Jacques Paganel és Mac Nabbs őrnagy fogadása

December 17-én hajnali három órakor már javában működtek a Duncan kazánjai; a matrózok megforgatták az emelőcsigát, a horgony kiszakadt a kis kikötő homokos talajából, s felemelkedett a daruoszlopig; a hajócsavar megindult, a jacht kifutott a nyílt tengerre. Mikor reggel nyolc órakor az utasok megjelentek a fedélzeten, az Amsterdam-sziget éppen eltűnőben volt a ködös láthatáron. A 37. szélességi fokon vezető útjukon ez volt az utolsó megálló; az ausztráliai partoktól még háromezer mérföld választotta el őket. Ha a nyugati szél kitart még mintegy tizenkét napot, és ha a tenger is kedvező, a Duncan eléri úticélját.

Mary Grant és Robert megindultan nézték a hullámokat, melyeket a Britannia is szelhetett néhány nappal hajótörése előtt. Talán itt küszködött Grant kapitány és megfogyatkozott legénysége a kormányát vesztett hajón az Indiai-óceán félelmetes viharaival, miközben azt ellenállhatatlan erő ragadta a part felé. John Mangles megmutatta a fiatal lánynak a hajó térképén bejelölt tengeráramlatokat, s megmagyarázta, melyik irányba tartanak állandóan. Egyikük keresztbe szeli át az Indiai-óceánt, s az ausztráliai szárazföld felé halad; hatását nyugattól keletig, az Atlanti-óceánon éppúgy, mint a Csendes-óceánon egyaránt érezni. Így hát a törött árbocú, kormányát vesztett Britannia, a tenger és az ég támadásaival szemben védtelen hajó nyilvánvalóan a partra vetődött s szétzúzódott.

Ennél a pontnál azonban bizonyos ellentmondásba ütköztek. A Mercantile and Shipping Gazette szerint az utolsó hírek Grant kapitányról 1862. május harmincadikán keltek, Callaóban. Hogy lehet az, hogy a Britannia június 7-én, vagyis nyolc nappal azután, hogy elhagyta Perut, az Indiai-óceánra ért? Paganel, akitől véleményt kértek, igen egyszerű magyarázatot adott, mellyel még a legakadékoskodóbbak is egyetértettek volna.

Egy este, december 12-én történt, hat nappal azután, hogy elhagyták az Amsterdam-szigetet. Glenarvan lord és lady Helena, Robert és Mary Grant, John kapitány, Mac Nabbs és Paganel a hátsó fedélzeten beszélgetett. Szokás szerint a Britanniáról volt szó; a hajón mindenkit csak ez foglalkoztatott. Nos, a fent említett aggály véletlenül merült fel, de nyomban árnyat borított a reménykedők derűlátására.

Glenarvan váratlan megjegyzésére Paganel felkapta a fejét, majd szó nélkül elment az iratért. Mikor visszatért vele, csak vállat vont, mint aki szégyenli, hogy egy pillanatra is gondolkodóba ejtette egy hasonló semmiség.

– Jól van, barátom - felelte Glenarvan -, de válaszoljon már valamit.

– Nem - szólt Paganel -, inkább egy kérdéssel fordulok John kapitányhoz.

– Beszéljen, Paganel úr - mondta John Mangles.

– Vajon egy gyors járású hajó megteheti-e egy hónap alatt a Csendes-óceánon az Amerikát Ausztráliától elválasztó utat?

– Igen, ha kétszáz mérföldet tesz meg naponta.

– Rendkívüli teljesítmény ez?

– Egyáltalában nem. A vitorlás clipperek gyakran ennél is nagyobb sebességet érnek el.

– Nos - szólt Paganel -, tételezzük fel, hogy a tenger megcsonkította a dátumot, olvassunk június 17-ét vagy június 27-ét, s ez mindent megmagyaráz.

– Valóban - mondta lady Helena -, május 31-től június 27-ig...

– Grant kapitány átkelhetett a Csendes-óceánon, s eljuthatott az Indiai-óceánra!

Nagy megkönnyebbüléssel fogadták Paganel szavait.

– Még egy pont tisztázódott! - mondta Glenarvan.

– Hála barátunknak. Most már csak el kell jutnunk Ausztráliába, hogy a nyugati partokon kutathassuk a Britannia nyomait.

– Vagy a keleti parton - mondta John Mangles.

– Valóban igaza van, John. Semmi sem jelzi az iratban, hogy a szerencsétlenség a nyugati parton történt, és nem a keletin. Így át kell kutatnunk mindkét pontot, ahol a 37. szélességi fok átszeli Ausztráliát.

– Így hát még mindig van valami bizonytalanság? - kérdezte a fiatal lány.

– Ó, nem, kisasszony - válaszolt gyorsan John Mangles, aki el akarta oszlatni Mary Grant aggodalmát. - Gondolja meg, lordom, ha Grant kapitány Ausztrália keleti oldalán ért volna partot, nyomban segítségre, támogatásra talált volna. Angol úgyszólván ez az egész partvidék, telepesek lakják. A Britannia hajótöröttjei tíz mérföld járásra honfitársaikra találhattak volna.

– Nos, John kapitány - szólt Paganel -, egyetértek önnel. A keleti partvidéken, a Twofold-öbölben, Eden városában, Harry Grant nemcsak hogy menedéket talált volna egy angol telepen, de hajót is, mely visszahozza Európába.

– Eszerint - mondta lady Helena - Ausztráliának azon a részén, mely felé a Duncan visz bennünket, a hajótöröttek nem találhattak volna hasonló segítségre?

– Nem, asszonyom, ez a part lakatlan - felelte Paganel. - Semmiféle közlekedési útvonal nem köti össze Melbourne-nel vagy Adelaide-del. Ha a Britannia e partok szikláin pusztult el, ott oly kevés segítségben lehetett részük, mintha Afrika barátságtalan partjain zúzódott volna szét.

– Akkor hát - szólalt meg Mary Grant - mi történt apámmal ez alatt a két év alatt?

– Kedves Mary - felelte Paganel -, ugye bizonyos abban, hogy hajótörése után Grant kapitány ausztráliai partra ért?

– Igen, Paganel úr - felelte a fiatal lány.

– Nos, ha egyszer a szárazföldre ért, mi történhetett Grant kapitánnyal? Nem sok feltevés lehetséges. Mindössze három. Harry Grant és társai vagy elérték az angol telepeket, vagy a bennszülöttek kezére jutottak, vagy odavesztek a végtelen ausztráliai pusztákban.

Paganel elhallgatott, s hallgatói tekintetéből igyekezett kiolvasni, vajon egyetértenek-e okoskodásával.

– Folytassa, Paganel - mondta Glenarvan lord.

– Folytatom - felelte Paganel. - Az első feltevést elvetem, Harry Grant nem juthatott el az angol telepekre, mert ez esetben bizonyosak volnánk sorsa felől, s már régóta gyermekei mellett lenne a jó Dundee városában.

– Szegény apám! - suttogta Mary Grant. - Két éve távol van tőlünk!

– Hagyd beszélni Paganel urat, nővérem - szólt Robert -, a végén majd megmondja, hogy...

– Sajnos, fiacskám, mindössze annyit mondhatok, hogy Grant kapitány vagy a bennszülöttek foglya, vagy...

– Vajon ezek a bennszülöttek... - vágott közbe gyorsan lady Glenarvan.

– Nyugodjon meg, asszonyom - mondta a tudós, elértve lady Helena gondolatát -, vadak ugyan, meg igen tudatlanok, elmaradottak ezek a bennszülöttek, de szelíd erkölcsűek, nem vérszomjasok, mint új-zélandi szomszédaik. Ha fogságba ejtették a Britannia hajótöröttjeit, életükre sosem törtek, ezt elhiheti nekem. Valamennyi utazó egyöntetűen állítja, hogy az ausztráliai bennszülöttek gyűlölik a vérontást, s hogy nemegyszer hű szövetségesre találtak bennük a szökött fegyencek valóban kegyetlen bandái ellen.

– Hallja, mit mond Paganel úr? - kérdezte lady Helena Mary Granthoz fordulva. - Ha édesapja a bennszülöttek kezén van, mint ezt az irat is sejteti, akkor megtaláljuk...

– És ha nyoma veszett ezen a roppant vidéken? - kérdezte a lány Paganelre nézve.

– Nos - mondta bizakodva a földrajztudós -, akkor is megtaláljuk! Ugye, barátaim?

– Biztosan - felelte Glenarvan, vidámabbra akarván fordítani a szót. - Nem is hiszem, hogy csak úgy elveszhet az ember...

– Én sem - mondta Paganel.

– Nagy ez az Ausztrália? - kérdezte Robert.

– Ausztrália, fiacskám, mintegy hétszázhetvenötmillió hektár, vagyis akkora, mint Európa négyötöde.

– Ilyen nagy? - ámult az őrnagy.

– Igen, Mac Nabbs, yardnyi pontossággal. Elhiszi-e, hogy egy ekkora ország jogosan viseli az iratban álló „földrész” nevet?

– Igaza van, Paganel.

– Még azt is hozzáteszem, hogy nemigen emlékeznek meg olyan utazóról, aki elveszett volna e hatalmas területen. Azt hiszem, egyedül Leichardt sorsa ismeretlen, de nem sokkal elutazásom előtt a Földrajzi Társulatban úgy hallottam, hogy Mac Intyre valószínűleg a nyomára bukkant.

– Földerítették már Ausztrália valamennyi részét? - kérdezte lady Glenarvan.

– Nem, asszonyom - felelte Paganel. - Egyáltalán nem. Ezt a szárazföldet nem ismerjük jobban, mint Afrika belsejét, pedig vállalkozó szellemű utazóknak nem volt híja. 1606-tól 1862-ig több mint ötvenen igyekeztek a belső területeken és a partvidéken egyaránt felderíteni Ausztráliát.

– Ötvenen! - mondta kétkedve az őrnagy.

– Igen, Mac Nabbs, ötvenen bizony. Tengerészekről beszélek, akik ismeretlen vizeken, veszélyek közepette meghatározták Ausztrália partvonalát, meg utazókról, akik nekivágtak e hatalmas földrésznek.

– Ötven azért mégiscsak sok egy kicsit - mondta az őrnagy.

– Többet is mondok - szólt a földrajztudós, aki az ellentmondástól mindig tűzbe jött.

– Mondjon többet, Paganel.

– Ha nem hiszi, habozás nélkül felsorolom önnek ezt az ötven nevet.

– Ó, ó! - felelte nyugodtan az őrnagy, - Ilyenek a tudósok, azt hiszik magukról, hogy mindenre képesek.

– Őrnagy - szólt Paganel -, fogadjunk az ön Purdey Moore et Dickson karabélyában az én Secretan messzelátóm ellenében.

– Miért ne, Paganel, ha ebben önnek öröme telik - felelte Mac Nabbs.

– Jól van, őrnagy - kiáltott fel a tudós -, hacsak kölcsön nem adom - amit mindig szívesen megteszek -, ezzel a karabéllyal nem terít le több zergét vagy rókát!

– Paganel - felelte nagy komolyan az őrnagy -, ha esetleg szüksége lesz a messzelátómra, mindig rendelkezésére áll.

– Kezdjük hát - mondta Paganel. - Hölgyeim, uraim, önök a bírák. Robert, te jegyezd!

Glenarvan lord és lady Glenarvan, Mary és Robert, az őrnagy meg John Mangles, akit szórakoztatott a vita, nekikészülődtek, hogy meghallgassák a földrajztudóst. Ausztráliáról volt szó, mely felé a Duncan haladt, így a történet nagyon is időszerű volt. Felszólították hát Paganelt, hogy lásson hozzá mnemotechnikai, emlékezettani mutatványához.

– Mnemoszüné! - kiáltott fel a tudós. - Emlékezet istennője, a szűzi múzsák anyja, ihlesd meg hűséges, buzgó hívedet! Kétszázötvennyolc évvel ezelőtt, kedves hallgatóim, Ausztrália még ismeretlen földrész volt. Sejtették ugyan, hogy létezik egy nagy, déli földrész; két térképet őriz az önök British Museumának könyvtára, kedves Glenarvan, két 1550-ből származó térképet, melyek Nagy Portugál Jáva néven jeleznek egy földrészt Ázsiától délre. Ezek a térképek azonban nem elég hitelesek. Eljutunk hát a XVII. századba, 1606-ban egy spanyol hajós, Quiros, felfedezett egy földrészt, melynek az Australia de Espiritu Santo nevet adta. Egyes szerzők azt állították, hogy nem Ausztráliáról, hanem az Új-Hebridákról van szó. Ezt a kérdést most nem vitatom. Jegyezd fel ezt a Quirost, Robert, és gyerünk tovább.

– Egy - mondta Robert.

– Ugyanebben az évben, Luiz Vaz de Torres, Quiros hajóhadának másodparancsnoka délen folytatta az új földrész felderítését. De a nagy felfedezés dicsősége a holland Theodoric Hertognak jutott. A 25. szélességi fokon érte el Ausztráliát, s hajója nevét adta neki: Eendracht. Utána egyre több hajós jött erre. 1618-ban Zeachen az északi parton felderítette Arnhemet és Diement. 1619-ben Jan Adels a nyugati partvidék új részét fedezi fel, s saját nevével jelöli meg. 1622-ben Leuwin lejutott egészen addig a fokig, melyet később róla neveztek el. 1627-ben Nuitz és de Witt, egyikük nyugaton, másikuk keleten egészítette ki elődeik felfedezéseit. Utánuk Carpenter parancsnok következett, s hajóival behatolt abba a hatalmas öbölbe, melynek még ma is Carpentaria-öböl a neve. Majd 1642-ben Tasman, a híres tengerész körülhajózza Van Diemen szigetét, melyről azt vélte, hogy a szárazföldhöz tartozik; a szigetet Batávia akkori kormányzójáról nevezte el, de az igazságosabb utókor Tasmániára változtatta ezt az elnevezést. Megkerülték tehát az ausztráliai kontinenst; tudták, hogy az Indiai-óceán és a Csendes-óceán vize veszi körül, s 1665-ben az Új-Hollandia nevet erőszakolták a hatalmas déltengeri szigetre, éppen akkor, mikor a holland hajósok szerepe megszűnt. Hánynál tartunk?

– Tíznél - felelte Robert.

– Rendben van - folytatta Paganel -, itt pontot teszek, és az angolokkal folytatom. 1686-ban William Dampier kalózkapitány, a déli tengerek egyik leghírhedtebb martalóca, sok gyönyörűséggel és nyomorúsággal vegyes kaland után, Cygnet nevű hajóján a 16. szélességi fok 50. percén eljutott Új-Hollandiába; kapcsolatot teremtett a bennszülöttekkel, s kimerítő leírást készített szokásaikról, nyomorúságukról, értelmükről. 1699-ben, már nem mint kalózkapitány, hanem mint a királyi hajóhad Roebuck nevű hajójának parancsnoka, visszatért abba az öbölbe, ahol Hertog is partra szállt. Új-Hollandia felfedezésének mindeddig csupán földrajzi jelentősége volt. Nem gondoltak arra, hogy gyarmatosítsák, s háromnegyed évszázadon át, 1699-től 1770-ig egyetlen hajós sem kötött ki itt. Ekkor tűnt fel a világ legkülönb tengerésze, Cook kapitány, s az új földrész hamarosan megnyílt az európai bevándorlók előtt. Három nevezetes útján kereste fel James Cook Új-Hollandia partjait. Először 1770. március 31-én. Ó-Tahitiben szerencsésen megfigyelte a Venus átvonulását a Nap előtt, majd Endeavour, azaz Törekvés nevű kis hajóját a Csendes-óceánra vezette. Felderítette Új-Zélandot, majd Ausztrália nyugati részén egy öbölbe ért; ismeretlen növényekben oly gazdag volt ez a vidék, hogy Botany-Baynek - Füvészkert öbölnek - nevezte el, ma is így hívják. Kapcsolata a félvad bennszülöttekkel nem volt érdekes. Továbbhaladt északnak, és a 16. szélességi fokon, a Tribulation-foknál az Endeavour a parttól nyolc mérföldnyire megfeneklett egy korallzátonyon. Azonnali elmerülés veszélye fenyegette. Minden élelmiszert és az ágyúkat is a tengerbe dobták, de a következő éjjelen a dagály megemelte a súlyától megszabadított hajót, mely nem süllyedt el, mivel egy koralldarab eldugaszolta a léket. Cook egy kis öbölbe tudta kormányozni hajóját, az öbölbe egy folyó torkollott, melyet Endeavournek neveztek el. Itt, a három hónap alatt, míg a hajó javítása tartott, az angolok hiába próbáltak hasznos kapcsolatot teremteni a bennszülöttekkel; végül ismét útnak indultak. Az Endeavour északnak haladt tovább. Cook meg akarta tudni, létezik-e egy szoros Új-Guinea és Új-Hollandia között; és újabb veszedelmek után, melyekben vagy hússzor elpusztulhatott volna a hajó, megpillantotta a délnyugatra elterülő hatalmas tengert. A szoros létezett. Áthaladtak rajta. Cook kiszállt egy kis szigeten, s Anglia nevében birtokba vette az eddig felfedezett hosszú partvidéket, s az igen angol Új-Dél-Wales névre keresztelte. Három évvel később a vakmerő tengerész az Aventure, azaz Kaland és a Resolution, azaz Elszántság nevű hajók parancsnoka volt; Furneaux kapitány az Aventure-on indult a Van Diemen-föld felderítésére, s abban a hiszemben tért vissza, hogy a sziget Új-Hollandiához tartozik. Cook csak 1777-ben, Resolution és Découverte, azaz Felfedezés nevű hajóival kötött ki az Aventure-öbölben, s szállt partra Van Diemen szigetén. Innen indult el a Sandwich-szigetekre, ahol néhány hónap múlva meg is halt.

– Nagy ember volt - mondta Glenarvan.

– Minden idők legnagyobb tengerésze! Társa, Banks volt az, aki az angol kormánynak tanácsolta, alapítson fegyenctelepet a Botany-Bayben. Ezután más nemzetek hajósai is nekilendültek. La Pérouse, a szerencsétlen tengerész 1778. február 7-én, a Botany-Bayből írt utolsó levelében arról a szándékáról szól, hogy be akarja járni a Carpentaria-öblöt és Új-Hollandia egész partvidékét, egészen a Van Diemen-szigetig. Elindult, de soha többé nem tért vissza. 1788-ban Philippe kapitány megalapította Port Jacksonben az első angol telepet. 1791-ben Vancouver körülhajózta az új földrész partjainak jelentős részét. 1792-ben a La Pérouse felkutatására küldött d’Entrecasteaux nyugati és déli irányban megkerüli Új-Hollandiát, s útján ismeretlen szigeteket fedez fel. 1796-ban és 1797-ben két fiatal férfi, Flinders és Bass bátran folytatta nyolc láb hosszú bárkájával a déli partok felderítését; 1797-ben Bass áthalad a Van Diemen-öböl és Új-Hollandia között azon a szoroson, melyet róla neveztek el. Ugyanebben az évben Vlaming, Amsterdam-sziget felfedezője a nyugati parton a csodálatos fekete hattyúkkal népes Swan Riverre bukkan. 1801-ben Flinders folytatta érdekes felderítőútját, s az Encounter-Bayben, azaz Ütközet-öbölben a 138. hosszúsági fok 58. percén és a 35. szélességi fok 40. percén összetalálkozott a Baudin és Hamelin kapitányok vezette két francia hajóval: a Géographe-fal és a Naturaliste-tal.

– Ó! Baudin kapitány? - csodálkozott az őrnagy.

– Igen. Miért csodálkozik? - kérdezte Paganel.

– Semmi, semmi, folytassa csak, kedves Paganel.

– Folytatom tehát, s e hajósok nevéhez még hozzáfűzöm King kapitányét, ki 1817-től 1822-ig felderítette Új-Hollandia addig még ismeretlen partjait a két térítő között.

– Ez eddig huszonnégy név - mondta Robert.

– Jól van - felelte Paganel -, az őrnagy karabélyának a fele már az enyém. Most, hogy végeztem a tengerészekkel térjünk át az utazókra.

– Nagyszerű - mondta lady Helena. - Meg kell adni, csodálatos az emlékezőtehetsége.

– Ez meglehetősen különös - tette hozzá Glenarvan -, olyan embernél, aki annyira...

– Annyira szórakozott - egészítette ki sietve a mondatot Paganel. - Csak a dátumok és az események maradnak meg az emlékezetemben. Ennyi az egész.

– Huszonnégy - ismételte Robert.

– Nos, Daws hadnaggyal már huszonöt. 1789-ben történt, egy évvel a Port Jackson-i telep megalapítása után. Megkerülték ugyan az új földrészt, de hogy belseje mit is zár magában, azt nem tudták. A parttal párhuzamos hegyek lánca féltékenyen őrizte a földrész belsejét. Kilencnapi járás után Daws hadnagy kénytelen volt visszatérni Port Jacksonba. Még ebben az évben Tench kapitány is megpróbált átkelni a magas hegyeken, de sikertelenül. E két kudarc három évre elriasztotta az utazókat attól, hogy újra nekivágjanak ennek a nehéz feladatnak. 1792-ben Patterson ezredes, a vakmerő Afrika-kutató szintén kudarcot vallott ezzel a próbálkozással. A következő évben az angol hajóhad egy egyszerű fertálymestere, a bátor Hawkins húsz mérfölddel túljutott azon a vonalon, melyen elődei nem tudtak átkelni. A következő tizennyolc évből csupán két nevet idézhetek: a híres Bass tengerészét, és a telep egyik mérnökéét, Bareiller-ét. Ők sem jártak több szerencsével, mint elődeik. Az 1813-as évhez érek, mikor végre Sydneytől nyugatra felfedeztek egy hágót. 1815-ben Macquarie kormányzó átmerészkedett rajta, s a Kék-hegyeken túl megalapította Bathurst városát. Ettől kezdve többen gyarapították új adatokkal a földrajztudományt, egyre többen járultak a gyarmatok fejlődéséhez: 1819-ben Throsby, majd Oxley, aki háromszáz mérföldnyire behatolt a szárazföldre; Howel és Hune, kik éppen a 37. szélességi fokon elterülő Twofold-öbölből indultak útnak; és Stuart kapitány, ki 1829-ben és 1830-ban felfedezte a Darling és Murray folyókat.

– Harminchat! - mondta Robert.

– Remek! Haladok! - mondta Paganel. - Megemlékezem még Eyre-ről és Leichardtról, akik 1840-ben és 1841-ben bejárták Ausztrália egy részét; 1845-ben Stuart, 1846-ban a Gregory testvérek és Helpman kutatta fel a szárazföld nyugati részét; 1847-ben Kennedy a Victoria folyót derítette fel, 1848-ban pedig Észak-Ausztráliát, majd a kontinens északnyugati részét Gregory 1852-ben, Austin 1854-ben, a Gregory testvérek 1855-től 1858-ig járták be ezt a területet; Babbage a Torrens-tótól az Eyre-tóig jutott el. Végül elértem az ausztráliai évkönyvek híres utazójához, Stuarthoz, aki vakmerő útjai alkalmával háromszor járta be a szárazföldet. A kontinens belsejébe először 1860-ban hatolt be. Ha kívánják, később elmondom, miként vágott át Ausztrálián délről északra. Most azonban csak befejezem ezt a hosszú felsorolást, és az 1860-tól 1862-ig terjedő időből a tudomány számos vakmerő úttörőjének nevéhez hozzáfűzöm a Dempster fivérek nevét, Clarcksonét, Harperét, Burke-ét és Willsét, Neilsonét, Walkerét, Landsboroughét, Mac Kinleyét, Howittét...

– Ötvenhat! - kiáltott fel Robert.

– Nos, őrnagy - mondta Paganel -, bőven mérem az árut; még megemlítem Durerreyt, Bougainvilet, Fitz-Royt, Wickamot, Stokest...

– Elég! - adta meg magát a nevek sokaságától kábult őrnagy.

– Pedig még nem is szóltam Pérou-ról meg Quoyról - folytatta Paganel, mint akit felhúztak -, Bennettről, Cuninghamról, Nutchellról, Tiers-ről...

– Kegyelem!

– Sem Dixonról, sem Streleskyről, sem Reidről, sem Wilkesról, sem Mitchellről...

– Álljon már meg, Paganel - mondta Glenarvan jóízűen nevetve -, ne bántsa szegény Mac Nabbst. Legyen nagylelkű! Beismeri, hogy vesztett.

– Hát a karabélya? - kérdezte a földrajztudós diadalittasan.

– Az öné, Paganel - felelte az őrnagy -, bármennyire sajnálom is. Emlékezőtehetségével ön még egy fegyvermúzeumot is elnyerne!

– Lehetetlen jobban ismerni Ausztráliát - mondta lady Helena. - Nincs az a legkisebb név, legapróbb esemény...

– Hát, ami a legapróbb eseményt illeti... - mondta az őrnagy fejét csóválva.

– Mit akar mondani, Mac Nabbs? - kiáltott fel Paganel.

– Azt mondom, hogy nem ismeri Ausztrália felfedezésének valamennyi mozzanatát.

– Nocsak! - mondta Paganel öntudatosan.

– Ha idézek egyet, amit nem ismer, visszaadja a karabélyomat? - kérdezte Mac Nabbs.

– Nyomban, őrnagy.

– Áll a vásár?

– Áll.

– Rendben van. Tudja-e, Paganel, miért nem Franciaország birtoka Ausztrália?

– De hisz úgy tudom...

– Vagy legalábbis tudja, mivel magyarázzák ezt az angolok?

– Nem, őrnagy - felelte Paganel sértődötten.

– Egész egyszerűen azért, mert Baudin kapitány, aki pedig nem volt ijedős, 1802-ben úgy megrémült az ausztráliai békák brekegésétől, hogy sietve felszedte a horgonyt, elmenekült, és soha többé nem tért vissza.

– Hogyan! - kiáltott fel a tudós. - Ezt mesélik Angliában? Rossz tréfa az egész!

– Beismerem, hogy rossz - felelte az őrnagy -, de az Egyesült Királyságban történelmi ténynek tekintik.

– Aljasság! - kiáltott fel a hazafias érzelmű földrajztudós. - Komolyan ezt mondják?

– Kénytelen vagyok tanúsítani, kedves Paganel - felelte Glenarvan általános nevetés közepette. - Valóban nem ismerte ezt a történetet?

– Sosem hallottam. De tiltakozom! Az angolok különben is „békaevőknek” neveznek minket! Márpedig amitől fél az ember, azt nem eszi meg!

– Ezt senki sem állítja, Paganel - felelte az őrnagy szerényen mosolyogva.

Így történt, hogy a nagyszerű Purdey Moore et Dickson karabély Mac Nabbs őrnagy birtokában maradt.