A Macquarie

Elérkezett az a pillanat, mikor Grant kapitány kutatóinak végképpen fel kellett hagyniuk a reménnyel, hogy valaha is rátalálnak, hiszen mindenük odaveszett. A világ mely pontján kezdjenek új kutatást? Hogyan kutassanak át új partvidékeket? A Duncan nincs többé, így még arra sem gondolhattak, hogy nyomban hazatérnek. A nemes lelkű skótok vállalkozása kudarcba fulladt. Kudarc! Ez a szó nem kelt visszhangot a bátrak szívében; Glenarvannak azonban a sors csapásai alatt be kellett látnia, hogy nem folytathatja önfeláldozó művét.

Mary Grant hősiesen megállta, hogy ebben a helyzetben ne ejtse ki apja nevét. Magába fojtotta aggodalmát, s csak a Duncan szerencsétlen legyilkolt legénységére gondolt. A leányi szeretet helyett a barátság szólt belőle, most ő vigasztalta lady Helenát, kitől mindeddig neki volt része vigaszban. Ő beszélt elsőnek a hazatérésről. John Mangles csodálta a fiatal lány bátorságát, lemondását. Még utoljára megpróbált Grant kapitányról beszélni, de Mary egy pillantással elnémította, s később így szólt hozzá:

– Nem, John úr, gondoljunk azokra, akik föláldozták magukat. Glenarvan lordnak vissza kell térnie Európába.

– Igaza van, Mary kisasszony - felelte John Mangles -, vissza kell térnünk. Az angol hatóságoknak is tudniuk kell, hogy mi történt a Duncannal. De ne adjon fel minden reményt. Ha kell, egyedül folytatom a megkezdett kutatásokat. Vagy megtalálom Grant kapitányt, vagy elpusztulok.

John Mangles komoly kötelezettséget vállalt. Mary elfogadta, s mintegy a szerződés megpecsételéséül kezét nyújtotta a fiatal kapitánynak. Ezzel a szerződéssel John Mangles egész életre szóló hűséget fogadott, Mary pedig soha el nem múló hálát ígért.

Ezen a napon véglegesen elhatározták, hogy hazatérnek. Úgy döntöttek, hogy nyomban Melbourne-be indulnak. Másnap John a hajók indulása felől tudakozódott. Arra számított, hogy Eden és Victoria tartomány fővárosa között gyakori az összeköttetés.

Számításában azonban csalódott. Nagyon kevés volt a hajójárat. A környék kereskedelmi flottáját mindössze a Twofold-öbölben horgonyzó három-négy hajó alkotta. Egyik sem tartott Melbourne-be, Sydneybe vagy a Pointe de Walesre. Glenarvan pedig csak ebben a három ausztráliai kikötőben találhatott volna Angliába induló hajót. A Peninsular Oriental Steam Navigation Company nevű hajózási társaság e pontok és az angol főváros között rendszeres személyszállító forgalmat bonyolít le.

Mitévők lehetnek ilyen körülmények között? Sokáig rostokolhatnak itt, hiszen a Twofold-öböl nem nagyon forgalmas. Hány meg hány olyan hajó húz el előtte a nyílt tengeren, mely itt sosem köt ki!

Így töprengtek, latolgatták a helyzetet, s Glenarvan már-már arra határozta el magát, hogy a part menti utakon indul Sydneybe, mikor Paganel váratlan indítvánnyal állt elő.

A földrajztudós maga is bejárta a Twofold-öblöt. Tudta, hogy sem Sydneybe, sem Melbourne-be egykönnyen nem jutnak el hajón. A kikötőben horgonyzó hajók közül az egyik Aucklandbe, Új-Zéland északi szigetének, Ikana-Mauinak fővárosába tart. Paganel azt ajánlotta, béreljék ki a hajót, s menjenek Aucklandbe, ahonnan a Peninsular Company valamelyik gőzösével könnyűszerrel visszatérhetnek Európába.

Komolyan fontolóra vették ezt az indítványt. Paganel egyébként korántsem vonultatott fel érveket, holott máskor éppen nem takarékoskodott velük. Mindössze a puszta tényt közölte, s hozzátette, hogy az átkelés nem tartana tovább öt-hat napnál. Új-Zéland mindössze körülbelül ezer kilométernyire fekszik Ausztráliától.

Különös véletlen folytán Auckland éppen azon a 37. szélességi fokon van, melyet az utazók Araucania partvidékeitől kezdve oly kitartóan követtek. A földrajztudóst aligha vádolhatták volna elfogultsággal, ha ezt az érvet is felsorakoztatja indítványa mellett. Annyi bizonyos volt, így alkalmuk kínálkoznék arra, hogy felkeressék Új-Zéland meredek partjait.

Paganel azonban nem hozta fel ezt az előnyös érvet javaslata támogatására. Két sikertelen kísérlet után nem akarta megkockáztatni az irat harmadszori magyarázatát. Meg aztán, hogyan is magyarázhatta volna? Hiszen félreérthetetlenül az áll benne, hogy Grant kapitány kontinensre került s nem szigetre. Új-Zéland pedig csak sziget. Ez döntő körülmény. Akár ezért, akár más okból, mikor Paganel azt ajánlotta, hajózzanak Aucklandbe, egy szóval sem beszélt újabb kutatásokról. Mindössze annyit mondott, hogy Aucklandből rendszeres hajójárat van Nagy-Britannia felé, tehát onnan könnyen hazajuthatnak.

John Mangles támogatta Paganel javaslatát. Azt tanácsolta, fogadják el, mert nem várhatnak arra, hogy valami hajó vetődjék a Twofold-öbölbe; de mindenekelőtt tekintsék meg a földrajztudós jelezte hajót. Glenarvan, az őrnagy, Paganel meg Robert a kapitánnyal együtt csónakba szállt, s néhány evezőcsapás után csónakjuk már el is érte a rakodóparttól két kötélhossznyira horgonyzó hajót.

Macquarie volt a neve ennek a kétszázötven tonnás briggnek. Parti forgalmat bonyolított le Új-Zéland és Ausztrália különböző kikötői között. A kapitány, jobban mondva a master meglehetősen gorombán fogadta a látogatókat. Mindjárt látták, hogy faragatlan emberrel van dolguk, modora nem sokban különbözött öt matrózáétól. Dagadt, vörös képe, vaskos keze volt és csak fél szeme, az orra lapos; pipalétől mocskos szájával, durva arcával ez a Will Halley meglehetősen lehangoló jelenség volt. Az utazóknak azonban nem volt más választása, s néhány napos útról lévén szó, fölösleges lett volna aggályoskodniuk.

– Hát maguk mit akarnak? - kérdezte Will Halley a hajója fedélzetére lépő idegenektől.

– Ön a kapitány? - kérdezte John Mangles.

– Én vagyok - mondta Halley. - Hát aztán?

– A Macquarie Aucklandbe tart?

– Igen. Hát aztán?

– Mit szállít?

– Mindent, ami eladható, megvehető. Hát aztán?

– Mikor indul?

– Holnap, a déli dagállyal. Hát aztán?

– Fölvenne utasokat is?

– Attól függ, kiket; meg attól, hogy beérik-e a matrózkoszttal.

– Hoznánk magunkkal élelmet.

– Aztán?

– Aztán?

– Hányan vannak?

– Kilencen. Köztük két hölgy.

– Nincsenek kabinjaim.

– Megelégszünk a fedélzeti rekesszel, ha a rendelkezésünkre bocsátja.

– Aztán?

– Rááll? - kérdezte John Mangles, akit cseppet sem hozott zavarba a kapitány modora.

– Majd meglátom - felelte a Macquarie főnöke.

Will Halley esetlen, vasalt csizmájában néhányszor végigrótta a fedélzetet, majd hirtelen ismét John Mangles előtt termett.

– Mit fizetnek? - kérdezte.

– Mennyit kér? - kérdezte John Mangles.

– Ötven fontot.

Glenarvan beleegyezően bólintott.

– Rendben van, ötven font - felelte John Mangles.

– Ez csak a szállítás díja - tette hozzá Will Halley.

– Csak a szállításé.

– Az élelem nincs benne.

– Nincsen.

– Megállapodtunk. Hát aztán? - mondta Will a kezét nyújtva.

– Hát aztán, mi?

– A foglaló!

– Tessék, itt van az összeg fele, huszonöt font - mondta John Mangles, és azzal leszámolta az összeget a master kezébe, aki köszönet nélkül nyomban zsebre vágta azt.

– Holnap a hajón - mondta. - Délelőtt. Ha itt vannak, ha nem, én fölszedem a horgonyt.

– Itt leszünk.

Ezzel Glenarvan, az őrnagy, Robert, Paganel és John Mangles elhagyta a hajót; Will Halley még csak egy ujjal sem billentette meg a vörös haján ülő viaszosvászon tengerészsapkát.

– Micsoda faragatlan fráter! - mondta John.

– Nekem tetszik - felelte Paganel. - Igazi tengeri farkas.

– Inkább tengeri medve! - mondta az őrnagy.

– Úgy képzelem - tette hozzá John Mangles -, hogy ez a medve hajdan emberkereskedelemmel is foglalkozott.

– Mit számít! - felelte Glenarvan. - Annyi biztos, hogy a Macquarie kapitánya, s hogy a Macquarie Új-Zélandba megy. A Twofold-öböltől Aucklandig alig, Auckland után meg soha többé nem látjuk.

Lady Helena és Mary örömmel hallották, hogy már másnap útra kelnek. Glenarvan figyelmeztette őket, hogy a Macquarie kényelem szempontjából nem ér fel a Duncannal. A két nő azonban a megpróbáltatások után már nemigen törődött az ilyen aprósággal. Olbinettet megkérték, szerezze be az úti élelmet. Mióta a Duncan odaveszett, a szegény ember szüntelenül a hajón maradt szerencsétlen feleségét siratta, aki nyilvánvalóan a legénységgel együtt a kegyetlen fegyencek áldozatául esett. Azért megszokott buzgalmával látta el hajószakácsi feladatát, s olyan válogatott ennivalókat vásárolt, melyekhez hasonlók sosem szerepeltek a brigg étrendjén. Néhány óra alatt beszerezte az útravalót.

Időközben az őrnagy beváltotta egy pénzváltónál Glenarvannak a melbourne-i Union-Bankre szóló utalványait. Nem akart pénz nélkül maradni, de fegyver és lőszer nélkül sem; így hát fegyvereket szerzett be. Paganel pedig megvásárolta Új-Zéland Edinburghben kiadott Jonston-féle térképét.

Mulrady már egészen jól érezte magát. Alig bántotta már a napokkal ezelőtt még életveszélyes seb. A friss tengeri levegő teljesen rendbe hozza majd. A csendes-óceáni szelekkel akarta gyógyíttatni magát.

Wilsonra bízták, hogy rendezze be a Macquarie-n az utasok szállását. Súrolókeféje és seprűje nyomán megváltozott a hajófülke képe. Will Halley vállát vonogatva hagyta, hadd csinálja. Nem sok ügyet vetett Glenarvanékra. Még a nevüket sem tudta, de nem is volt kíváncsi rá. Mindössze ötven fontot jövedelmező hajórakománytöbbletnek tekintette őket, s még annyit sem törődött velük, mint a hajófenékbe raktározott kétszáz tonna cserzett bőrrel. Első az áru, aztán jön csak az ember. Vérbeli kereskedő volt. Ami tengerészképességeit illeti, úgy hírlett, jól ismeri ezt a korallzátonyai miatt veszélyes tengerszakaszt.

Estefelé Glenarvan vissza akart térni arra a pontra, ahol a 37. szélességi fok a partot metszi. Erre kettős oka volt.

Először is, még egyszer meg akarta tekinteni a hajótörés állítólagos helyét. Hiszen Ayrton valóban a Britannia fertálymestere volt, és lehetséges, hogy a Britannia csakugyan itt pusztult el, Ausztrália keleti partján, s nem a nyugatin. Nem hagyhatják hát el könnyelműen ezt a pontot, hova nem térnek többé vissza.

Másodszor, ha nem is találnak a Britannia nyomára, lehetséges, hogy a Duncan ezen a ponton került a fegyencek kezére. Talán harc is volt? A küzdelemnek, az elkeseredett ellenállásnak talán nyomai maradtak a parton. Ha a legénység a tengerbe is veszett, talán a hullámok partra vetettek néhány holttestet.

Glenarvan a hűséges John kíséretében indult a felderítőútra. A Victoria-szálló tulajdonosa rendelkezésükre bocsátott két lovat, s ismét megindultak a Twofold-öblöt körülfutó, északnak tartó úton.

Szomorú út volt ez. Glenarvan és John kapitány szótlanul lovagolt. Szavak nélkül is megértették egymást. Egyazon gondolatok, aggodalmak gyötörték őket. A tenger vájta sziklákat nézték. Nem volt mit kérdezzenek egymástól, mit feleljenek egymásnak.

Gondolhatni, hogy John milyen igyekezettel, milyen szakértelemmel kutatta át a partvidék minden egyes pontját, milyen gondosan járta végig a legapróbb beszögelléseket, a lejtős partot s a magasabb sukokat, ahova a Csendes-óceán közepes erejű dagályai kivethettek valami roncsot. Semmi olyasmire nem bukkantak, ami további kutatásokra késztette volna őket. A hajótörésnek ismét semmi nyomát nem találták.

A Duncannak sem volt semmi nyoma. Ausztráliának ez a partvidéke teljesen kihalt volt.

John Mangles azonban a part szegélyén, magányos sziklák tövében nemrég elhamvadt tűz pernyéjére bukkant; ez kétségtelenül arra mutatott, hogy itt nemrégiben emberek táboroztak. Talán nomád bennszülött törzs járt erre néhány napja? Nem, Glenarvan olyan áruló jelet pillantott meg, mely vitathatatlanul azt bizonyította, hogy nemrégiben fegyencek jártak ezen a partszakaszon.

Ez az áruló jel egy sárga és szürke csíkos elnyűtt, foltozott zubbony volt, egy fa tövében heverő gyászos rongy. Rá volt ütve a perthi fegyenctelep sorszámpecsétje. A fegyenc már nem volt ott, de a mocskos ruhadarab elárulta, hogy erre járt. A bűnözőknek ezt az egyenruháját hajdan valami nyomorult viselte, s most itt rothadt az elhagyott parton.

– Látod, John! - szólt Glenarvan. - A fegyencek eljutottak idáig! Vajon mi történt szegény bajtársainkkal a Duncanon?...

– Igen - felelte John tompán -, most már bizonyos, hogy nem tették partra őket, hogy elpusztultak...

– Ó, a nyomorultak! - kiáltott fel Glenarvan. - Ha egyszer a kezem közé kerülnek, megbosszulom matrózaim halálát!...

A fájdalom megkeményítette Glenarvan vonásait. A lord néhány percig a végtelen tengert kutatta tekintetével, talán valami távolba vesző hajót keresett. Vad pillantása tüze kihunyt, ismét önmaga volt, s egyetlen szó, mozdulat nélkül vágtatva indult vissza Eden felé.

Még egy hivatalos teendőjük volt: be kellett jelenteniük a rendőrségnek a történteket. Még aznap este beszéltek Thomas Banksszel. A hivatalnok alig tudta palástolni megelégedettségét, míg fölvette a jegyzőkönyvet. Boldog volt, hogy megszabadult Ben Joyce-tól és bandájától. Az egész város osztozott örömében. A fegyencek, újabb bűncselekmény árán ugyan, de elhagyták Ausztráliát. A fontos hírt nyomban megtáviratozták a melbourne-i és sydneyi hatóságoknak.

Dolga végeztével Glenarvan visszatért a Victoria-szállóba. Az utazók szomorúan töltötték ezt az utolsó estét. Gondolataik a számukra oly balszerencsés földrészen bolyongtak. Eszükbe jutottak a jogos remények, melyekkel útnak indultak a Bernoulli-fokról, s melyek aztán a Twofold-öbölben mind odavesztek.

Paganelt lázas izgalom emésztette. John Mangles, aki a Snowy menti eset óta figyelte a tudóst, érezte, hogy Paganel szeretne is beszélni, meg nem is. Számtalanszor faggatta már, de a földrajztudós csak nem válaszolt.

Ezen az estén azonban John a szobájába kísérte a tudóst, s megkérdezte, miért olyan ideges.

– John, barátom - felelte kitérően Paganel -, nem vagyok a szokottnál idegesebb.

– Paganel úr - folytatta John -, önnek valami titka van.

– Nem tehetek róla - kiáltotta a földrajztudós -, nem bírok vele!

– Mivel nem bír?

– Egyrészt az örömmel, másrészt kétségbeesésemmel.

– Egyszerre boldog és kétségbeesett?

– Igen, boldog és kétségbeesett vagyok, mert Új-Zélandba megyünk.

– Talán valami nyomra bukkant? - kérdezte élénken John Mangles. - Rátalált az eltévesztett ösvényre?

– Nem, John barátom! Új-Zélandból nincsen visszatérés! De azért... hiszen ismeri az emberi természetet! Míg lélegzünk, él bennünk a remény! Az én jelmondatom felér a világ legszebb jelmondataival: dum spiro, spero! Míg élek, remélek!