszahőkölt.

– Egy bennszülött! - mondta.

– Egy bennszülött, ebben a sírban? - kérdezte az őrnagy.

– Igen, Mac Nabbs.

– Mindegy, gyerünk be!

Glenarvan, az őrnagy, Robert és John Mangles behatolt a kerítés mögé. Bő vászonfű köpenybe burkolt maori volt ott; arcvonásai alig látszottak a homályos udupában. Igen békésnek tűnt, s a legnagyobb lelki nyugalommal falatozott.

Glenarvan már éppen azon volt, hogy megszólítja, mikor az előzékeny bennszülött kifogástalan angolsággal, barátságosan így szólt:

– Foglaljon helyet, mylord. A reggeli tálalva van.

Paganel volt. Hangja hallatára valamennyien az udupába rohantak, és sorra karjukba szorították a nagyszerű földrajztudóst. Megtalálták Paganelt! Ez valamennyiük megmenekülését jelentette! Már faggatni kezdték volna, tudni akarták, hogyan és miért került a Monganamu csúcsára, Glenarvan azonban megfékezte az időszerűtlen kíváncsiskodást.

– A bennszülöttek! - mondta.

– Ó, a bennszülöttek! - legyintett Paganel. - Rájuk aztán fütyülök!

– De hát nem jöhetnek...?

– Ezek? Ezek az ostobák? Jöjjön, nézze csak!

Paganel nyomában valamennyien kiléptek az udupából. Az új-zélandiak ugyanott voltak, ahol az imént, körülfogták a hegy lábát, s rettenetesen szitkozódtak.

– Csak kiabáljatok! Üvöltsetek! Szakadjon meg a torkotok! Ostobák! - kiáltotta Paganel. - Úgysem mertek fölkapaszkodni a hegyre!

– Miért nem? - kérdezte Glenarvan.

– Mert itt van eltemetve a főnökük, így a sír véd bennünket, mert a hegy tabu!

– Tabu?

– Igen, barátaim! Ezért menekültem ide, mint a középkori szerencsétlenek előtt nyitva álló sérthetetlen azilumba, menedékhelyre.

– Velünk az Isten! - kiáltott fel lady Helena, és karját az ég felé emelte.

A hegy valóban tabu volt, szent hely, így az üldöző bennszülöttek babonás serege nem léphet földjére.

Ez még nem jelentette a szökevények megmenekvését, mindössze üdvös pihenőt biztosított, melyet igyekeztek is kihasználni.

A mélységesen megindult Glenarvan egy szót sem szólt, az őrnagy is némán, de őszinte megelégedettséggel bólogatott.

– Nos, barátaim - szólt Paganel -, ha ezek az ostobák azt hiszik, hogy majd rajtunk gyakorolják a türelmüket, úgy tévednek! Két nap múlva már bottal üthetik a nyomunkat!

– Elmenekülünk! - kiáltott fel Glenarvan. - De hogyan?

– Azt nem tudom - felelte Paganel -, de azért csak elmenekülünk!

Most már valamennyien hallani akarták Paganel kalandjait. Különös módon, az amúgy bőbeszédű emberből szinte harapófogóval kellett kihúzni minden egyes szót. Ő, aki annyira szeretett mesélni, most csak kitérően válaszolgatott barátainak.

„Kicserélték ezt a Paganelt” - gondolta Mac Nabbs.

Valóban, az érdemes földrajztudósnak még a külseje sem volt a régi. Nyakig vászonfű kendőjébe burkolózott, és kerülte a túl kíváncsi tekinteteket. Valamennyiüknek feltűnt, milyen zavart, akárhányszor róla esett szó, de tapintatosan úgy tettek, mintha észre sem vennék. Különben mikor nem őróla beszéltek, Paganel ismét felvidult.

Amikor társai leültek köréje az udupa cölöpjeinek tövébe, Paganel mindössze ennyit mondott el kalandjaiból:

A Kara-Tetét ért lövés után, akárcsak Robert, kihasználta a kavarodást, s kimenekült a pahból. Kevesebb szerencsével járt, mint az ifjú Grant, mert ő egyenesen egy maori táborba cseppent. A tábor főnöke jól megtermett, értelmes bennszülött volt; szemmel láthatóan különb törzse valamennyi harcosánál. Kifogástalanul beszélt angolul; orrát a földrajztudós orrához dörgölve köszöntötte a vendéget.

Paganel azon tűnődött, hogy vajon fogolynak vagy szabad embernek tekintik-e. Mikor látta, hogy egy lépést sem tehet anélkül, hogy a főnök szívélyesen el ne kísérje, tudta, mihez tartsa magát.

A főnök neve Hihi volt, azaz „napsugár”. Korántsem volt gonosz ember. A földrajztudós szemüvege és messzelátója nagy tiszteletre gerjesztette. Nemcsak jótéteményeivel, de erős vászonfű kötelekkel is igyekezett szorosra fűzni kettejük barátságát. Főként éjszaka.

Ez a helyzet három hosszú napig tartott. Vajon ez idő alatt jól vagy rosszul bántak Paganellal?

– Se nem rosszul, se nem jól - felelte Paganel, de bővebb magyarázatot nem fűzött szavaihoz.

Fogoly volt, s ha attól nem is kellett tartania, hogy hamarosan kivégzik, úgy vélte, sorsa cseppet sem irigylésre méltóbb, mint szerencsétlen barátaié.

Egy éjszaka szerencsére sikerült kiszabadulni kötelékeiből, s megszökött. Távolról nézte a főnök temetését; így tudta, hogy a Monganamu csúcsán hantolták el, s a hegy ezáltal tabuvá lett. Mivel nem akarta elhagyni a vidéket, ahol barátai fogságban sínylődnek, úgy döntött, hogy oda menekül. Veszélyes vállalkozását siker koronázta. Előző éjszaka felért Kara-Tete sírjához, ott erőt gyűjtött, s várta, hogy társai valami csoda folytán megszabaduljanak.

Így szólt Paganel története. Vajon elhallgatott-e valamit a bennszülöttek táborában töltött napokról? Zavara ismét erre vallott. Akárhogy is volt, valamennyien gratuláltak neki, s minthogy most már ismerték az elmúlt napok történetét, visszatértek a jelenhez.

Továbbra is nagyon súlyos helyzetben voltak. A bennszülöttek ha nem is merészkednek föl a Monganamura, arra számítanak, hogy az éhség és a szomjúság lekergeti a foglyokat. Mindez csak idő kérdése volt, s a maorik igen türelmesek.

Glenarvan tisztában volt a helyzet nehézségeivel, de úgy döntött, hogy kivárja vagy alkalomadtán maga teremti meg a kedvező körülményeket.

Glenarvan mindenekelőtt tüzetesen meg akarta vizsgálni a Monganamut, azaz a rögtönzött erődítményt, nem azért, hogy felkészüljenek védelmére, hiszen ostromtól nem kellett tartaniuk, hanem hogy meglássa, hogyan juthatnak ki belőle. Az őrnagy, John, Robert és Paganel figyelmesen szemügyre vette a környéket. Megnézték, merre futnak az ösvények, mennyire lejtősek, hova vezetnek. A Monganamut a Wahiti hegylánchoz kapcsoló egy mérföld hosszú hegygerinc a síkság felé lejtett. Csak ezen a keskeny, zegzugos tarajon át menekülhettek. Ha nem veszik észre őket, az éjszaka sötétjében talán eljuthatnak a hegylánc mély völgyeibe; így a maori harcosok nyomukat vesztenék.

Ezen az úton azonban számtalan veszély leselkedik rájuk. Alacsonyabban fekvő szakasza lőtávolba esik. Az alsó lejtőkön őrködő bennszülöttek kereszttűz alá vehetik őket, s azon ép bőrrel senki sem törhet át.

Glenarvan és társai a hegygerinc veszélyes részére merészkedtek, ahol valóságos ólomeső fogadta őket, de egyiküket sem érte golyó. Néhány fojtást elibük sodort a szél.

A fojtások nyomtatott papírból készültek; Paganel kíváncsian fölszedett egyet, s nagy nehezen kibetűzte.

– Tudják, miből készítik ezek a puskafojtást? - kérdezte.

– Nem, Paganel - felelte Glenarvan.

– A Biblia lapjaiból! Hát ha erre használják a szentírást, ugyancsak sajnálom a hittérítőket! Nem egykönnyen fognak könyvtárat létesíteni a maorik között!

– A szentírás melyik részével vettek célba bennünket? - kérdezte Glenarvan.

– A Mindenható szavával - felelte John Mangles, miután ő is szemügyre vette a robbanástól elfeketült papirost. - Szava reményre biztat bennünket - fűzte hozzá a rendíthetetlen hitű fiatal skót.

– Olvasd föl, John! - mondta Glenarvan.

John fölolvasta a puskaportól megkímélt verssort.

– 91. zsoltár: „Mivel hogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt.”

– Barátaim - szólt Glenarvan -, el kell mondanunk e szavakat drága és hősies társnőinknek. E szavak reményt öntenek a szívbe.

Glenarvan és társai a meredek ösvényen visszakapaszkodtak a csúcsra. A síremlék felé tartottak; azt is meg akarták vizsgálni.

Útközben csodálkozva érezték, hogy lábuk alatt rövid időközönként meg-megremeg a talaj. Nem is annyira rengés volt ez, inkább a forró gőz feszítette kazánfal szüntelen rezgésére emlékeztetett. A föld alatti tüzek hatására nyilván nagy erejű gőzök sűrűsödtek össze a föld felszíne alatt.

Ez a furcsaság nem lepte meg őket, hiszen nemrégiben a Waikate hőforrásai között hajóztak, így tudták, hogy az Ika-na-Maui sziget e központi része többnyire vulkanikus. Valóságos szita ez a vidék; rostjai utat engednek a földből előtörő gőzöknek, hőforrásoknak, szolfatáráknak.

Paganel már régebben érezte a talaj remegését, s most fölvilágosította barátait, hogy vulkánon járnak. A Monganamu egyike volt a sziget központi vidékén meredező hegykúpoknak; leendő tűzhányó volt valamennyi. A kovatartalmú, fehér tufából álló hegyet a legkisebb külső beavatkozás kráterré alakíthatta.

– Valóban - mondta Glenarvan -, de azért itt sem vagyunk nagyobb veszedelemben, mint a Duncan kazánjai mellett. Szilárd a föld kérge!

– Mindez igaz - felelte az őrnagy -, de hosszú használat után a legjobb kazán is fölrobban.

– Mac Nabbs - mondta Paganel -, én nem is kívánok itt maradni ezen a hegyen! Csak találjak lefelé vezető utat, s máris indulok.

– Ó! Miért nem indul el velünk maga a Monganamu, ha már annyi energia szorult belé! - mondta John Mangles. - Talán sok millió lóerő rejtőzik itt kihasználatlanul a lábunk alatt! A Duncannak ezredrészére sem volna szüksége ahhoz, hogy akár a világ végére is elvigyen bennünket.

A Duncan említése ismét fölidézte Glenarvan szomorú gondolatait; mert bármily reménytelen helyzetben volt is, gyakran megfeledkezett róla, s a legénységet siratta.

Még akkor is rájuk gondolt, mikor visszatért bajtársaihoz a Monganamu csúcsára.

Helena, ahogy megpillantotta, elébe futott.

– Felderítettétek a környéket, Edwardom? - kérdezte. - Reményre vagy félelemre ad okot?

– Reményre, Helenám - felelte Glenarvan. - A bennszülöttek sohasem lépnek a hegyre, így bőven jut időnk arra, hogy valami menekülési tervet eszeljünk ki.

– Különben, asszonyom - mondta John Mangles -, Isten maga biztat reményre bennünket.

Ezzel átadta lady Helenának a Biblia lapját, melyen a zsoltár volt. A fiatal lány és a fiatal asszony bizakodó szívvel biztos megmenekülésüket olvasták ki a szavakból.

– Gyerünk az udupába! - kiáltott fel vidáman Paganel. - Ez a mi erődünk, kastélyunk, ebédlőnk és dolgozószobánk! Hölgyeim, engedjék meg, hogy ezen elragadó lakba vezessem önöket!

Valamennyien követték a szeretetre méltó Paganelt. Mikor a bennszülöttek látták, hogy a szökevények ismét megszentségtelenítik a tabu védte sírhelyet, lövöldözni, üvöltözni kezdtek; ordításuk még a puskaropogást is túlharsogta. Szerencsére a golyók nem repülnek olyan messzire, mint a kiáltás; a lövedékek a hegyoldalra potyogtak, az átkok meg belevesztek a messzeségbe.

Lady Helena, Mary Grant és társaik végképp megnyugodtak, hogy a maorik babonája bosszúvágyuknál is erősebb, így nyugodtan beléptek a síremlékbe.

Az új-zélandi főnök udupája pirosra mázolt cölöpkerítés volt. Jelképek - valóságos tetoválások a fán - regéltek az elhunyt főnök előkelő rangjáról, hőstetteiről. A cölöpök között amulettek, kagylók és faragott kövek füzére himbálódzott. Az udupa belsejében zöld levélszőnyeg borította a földet. Közepén földkupac emelkedett, a frissen hantolt sírdomb.

Ott hevertek a főnök fegyverei: megtöltött, gyújtókupakkal ellátott puskák, lándzsája, zöld nefritkőből készült pompás baltája meg annyi lőszer, amennyire csak szüksége lehet az örök vadászmezőkön.

– Egész fegyvertár! - mondta Paganel. - Több hasznát fogjuk látni, mint az elhunyt! Milyen okosan teszik a bennszülöttek, hogy fegyvereiket magukkal viszik a túlvilágra!

– De hiszen ezek angol gyártmányú puskák! - mondta az őrnagy.

– Valóban - felelte Glenarvan -, meglehetősen ostoba dolog tűzfegyvert ajándékozni a bennszülötteknek! Most aztán a hódítók ellen fordítják őket, s igazuk is van. Mindenesetre mi jó hasznát látjuk ezeknek a puskáknak.

– Aminek azonban még nagyobb hasznát látjuk - felelte Paganel -, az a Kara-Tetének szánt élelmiszer és víz!

A halott barátai és rokonai valóban kitettek magukért. A bőséges élelmiszerkészlet főnökük iránt érzett nagyrabecsülésüket tanúsította. Annyi élelmiszer volt ott fölhalmozva, amennyi tíz embernek két hétre, a halottnak meg az örökkévalóságra elegendő. A készlet növényi ételekből: páfrányból, édes batátából és burgonyából állt. A burgonyát hajdan az európaiak honosították meg Új-Zélandon. Hatalmas edényekben az új-zélandi étkezéseknél elmaradhatatlan tiszta víz állt, s a tucatnyi művészien fonott kosárban valami ismeretlen, mézgás, zöld szeletkéket találtak.

A szökevények tehát napokra el voltak látva élelemmel, innivalóval. Nem kérették magukat, s a főnök rovására elköltötték első ebédjüket.

Glenarvan összeszedte a szükséges élelmiszert, és Olbinett gondjára bízta. A steward még a legnehezebb helyzetekben is sokat adott a formaságokra, s igen szegényesnek találta az étrendet. Meg aztán azt sem tudta, hogy tűz híján hogyan készítse el a gyökereket.

Paganel sietett segítségére; azt tanácsolta neki, hogy egyszerűen ássa el a páfrányokat és az édes répát.

A talaj felső rétegei nagyon melegek voltak, ha hőmérőt dugtak volna a földbe, azt tapasztalják, hogy hőmérséklete eléri a hatvan-hatvanöt fokot. Olbinett csaknem le is forrázta magát, mert mikor ásni kezdett, hogy eltemesse a gyökereket, a lyukból gőzoszlop tört elő, és sivítva lövellt egyölnyi magasba.

A steward rémülten visszahőkölt.

– Zárja el a csapot! - kiáltotta az őrnagy.

Azzal odafutott, és a két matróz segítségével kovatörmelékkel tömte be a lyukat. Paganel különös pillantással szemlélte a tüneményt, s így dünnyögött:

– No lám, no lám! Miért is ne...

– Nem sérült meg? - kérdezte Olbinett-től az őrnagy.

– Nem, Mac Nabbs úr - felelte a steward -, csak éppen váratlanul ért...

– Mennyi jótétemény! - kiáltott föl Paganel vidáman. - Kara-Tete étele, ivóvize után most itt van a tűz is! Valóságos földi paradicsom ez a hegy! Azt ajánlom, telepedjünk le itt, műveljük a földet, és rendezkedjünk be hátralevő napjainkra! Mi leszünk a Monganamu Robinsonjai! Hiszen semminek sem vagyunk híján ezen a lakályos hegyen!

– Valóban, semminek - mondta John Mangles -, a kérdés csak az, hogy vajon szilárdan áll-e?

– Hát nem éppen tegnap keletkezett - felelte Paganel. - De ha már oly régóta ellenáll a belső tüzek feszítőerejének, addig csak kitart, míg el nem megyünk innen.

– Az ebéd tálalva van - jelentette Olbinett oly ünnepélyesen, mintha csak Malcolm kastélyéban gyakorolná hivatását.

A szökevények nyomban letelepedtek a kerítés tövébe, s nekiláttak az étkezésnek, melyet, mint az utóbbi időkben oly gyakran, most is a legnehezebb helyzetben terített elibük a jó szerencse.

Nem voltak válogatósak, de a páfránygyökér felől megoszlott a véleményük. Egyikük azt mondta, hogy kellemes, édes a zamata; másikuk azt állította, hogy mézgás, semmi íze sincs, meg nagyon rágós is. A földben sütött édes répát azonban nagyon ízletesnek találták. A földrajztudós megjegyezte, hogy Kara-Tete csöppet sem sajnálatra méltó.

Mihelyt csillapították éhségüket, Glenarvan azt ajánlotta, hogy haladéktalanul beszéljék meg a menekülés tervét.

– Máris!? - kiáltott fel Paganel őszintén sajnálkozva. - Máris el akarja hagyni ezt a csodálatos helyet!

– Tudja jól, Paganel úr - felelte lady Helena -, hogy még ha Capuában lennénk, akkor sem volna helyes Hannibál példáját követnünk!

– Asszonyom - mondta Paganel -, semmiképpen nem vetemednék arra, hogy ellentmondjak önnek; s minthogy ön úgy akarja, hogy vitatkozzunk, hát vitatkozzunk!

– Úgy gondolom - mondta Glenarvan -, addig kell megkísérelnünk a menekülést, míg nem az éhség szorít rá bennünket. Jó erőben vagyunk, használjuk ezt ki. Éjjel átvágunk a bennszülöttek gyűrűjén, s megpróbálunk eljutni a keleti völgyekbe.

– Kitűnő - felelte Paganel -, ha a maorik valóban átengednek bennünket.

– És ha föltartóztatnak minket? - kérdezte John Mangles.

– Akkor hatásos eszközökhöz folyamodunk! - felelte Paganel.

– Eszerint önnek vannak hatásos eszközei? - kérdezte az őrnagy.

– Bőven! - felelte Paganel, de közelebbről nem magyarázta meg, mire is gondol.

Most már csak az éjszakát kellett bevárniuk, hogy megkíséreljenek átjutni a bennszülöttek gyűrűjén.

A maorik nem tágítottak a hegy tövéből. Sőt, mintha, meg is gyarapodott volna a számuk a törzs később érkezett tagjaival. Itt-ott őrtüzek gyúltak a hegy lába körül. Mire a környező völgyek árnyba borultak, a Monganamu mintha egy hatalmas tűzrakásból meredt volna magasba; csúcsa a sötétbe veszett. Hatszáz lábnyira alant ott nyüzsgött, kiáltozott, zsivajgott az ellenséges tábor.

Kilenc órakor sűrű sötétség ülte meg a tájat; Glenarvan és John Mangles úgy határozott, hogy mielőtt társaikat a veszélyes útra vezetnék, földerítőútra indulnak. Tíz percen át nesztelenül ereszkedtek alá, és elérték a bennszülött vonalakat ötvenlábnyi magasban átszelő keskeny hegygerincet.

Eddig minden a legnagyobb rendben történt. Úgy látszott, hogy az őrtüzek mellett heverő maorik nem vették észre a két szökevényt. Még tettek néhány lépést. Hirtelen jobbról is, balról is pergőtűzbe fogták a hegygerincet.

– Vissza! - kiáltotta Glenarvan. - Macskaszemük van ezeknek a banditáknak! Vontcsövű puskával lőnek!

John Mangles és Glenarvan nyomban fölkapaszkodtak a hegy meredek lejtőin, és sietve megnyugtatták a puskalövésektől megriadt barátaikat. Glenarvan kalapját átütötte két golyó. Az összevissza lövöldöző bennszülöttek kettős sorfala között lehetetlen volt tehát a hegygerincre merészkedniük.

– Minthogy a bennszülöttek éberségét nem tudjuk kijátszani - mondta Paganel -, engedjék meg, hogy holnap én játsszam ki őket a magam módján!

Meglehetősen hűvös volt. Kara-Tete szerencsére legjobb hálóköntöseit és meleg vászonfű takaróit is magával hozta a sírba. A szökevények lelkiismeret-furdalás nélkül a takarókba burkolóztak, s a bennszülöttek babonájának védelmében hamarosan elaludtak a belső forrongástól remegő langyos földön, a kerítés mögött.