Burke és Stuart

A nap hátralevő részét társalgással, sétával töltötték. Az utazók beszélgetés közben ámulva járták a Wimerra partját. Közeledtükre hamuszürke gémek, ibiszek menekültek rekedt kiáltozással. A selyemmadarak a vadfügefák magas ágain rejtőztek el, a sárgarigók, lantmadarak a fa nagyságú liliomok törzsei között repdestek, a halászmadár félbeszakította halászatát, míg a papagájok civilizáltabb családjához tartozó, a szivárvány hét színében pompázó blue-mountain, a piros fejű, sárga begyű, apró roschill meg a piros és kék tollú lori zavartalanul folytatta csevegését a virágzó gumifák tetején.

A sétálók csoportja napnyugtáig csodálta a természet szépségeit; hol leheveredtek a csobogó víz partjának füvére, hol meg elkalandoztak a mimózabokrok között. A sötétség, melyet csak kurta alkonyat előzött meg, a táborhelytől fél mérföldnyire lepte meg őket. Visszatértükben nem az északi Sarkcsillaghoz igazodva tájékozódtak, mert azt nem látni a déli féltekén, hanem a látóhatár és a zenit közt félúton ragyogó Dél Keresztje kalauzolta őket.

Olbinett úr a sátorban terített meg vacsorára. Asztalhoz ültek. Az ételek közül egy bizonyos papagájpástétomnak volt a legnagyobb sikere; a madarakat Wilson ejtette el, s a steward készítette el, igazán leleményesen.

Vacsora után senkinek sem volt kedve nyugovóra térni; már csak ürügyet kellett találni arra, hogy a szép éjszaka első óráit ne kelljen alvással tölteniük. Lady Helena mindnyájuk nagy helyeslésére megkérte Paganelt, mondja el az ausztráliai utazók régen beígért történetét.

Paganelnak több sem kellett. Hallgatói leheveredtek egy pompás banksia tövében; a szivarok füstje hamarosan az árnyba vesző lombokig emelkedett; a földrajztudós kimeríthetetlen emlékezetére bízta magát, s hozzákezdett.

– Kedves barátaim, bizonyára emlékeznek rá, hogy a Duncanon felsoroltam az ausztráliai utazók nevét; az őrnagy bizonyosan emlékszik rá. Valamennyi közül csak négynek sikerült átkelnie a kontinensen délről északnak, vagy északról délnek. 1860-ban és 1861-ben Burke-nak, 1861-ben és 1862-ben Mac Kinleynek, 1862-ben Landsboroughnak, és ugyancsak 1862-ben Stuartnak. Mac Kinleyről és Landsboroughról nem sok a mondanivalóm. Az előbbi Adelaide-ből a Carpentarie-öbölbe, az utóbbi a Carpentarie-öbölből Melbourne-be ment; mindkettőt ausztráliai bizottságok kérték fel, hogy kutassanak az eltűnt Burke után, ő azonban soha többé nem került elő.

Burke-ról és Stuartról, e két vakmerő utazóról fogok beszélni önöknek, s minden bevezetés nélkül hozzá is kezdek.

1860. augusztus 20-án a melbourne-i Királyi Társaság védnöksége alatt egy nyugalmazott ír katonatiszt, a castlemaine-i rendőrség volt felügyelője indult útnak; Robert O’Hara Burke volt a neve. Tizenegy ember kísérte: William John Wills, az ismert fiatal csillagász, Beckler doktor, a növénytudós, Gray, King, az indiai hadsereg fiatal katonája, Landells, Brahe és több hindu katona. Az utazókat, csomagjaikat meg a tizennyolc hónapra elegendő élelmiszerkészletet huszonöt ló és huszonöt teve hordta.

Az expedíció az északi parton, a Cooper folyó mentén a Carpentarie-öbölbe tartott. Minden nehézség nélkül átkeltek a Murray-n és a Darlingon, s a gyarmatok határán elértek a Manindié állomáshoz.

Itt megállapították, hogy a sok csomag csak hátráltatja őket. Ez a kellemetlenség, meg Burke kissé merev egyénisége egyenetlenséget szított a csapatban. Landells, a tevék vezetője néhány hindu szolga kíséretében különvált az expedíciótól, s visszatért a Darling partjára. Burke folytatta útját. Hol bőségesen öntözött nagyszerű legelőkön, hol vízben szűkölködő köves utakon ereszkedett le a Cooper folyó felé. Három hónappal indulása után, november 20-án fölállította az első élelmiszerraktárt a folyóparton.

Itt azonban az utasok egy időre megrekedtek; nem találtak észak felé vezető járható utat, ahol a víz is biztosítva lett volna. Nagy nehézségek árán eljutottak következő táborhelyükig, melyet Wills-erődnek neveztek el. Feleúton Melbourne és a Carpentarie-öböl között palánkkal körülkerített állomásfélét építettek. Burke itt két részre osztotta a csapatot. Az egyik Brahe parancsnoksága alatt három hónapig, vagy ha az élelmiszer elegendő, még tovább a Wills-erődben marad, és bevárja a másik csapat visszatértét. Ez a második csapat mindössze Burkeból, Kingből, Grayből és Willsből tevődött össze. Hat tevét és három hónapra való élelmet vittek magukkal, azaz mintegy háromszáz font¹ lisztet, ötven font rizst, ötven font zablisztet, száz font szárított lóhúst, száz font sózott disznóhúst és szalonnát, harminc font kétszersültet; mindezt a hatszáz mérföldes útra meg a visszatérésre.

A négy férfi elindult. Keservesen átkeltek egy köves sivatagon, majd az Eyre folyó partjára értek - eddig jutott el Stuart 1845-ben -, utána a 140. hosszúsági fok vonalát lehető legszorosabban követve északnak tartottak.

Január 7-én, izzó napsütésben lépték át a Baktérítőt; útjukon gyakran tévesztette meg őket csalóka délibáb; sokszor szenvedtek a vízhiánytól, néha hatalmas viharok enyhítették a hőséget; itt-ott kóborló, ártalmatlan bennszülöttekkel találkoztak; végül is azonban nagyobb nehézség nem állta útjukat, sem folyók, sem tavak, sem hegyek nem kerültek elibük.

Január 12-én néhány homokkő domb bukkant fel északon; köztük a Forbes hegy, és egyforma nagyságú gránittömbök sora. Ott már igen megnehezült az útjuk. Alig haladtak. Az állatok nem akartak továbbmenni. „Egyre csak gránitsziklák! A tevék izzadnak a félelemtől” - írta Burke az útinaplójában. A kutatók azonban nagy erőfeszítések árán mégis eljutottak a Turner folyó partjára, majd a Flinders felső folyásához; ez a folyó, melyet 1841-ben Stokes pillantott meg először, pálmaligetek és eukaliptuszfák között jut el a Carpentarie-öbölbe.

Egymást követő mocsaras területek vallottak az óceán közelségéről. Az egyik teve beleveszett az ingoványba. A többi nem volt hajlandó átkelni rajta. King és Gray a tevékkel maradt. Burke és Wills tovább haladt északnak; s naplójukban csak nagyon homályosan említett nagy nehézségek után elérkeztek egy pontra, ahol a dagály ugyan elborította a mocsarat, de az óceánt magát nem látták. Ez 1861. február 11-én történt.

– Eszerint e bátor férfiak nem jutottak tovább? - kérdezte lady Glenarvan.

– Nem, asszonyom - felelte Paganel. - A mocsár besüppedt lábuk alatt, s ők kénytelenek voltak visszatérni társaikhoz, a Wills-erődbe. Szomorú visszatérés volt, esküszöm! Burke és társa fáradtan, elcsigázottan vonszolta magát Gray-ig és Kingig. A csapat a már ismert úton haladt délre, a Cooper folyó felé.

Nem ismerjük pontosan ennek az útnak a viszontagságait, veszedelmeit, szenvedéseit; ezeket nem jegyezték fel útinaplójukban a kutatók. Rettenetes lehetett.

Áprilisban a Cooper völgyébe érve már csak hárman voltak. Gray belepusztult a nélkülözésekbe. Négy tevéjük is elhullott. Ha Burke és társai sikeresen eljutnak a Wills-erődig, ahol Brahe az élelmiszertartalékkal várja őket, akkor megmenekülnek. Kettőzött erőfeszítéssel még néhány napig vonszolták magukat, és április 21-én megpillantották az erőd deszkapalánkjait. Megérkeztek!...

Öthónapi hiábavaló várakozás után Brahe éppen ezen a napon hagyta el az erődöt.

– Elment? - kiáltott fel az ifjú Robert.

– Igen, elment! Valami végzetes véletlen folytán ugyanazon a napon, Brahe hátrahagyott levele mindössze hat órával azelőtt kelt! Burke nem gondolhatott arra, hogy utolérje. A szerencsétlen, magukra hagyott kutatók némi erőre kaptak az élelmiszerraktárban talált eleségtől. Semmiféle közlekedési eszközük nem volt, s a Darlingtól még százötven mérföld választotta el őket.

Burke ekkor arra gondolt - Wills nem helyeselte tervét -, hogy a Hopless hegy tövében, a Wills-erődtől hatvanmérföldnyire fekvő ausztráliai telepekre megy. Útnak indult. A két megmaradt tevéből az egyik a Cooper folyó iszapos mellékágába veszett; a másik már mozdulni sem tudott; leölték, és a húsát megették. Csakhamar elfogyott az élelmük. A három szerencsétlen ettől kezdve a nardu nevű vízinövény ehető spóráin élt; víz nem volt, azaz nem volt edényük, melyben magukkal vihettek volna; nem távolodhattak el hát a Cooper partjaitól. Sátorukban tűz ütött ki, tábori felszerelésük odaveszett. Ez a vég! Biztos halál várt rájuk.

Burke magához hívta Kinget, s így szólt: „Már csak néhány órát élek; itt van az órám, a feljegyzéseim. Ha meghalok, tegyen egy pisztolyt a kezembe, és hagyjon úgy, ahogy meghaltam, ne temessen el.” Ezek voltak Burke utolsó szavai; másnap reggel nyolc órakor kilehelte lelkét.

King eszeveszetten, elborzadva bennszülött törzsek felkutatására indult. Mire visszatért, Wills is kiszenvedett. Kinget ausztrál bennszülöttek vették pártfogásukba; szeptemberben a Burke felkutatására indult Howitt vezette expedíció talált rá, ezzel egy időben Mac Kinley és Landsborough is keresésükre indult. Így tehát az ausztráliai kontinensen át vezető út négy résztvevője közül csak egy maradt életben.

Paganel elbeszélése fájdalmasan hatott hallgatóira. Valamennyien Grant kapitányra gondoltak, aki talán úgy bolyong e végzetes országban, mint Burke. Vajon a hajótöröttek megmenekültek-e a veszedelmektől, melyek a vakmerő úttörőket megtizedelték? Ez az összehasonlítás olyannyira magától adódott, hogy Marynek könnybe lábadt a szeme.

– Apám! Szegény apám! - suttogta.

– Mary kisasszony, Mary kisasszony! - kiáltott fel John Mangles. - Ilyen szenvedésekben csak azoknak van része, akik a kontinens belsejébe hatolnak! Grant kapitány éppen úgy a bennszülöttek kezén van, mint King; és akárcsak King, ő is megmenekül! Ő soha nem került olyan nehéz körülmények közé, mint Burke!

– Nem bizony - erősítgette Paganel. - Ismétlem, Mary kisasszony, az ausztráliaiak vendégszeretőek!

– Bárcsak így volna! - felelte a fiatal lány.

– Hát Stuart? - kérdezte Glenarvan, hogy elterelje a szót e szomorú témáról.

– Stuart? - felelte Paganel. - Ó, Stuart szerencsésebb volt; neve bele is került Ausztrália évkönyvébe. John Mac Doual Stuart, az önök honfitársa, kedves barátaim, már 1848-tól készült az útra. 1860-ban mindössze harmadmagával hiába kísérelt meg behatolni Ausztrália belső területeire. Stuart azonban nem egykönnyen torpant meg. 1861. január elsején tizenegy elszánt ember élén elhagyta a Ghamber folyót, s csak a Carpentarie-öböltől hatvan mérföldnyire állt meg; élelmiszerkészlete kimerült, így kénytelen volt visszatérni Adelaide-be anélkül, hogy átkelt volna a félelmetes földrészen. De azért csak ismét szerencsét próbált; egy harmadik expedíciót szervezett, s azt remélte, hogy ezúttal eléri a hőn áhított célt.

Dél-Ausztrália képviselőháza melegen támogatta ezt az új kutatóutat, s kétezer font sterling támogatást szavazott meg számukra. Stuart úttörő tapasztalatai alapján gondosan felkészült az útra. Barátai, Waterhause, a természettudós, Thring, Kekwick, meg régi bajtársai, Woodforde és Auld csatlakoztak hozzá, összesen tízen voltak. Húsz amerikai gyártmányú bőrtömlőt vitt magával, mindegyikbe hét gallon víz fért. 1862. április 5-én a kutatócsoport a 18. szélességi fokon túl a Newcastle Waters medencébe ért, arra a pontra, melyen Stuart nem jutott túl. Útvonala körülbelül a 131. délkörön vezetett, tehát hét fokkal tért el nyugatra Burke útjától.

Úgy tervezték, hogy Newcastle Waters lesz új felderítéseik kiindulópontja. Stuart eredménytelenül próbált meg áttörni észak vagy északkelet felé a sűrű erdőn. Ugyancsak hasztalanul kísérelte meg eljutni a Victoria folyó nyugati partjaira; mindenfelé áthatolhatatlan bozót zárta el az utat.

Stuart ekkor úgy határozott, hogy táborhelyet változtat, s kissé északabbra, a Hower mocsárvidékén ütötték fel új táborukat. Kelet felé haladva füves síkságok közepén a Daily patakra bukkant, ennek a partját követte aztán harminc mérföldön át.

Csodálatos vidékre érkeztek; a kövér legelők nem egy squatter boldogságát, megélhetését biztosíthatták volna az itt oly hatalmasra nőtt eukaliptuszfák között. Stuart elbűvölten folytatta útját, elért a Strangway és a Leichardt felfedezte Roper folyók partjára; a folyók trópusi vidékhez méltó pálmafák között hömpölyögtek; a környéken bennszülött törzsek éltek; szívesen fogadták a kutatókat.

Innen az expedíció észak-északnyugat felé tartott; homokkővel és vasérc sziklákkal borított talajon haladva a Van Diemen-öbölbe torkolló Adelaide folyó eredetét keresték. Pálmakáposzták, bambuszok, fenyők, pendanuszok között haladtak át az Arnhem földjén. Az Adelaide medre kiszélesedett; partjai mocsarassá váltak; közel volt a tenger.

Június 22-én, kedden, Stuart, akit útjában számtalan patak hátráltatott, a Fresh-Water mocsaraiban táborozott le. Három társát járható út felderítésére küldte; másnap hol átszelhetetlen öblöket kerülgetve, hol az iszapos talajba süppedve elért egy magasabb, füves síkságra, ahol gumifák meg rostos kérgű fák nőttek, s csapatostul repdestek a vadludak, ibiszek és roppant félénk vízimadarak. Bennszülött alig járt erre. Mindössze néhány távoli tábor füstjét pillantották meg.

Június 24-én, kilenc hónappal azután, hogy Adelaideből elindult, reggel nyolc óra húsz perckor Stuart megindult észak felé; még aznap el akart érni a tengerhez. Ezen a vidéken az emelkedő talajt vasérc és vulkáni kőzet borította; a fák egyre kisebbek voltak, tengerparti jellegűek; aztán széles folyam vájta völgyhöz értek, melynek túlsó oldalát cserje borította. Stuart tisztán hallotta a zajló hullámok moraját, de nem szólt társainak. Vadszőlőindával befutott sarjerdőbe hatoltak.

Stuart néhány lépést tett. Az Indiai-óceán partján találta magát!

– A tenger! A tenger! - kiált fel döbbenten Thring.

A többiek odarohantak, s háromszor elnyújtott „éljen” kiáltással köszöntötték az Indiai-óceánt.

Negyedszerre sikerült hát. Átkeltek a kontinensen!

Stuart Sir Richard Macdonell kormányzónak tett ígéretéhez híven megmosta a kezét és az arcát a tenger vizében. Majd visszatért a völgybe, és egy fa törzsébe véste nevének kezdőbetűit: J.M.D.S. Sebes folyású patak partján ütöttek tábort.

Másnap Thring elindult, hogy földerítse, vajon elérhetnek-e délnyugatra az Adelaide torkolatához; erről azonban le kellett mondaniuk; a talaj mocsaras volt, a lovak belesüppedtek volna.

Stuart ekkor egy tisztás közepén kiválasztott egy magas fát. Levágta alacsony ágait, s a csúcsára kitűzte az ausztráliai lobogót. A fa törzsébe e szavakat véste:

EGY LÁBNYIRA DÉLRE ÁSD FÖL A FÖLDET!

Ha egy utazó egy napon a megjelölt ponton felássa a földet, egy bádogdobozra talál, s a dobozban egy iratra, melynek szavai emlékezetembe vésődtek:

NAGY FELFEDEZŐ ÚT ÉS AUSZTRÁLIA ÁTSZELÉSE DÉLRŐL ÉSZAKRA

John Mac Doual Stuarttal az élen, 1862. július 25-én kutatók érkeztek ide. A Déli-tengertől az Indiai-óceánig, a kontinens belsején keresztül, átszelték egész Ausztráliát. 1861. október 26-án hagyták el Adelaide-et, s 1862. január 21-én, elhagyva a gyarmat utolsó állomását, északnak indultak. Ez örvendetes esemény alkalmából kitűzték az expedíció vezetőjének nevével díszített ausztráliai lobogót. Minden rendben van. Isten óvja a királynőt!

Az iratot Stuart és társai írták alá.

Így örökítették meg ezt az eseményt, mely világszerte nagy visszhangot keltett.

– Viszontlátták-e déli barátaikat ezek a bátor emberek? - kérdezte lady Helena.

– Igen, asszonyom - felelte Paganel. - Valamennyien. Addig azonban még kegyetlen fáradalmakat kellett kiállniuk. Stuart szenvedett legtöbbet; mikor visszaindult Adelaide-be, egészségét már aláásta a vitaminhiányból eredő skorbut. Szeptember elején annyira súlyosbodott a betegsége, hogy már-már azt hitte, nem jut el élve lakott területre. Nem tudott megülni a lovon; két ló közé kifeszített függőágyban vitték. Október végén minduntalan vért köpött, s ez a végsőkig legyengítette. Leöltek egy lovat, hogy húslevest készíthessenek számára; október 28-án úgy érezte, halálán jár, de egy szerencsés kimenetelű válság után erőre kapott, s december 10-én a kis csapat elérte az első településeket.

December 17-én, lelkes tömeg ünneplése közepette Stuart bevonult Adelaide-be. Egészsége azonban nem állt helyre; s miután elnyerte a Földrajzi Társulat aranyérmét, hamarosan az Indusra szállt, hogy visszatérjen szeretett Skóciájába, hazájába, ahol majd hazatérve találkozhatunk vele.

– Rendkívüli lelkiereje volt ennek az embernek - szólt Glenarvan -, s ez a testi erőnél is inkább hozzásegít a nagy dolgok véghezviteléhez. Skócia jogosan büszke rá, hogy fiai közé sorolhatja.

– Stuart óta egyetlen utazó sem kísérelt meg újabb felfedezéseket? - érdeklődött lady Helena.

– De igen, asszonyom - felelte Paganel. - Gyakran említettem önöknek Leichardt nevét. Ez az utazó 1844-ben már jelentős felfedezéseket tett Észak-Ausztráliában. 1848-ban újabb expedícióra indult északkelet felé. Tizenhét év óta nyoma veszett. Tavaly a híres növénytudós, a melbourne-i Müller doktor nyilvános gyűjtést rendezett egy expedíció költségeire. A szükséges összeg hamarosan összegyűlt, s az értelmes, vakmerő Mac Intyre vezetésével 1864-ben egy csapat bátor squatter indult útnak a Paroo folyó mentén elterülő legelőkről. E pillanatban Leichardt felkutatására már mélyen behatoltak a kontinens belsejébe. Bárcsak sikerrel járnának; és bárcsak mi is rátalálnánk szeretett barátainkra!

Így végződött a földrajztudós elbeszélése. Későre járt. Köszönetet mondtak Paganelnak, s néhány perccel később valamennyien az igazak álmát aludták; eközben a gumifa lombjai közt rejtőző óramadár egyenletesen ütötte a nyugalmas éjszaka másodperceit.