Grant kapitány gyermekei · Első rész
XV.
Jacques Paganel spanyol tudománya
Alighogy kikerült a nagy veszedelemből, Robertet most az a veszély fenyegette, hogy megfojtják az ölelések. Noha még igen gyenge volt, a derék emberek közül egyik sem állta meg, hogy a szívére ne szorítsa. Azt kell hinnünk azonban, hogy ezek a forró ölelések nem végzetesek a betegekre, mert Robert nem halt bele. Ellenkezőleg!
A megmentett után most a megmentő is az eszükbe jutott, és természetesen az őrnagy tekintett körül elsőnek. A pataktól mintegy ötvenlépésnyire a hegy lábánál mozdulatlanul állt egy magas növésű férfi. Hosszú puskáját lábához támasztotta. Ez a hirtelenül előbukkant férfi széles vállú volt, hosszú haját bőrszíj fogta össze. Magassága a hat lábat is meghaladta. Napbarnította arca piros volt, alsó szemhéja feketére, homloka fehérre festve. Öltözéke mint a határvidék patagonjaié általában: a guanako nyak- és lábprémjéből készült, strucc-inakkal varrt, piros mintás, díszes kabát, a szőrme selymes gyapja, kifelé fordítva. Kabátja alatt rókabőrből készült, derékban övvel összefogott, elöl meg kendő módján sarkosan kereszteződő zekefélét hordott. Övén kis zsák lógott, ebben tartotta arcfestékeit. Egy darab marhabőrből hasított cipőjét szabályosan keresztbe kötött szíjakkal erősítette bokájára.
A patagon arca a tarka festék alatt is csodálatosan szép volt, valódi értelemről vallott. Méltóságteljes tartásban várakozott. Mozdulatlanul, komolyan, a hidegvér élő szobraként állt sziklatalapzatán.
Ahogy észrevette őt az őrnagy, rögtön felhívta rá Glenarvan figyelmét, s az nyomban feléje sietett. A patagon két lépést tett előre. Glenarvan megragadta a kezét, s melegen megszorította. A lord tekintete, ragyogó arca, egész magatartása olyan nagy háláról tanúskodott, hogy a patagon nyomban megértette őt. Lassan bólintott, majd néhány szót szólt, melyeket sem az őrnagy, sem barátja nem értett meg.
A patagon figyelmesen nézte az idegeneket, aztán más nyelven próbálkozott; de hallgatói ezt a nyelvet sem értették jobban. Néhány szó azonban megütötte Glenarvan fülét. Mivel egy-két közismert spanyol szót ő is ismert, úgy tűnt neki, hogy a bennszülött spanyolul beszél.
– Español?1 - kérdezte.
A patagon biccentett; ez a mozdulat az egész világon igent jelent.
– Helyes - mondta az őrnagy. - Akkor most Paganelon a sor. Szerencsés ötlet volt, hogy megtanult spanyolul.
Hívták Paganelt, aki nyomban odaszaladt, s jellegzetesen francia gráciával üdvözölte a patagont, aki alighanem mit sem értett ebből. A földrajztudóst tájékoztatták a helyzetről.
– Helyes - mondta.
Aztán hatalmasra tátotta a száját, hogy minél érthetőbben szóljon:
– Vós sois um homem de bem!2
A bennszülött figyelmesen hallgatta, de nem felelt.
– Nem érti - mondta a földrajztudós.
– Esetleg nem jó a kiejtése - jegyezte meg az őrnagy.
– Lehetséges. Ördög vigye a kiejtést!
Paganel ismét nekikezdett az elismerő szavaknak. Hasonló eredménnyel.
– Más mondattal próbálkozom - mondta, s lassan tagolva így szólt: - Sem duvida, um Patagão?3
A patagon egyre csak hallgatott.
– Dizeime4 - nógatta Paganel.
A patagon csak nem felelt.
– Vós compreendeis?5 - üvöltötte Paganel torkaszakadtából.
Nyilvánvaló volt, hogy az indián nem értette, mert felelt ugyan, de spanyolul.
– No comprendo que ustedes hablan.6
Paganel elcsodálkozott, s bosszúsan igazította vissza szemére a homlokára, tolt szemüveget.
– Kössenek fel, ha egy szót is értek ebből a pokoli tájszólásból! - mondta. - Biztosan araucani nyelven beszél.
– Dehogyis - felelte Glenarvan -, kétségtelenül spanyolul válaszolt.
A patagonhoz fordulva megkérdezte:
– Español?
– Si, si - felelte a bennszülött, vagyis hogy: igen, igen!
Paganel egyre döbbentebben hallgatta. Az őrnagy és Glenarvan egymásra kacsintottak.
– Mondja csak, tudós barátom - kérdezte az őrnagy mosolyogva -, nem követett el ismét valami szórakozottságot, hiszen erre valóságos szabadalma van?!
– Tessék?! - kapta fel a fejét a földrajztudós.
– Igen! Kétségtelen, hogy ez a patagon spanyolul beszél...
– Ez?
– Ez bizony! Vajon véletlenül nem valami más nyelvet tanult meg, abban a hiszemben, hogy...
Mac Nabbs nem fejezhette be. A tudós heves vállrándítással kísért felkiáltással szakította félbe.
– Őrnagy, ön egy kissé túlzásba viszi! - szólt élesen.
– De mivel nem érti a spanyolt! - védekezett Mac Nabbs.
– Nem értem, mert ez a bennszülött rosszul beszél - felelte a földrajztudós ingerülten.
– Vagyis rosszul beszél, mert ön nem érti meg! - vágott vissza nyugodtan az őrnagy.
– Mac Nabbs - szólalt meg Glenarvan -, ez valóban képtelenség. Bármily szórakozott is legyen Paganel barátunk, azt azért mégsem tételezhetjük fel, hogy merő szórakozottságból egy nyelv helyett egy másikat tanuljon meg.
– Akkor hát, kedves Edward, vagy még inkább ön, kedves Paganel, magyarázzák meg, mi történik itt.
– Nincs mit magyarázni - felelte Paganel -, csak a tényeket állapíthatom meg. Íme az a könyv, melynek segítségével naponta birkózom a spanyol nyelv nehézségeivel. Nézze meg, őrnagy, és mindjárt meglátja, hogy tévedtem-e.
E szavakkal Paganel kutatni kezdte megszámlálhatatlan zsebeit, s néhány percnyi keresés után előhúzott egy igen rossz állapotban levő könyvet, s magabiztosan átnyújtotta az őrnagynak. Mac Nabbs átvette és megnézte.
– Miféle könyv ez? - kérdezte.
– Az Os Lusiadas - felelte Paganel -, csodálatos eposz, amely...
– Az Os Lusiadas! - kiáltott fel Glenarvan.
– Igen, barátom, nem egyéb, mint a nagy Camões műve, a Luziádák!
– Camões7 - ismételgette Glenarvan -, de boldogtalan barátom, hiszen Camões portugál költő! Így hát ön portugálul tanul már hat hete!
– Camões! Luziádák! Portugál!...
Paganel mindössze ennyit tudott kinyögni. Szeme elhomályosult szemüvege mögött, köréje gyűlt társai harsány nevetésben törtek ki.
A patagonnak szempillája sem rezdült; türelmesen várta a számára teljesen érthetetlen jelenet magyarázatát.
– Ó, én őrült, én bolond! - mondta végül Paganel.
– Igaz ez? Így van? Nem tréfa? Ezt tettem volna én, ezt? De hisz ez valóságos bábeli nyelvzavar! Ó, barátaim, barátaim! Indiába indultam, és Chilébe érkeztem, spanyolul tanultam, s íme, portugálul beszélek! Ez már igazán sok! Ha így folytatom, egy szép napon, ahelyett hogy a szivaromat dobnám ki az ablakon, magam fogok kiugrani!
Mikor látták, hogyan fogadja Paganel mulatságos balszerencséjét, egyikük sem tudta megőrizni komolyságát. A vidámságban egyébként ő maga járt elöl jó példával.
– Nevessenek, barátaim! Nevessenek, tiszta szívből! - mondta. - Nagyobbat úgysem nevetnek rajtam, mint amekkorát én nevetek!
Ezzel olyan harsány nevetésbe kezdett, melyhez hasonló még sohasem tört ki egyetlen tudósból sem.
– Ez mind nagyon szép, de tény az, hogy nincsen tolmácsunk - jegyezte meg az őrnagy.
– Egyet se búsuljon - felelte Paganel -, a portugál és a spanyol nyelv annyira hasonlít egymásra, hogy magam is összetévesztettem őket, de ez a hasonlóság majd segít helyrehozni tévedésemet, és hamarosan azon a nyelven fogok köszönetet mondani e tiszteletre méltó patagonnak, melyet olyan jól beszél.
Paganel állta a szavát, hamarosan néhány szót tudott váltani a bennszülöttel, sőt még azt is megtudta, hogy a patagont Thalcavének hívják, ami az araucani nyelven Mennydörgőt jelent.
Ez a név nyilván azért ragadt rá, mert olyan ügyesen kezelte a fegyvert.
Glenarvan azonban leginkább akkor vidult fel, mikor megtudta, hogy a patagon mesterségére nézve útikalauz, mégpedig a pampák útikalauza. Olyan gondviselésszerű volt ez a találkozás, hogy az expedíció sikerét valamennyien kész ténynek tekintették, egyikük sem kételkedett Grant kapitány szerencsés megmenekülésében.
Az utazók a patagon kíséretében visszatértek Roberthez. A fiú két karját nyújtotta a bennszülött felé, aki szótlanul Robert fejére tette a kezét. Megvizsgálta a gyermeket, megtapogatta fájó tagjait. Aztán mosolyogva elment a patak partjára, szedett néhány maroknyi vadzellert, s bedörzsölte vele a beteg testét. A gyengéd masszázs közben Robert érezte, mint tér vissza ereje, s nyilvánvaló volt, hogy néhány órai pihenés teljesen talpra állítja.
Így hát elhatározták, hogy ezt a napot meg az éjszakát a táborban töltik. Két fontos kérdés azonban megoldásra várt: az élelmiszer és a teherszállítás kérdése. Nem volt ennivalójuk, sem öszvérük. Szerencséjükre ott volt Thalcave. Útikalauz lévén, gyakran vezet utasokat a patagon határ mentén; egyike volt a vidék legértelmesebb baqueanóinak, és most vállalta, hogy beszerzi mindazt, amire Glenarvan kis csapatának szüksége van. Felajánlotta, hogy elvezeti őket egy legfeljebb négymérföldnyire levő indián tolderiába, ahol mindent megkaphatnak, amire csak szükségük van az expedícióhoz. Ezt az ajánlatát részben taglejtésekkel, részben néhány olyan spanyol szó segítségével adta elő, melyeket Paganel sikeresen megértett. Elfogadták az ajánlatot. Glenarvan és tudós barátja nyomban búcsút mondott társainak, s a patagon vezetésével útnak indultak a patak mentén.
Jó iramban mentek másfél órán át, ugyancsak szaporán kellett szedni a lábukat, hogy lépést tarthassanak a hatalmas termetű Thalcavéval. Az Andoknak ez a vidéke elragadóan szép volt és igen termékeny. Egymást követték a kövér legelők; a kérődzők százezres serege is elélt volna rajtuk. A zöldellő síkságot nagy tavakat összekötő és egymást keresztező patakok öntözték. A vízben fekete fejű hattyúk csapongtak szertelenül, s a vízi birodalom uralmáért a llanókon keresztül-kasul szökellő struccok seregével versengtek. Ezer színnel csillogott, ezer hanggal zajongott ez a csodálatosan változatos madárvilág. Az isacák, a fehérrel csíkozott szürke tollú gerlék meg a piros magvájó madarak élő virágként tündököltek a faágakon; galambok repkedtek és a verébfélék családjának valamennyi tollas népe; a chingolók, az hilguerók és a monjiták egész serege cikázott a levegőben; hangos csiripelésük betöltötte a vidéket.
Jacques Paganel egyik ámulatból a másikba esett; s a patagon nagy csodálkozására minduntalan felkiáltott. A bennszülött természetesen magától értetődőnek találta, hogy a levegőben madarak repdesnek, hogy a tavakban hattyúk fürdőznek, s a síkságot fű borítja. A tudósnak nem volt oka megbánni a sétát, de amiatt sem panaszkodhatott, hogy túl sokáig tart. Úgy érezte, hogy nemrégen indultak útnak, mikor egyszer csak feltűnt előttük az indiánok tábora.
Ez a tolderia az Andok alsó nyúlványai által körbezárt völgyben feküdt. Faágakból ácsolt kunyhókban itt élt mintegy harminc nomád indián; nagy csapat fejőstehenet, birkát, marhát meg ménest legeltettek. Így jártak legelőről legelőre, s négylábú kosztosaik számára mindig találtak frissen terített asztalt.
Ezek az Andok-beli peruiak az araucanok, pechuenek és aukák keveredéséből származtak; bőrük zöldesbarna, középtermetűek, erős csontozatúak, arcuk csaknem szabályosan kerek, keskeny az ajkuk, pofacsontjuk kiugró, vonásaik nőiesek, arckifejezésük rideg - minden antropológus8 felismerte volna, hogy több faj vére keveredett bennük. Nem volt rajtuk semmi érdekes. Glenarvannak azonban nyájaikra volt szüksége. Számára az volt fontos, hogy marháik, lovaik voltak.
Thalcave vállalta, hogy megalkuszik velük, s az alku nem is tartott sokáig. Hét teljesen felszerszámozott kis argentin lóért, százfontnyi charquiért, azaz szárított húsért, néhány mérőnyi9 rizsért meg az ivóvíznek szánt bőrtömlőkért, bor vagy rum híján a bennszülöttek elfogadták a felkínált húsz uncia10 aranypénzt, melynek pontosan ismerték az értékét. Glenarvan akart venni egy lovat a patagon számára is, de az megértette vele, hogy felesleges.
Amikor megkötötték a vásárt, Glenarvan elköszönt - Paganel szavaival élve - „újdonsült szállítóitól”, s nem egészen fél óra alatt vissza is értek a táborba. Örömkiáltások fogadták, de Glenarvan tudta, hogy ez inkább az élelemnek meg a lovaknak szól. Valamennyien jó étvággyal falatozni kezdtek. Robert is evett egy keveset, csaknem teljesen visszanyerte erejét.
A nap hátralevő részét pihenéssel töltötték. Mindenféléről beszélgettek, távollevő szeretteikről, a Duncanról, John Mangles kapitányról s matrózairól s Harry Grantról, aki talán nincs is messze tőlük.
Paganel egy percre sem tágított az indián mellől, árnyként kísérte. Pedig nem érezte jól magát e hamisítatlan patagon társaságában, hiszen valósággal törpének tűnt mellette, hiszen Thalcave alighanem kiállta volna a versenyt Maximinus római császárral meg azzal a kongói négerrel, akit a tudós Van der Brock látott, s akik mindketten nyolclábnyi magasak voltak. Spanyol mondatokkal gyötörte a komoly indiánt, aki békésen tűrte. A földrajztudós ezúttal könyv nélkül tanult. Szünet nélkül hallották, amint torka, nyelve, állkapcsa segítségével ugyancsak zajosan formálta a szavakat.
– Ne haragudjanak rám - mondogatta az őrnagynak -, ha nem találom el a helyes hangsúlyt! De hát ki gondolta volna, hogy egyszer még egy patagontól veszek spanyol nyelvleckét!