Menjünk délnyugatnak.

Másnap az Alaska horgonyt vetett a bresti kikötőben. A gép sérülése szerencsére nem volt nagyon jelentékeny. A gépészmérnök, kit oda hivtak, azt mondta, hogy három nap múlva rendben lesz minden. Az időt felhasználták arra, hogy kőszenet vegyenek. A késedelmet majd a Gibraltáron fogják kipótolni, ott nem állapodnak meg, hanem csak Málta szigetén. A hajón levők nem is aggódtak. Mindenki igyekezett úgy eltölteni az idejét, a mint neki tetszett.

A brestiek mihelyt megtudták, hogy az Alaska kötött ki, valóságos ünnepséget csaptak a svédek tiszteletére, mert jól tudták az ujságokból, hogy miért és hova mennek. Ünnepelték őket. A bresti tengerész-főnök, a város polgármestere, a révkapitány hivatalos látogatásukkal tisztelték meg Morilos kapitányt. Bankettet és tánczmulatságot rendeztek a bátor svéd utazók tiszteletére. Schwaryencrona és Malárius nevét Francziaországban is jól ismerték.

A préfetnél a svédek tiszteletére rendezett estélyen jelen volt egy komoly, csaknem szomorú arczú ősz franczia is. Durrieu volt, egykori nagykövet, a Földrajzi-Társaság jeles tagja, kinek kis-ázsiai és sudani utazásairól irt könyveit világszerte ismerik. Eriknek mindjárt első tekintetre feltünt a tiszteletreméltó szomorú arcza, nem tudta miért, hogy, de különös rokonszenvet érzett iránta. Mikor az ifjút bemutatták a tiszteletreméltó aggastyánnak, Erik lelkesedve beszélt a nagy tudós munkáiról, azokról a fölfedezésekről, a mit a földrajzi tudomány neki köszönhet. Az aggastyán jóindulattal, sőt szeretettel hallgatta az ifjú szavait, sőt szomorú arczát egy mosoly is deríté fel.

– Nincs ebben nekem olyan nagy érdemem, mint a világ hiszi - felelé komoly, szelid hangon - valami nagy, szivemen rágódó kín ösztökélt, hogy keljek útra, feledjem azt, a mi úgy fáj nekem. A véletlen egyben-másban kedvezett talán nekem; ennyi az egész...

A házigazda észrevette, hogy Durrieu s a svéd tengerésztiszt oly szivesen beszélgetnek egymással; gondoskodott, hogy az asztalnál is szomszédok legyenek. S valóban az érdemes aggastyán meg az ifjú mindvégig nagyon kedvesen beszélgettek egymással.

Mikor a fekete kávét hordozták körül, a svéd tengerésztiszthez egy kis termetű, élénk öreg jött, Kergoridec doktor volt, s udvariasan kérdezte tőle, hogy honnan való?... Erik csodálkozva nézett reá. Elmondta, hogy ő svéd, vagy igazabban norvég, családja Bergen tartományban lakik. Egyébiránt szeretné tudni, hogy miért kérdezte tőle ezt a doktor.

– A dolog nagyon természetes - felelé a franczia orvos - immár egy órája figyelem önt, s feltünt nekem, hogy arcza mennyire jellegzetes kelta tipus. Meg kell vallanom, hogy szenvedélyes etnográfus vagyok, s különösen a keltafajt tanulmányozom. S életemben most tapasztalom először, önnek az arczán, hogy a skandináv és kelta-faj között rokonvonások vannak. Nyilván volt hajdanában e két faj között érintkezés. Csak így fejthetem meg e sajátságos jelenséget.

Erik éppen meg akarta magyarázni a bresti tudósnak, hogy feltevése nagyon alapos, midőn Kergoridec orvos egy hölgyet pillantott meg, s hozzá sietett, hogy üdvözölje. Így hát annyiba maradt a társalgás.

Másnap, a mint Schwaryencrona doktorral sétált Brest utczáin, így szólott hozzá a doktor:

– Kedves fiam, ha eddig volt is valami kétségem a felől, hogy te kelta eredetű vagy, most már vége minden kétkedésnek. Nézd csak, a bretagneiak mind olyanok, mint te vagy. Már mondjon Bredejord bármit, neked keltának kell lenned! A te ereidben kelta-vér foly, Erik!

Erik szóba hozta, hogy mit mondott neki Kergoridec doktor az estélyen, s aznap Schwaryencrona egyébről sem beszélt, mint erről.

Tudor Brown is hivatalos volt a préfet estélyére, de a világért sem ment el. Mert hogy is lehetett volna tőle azt kivánni, hogy feketébe vágja magát, s levegye a fejéről a sapkát. Egész nap elcsatangolt a városban, s a mint Hersebom mondja, hét óra tájban visszatért a hajóra, s egyes egyedül ebédelt. Ebéd után bement a kapitány kabinjába, hogy megnézze a térképet. Nyolcz órakor pedig bezárkózott a kabinjába.

Másnap este öt órakor Tudor Brown beült egy csónakba, s partra szállott. Az Alaska fedélzetén levők mind jól tudták, hogy másnap felszedi a hajó a horgonyt s tovább folytatja az utat.

Tudor Brown a hajó elindulásakor nem volt az Alaská*n. Mikor a kapitány az indulásra megadta a jelt, a kikötő felől egy csónak közeledett, még pedig nagyon gyorsan az *Alaska felé. Mindenki azt hitte, hogy Tudor Brown siet vissza. Nem ő volt. A bresti csónak egy levelet hozott - Eriknek.

Durrieu, a volt nagykövet és a Földrajzi Társaság jeles tagja küldte a névjegyét; a melyen ez a néhány szó állott:

– Szerencsés utat!... A mielőbbi viszontlátásig!

Eriket a tiszteletre méltó tudósnak ez a rendkívüli figyelme erősen meghatotta. Könybe lábadt a szeme... Úgy tetszék neki, mintha ez a kedves föld, hol csak három napot töltött, az ő szülőföldje volna.

Eltette a franczia tudós névjegyét: Szentül hitte, hogy ez a néhány sor szerencsét hoz neki.

Két perczcel utóbb az Alaska elhagyta a bresti kikötőt.

Február 20-ika volt. A nap aranyszegélyzetű felhők mögé rejtőzött, lassankint beállott az éj. Sűrű sötétség borította az eget és a tengert. A hold feltünését csak tiz óra tájban várhatták. Erik a kormányhidon járkált alá és fel. Megkönnyebbült a szíve, mióta megtudta, hogy Tudor Brown nincs többé a hajón. Mintha gonosz szellemtől szabadult volna meg.

– Hátha Máltában vagy a Suezi-csatornában váratlanul ujra beállít hozzánk? - tünődék magában.

Elvégre megtehetné, mert a míg az Alaska a nagy kerülőt megteszi a tengeren, ő vasuton hamarább oda juthat. No de legalább jelenleg nincs a hajón, nem kell gonosz, kellemetlen arczát látnia. Mindenki örömmel fogadta ezt a hírt.

Az éj nagyon sötét volt. Éjszak felől látszott a Szt. Máté-fok világítótornyának fénye. A kapitány nagy gonddal intézte a hajó járását. Veszélytől tartaniok épenséggel nem kellett. Az Alaska bal partjára vetődött a Seinszigeti világítótorony fénye. Éjszaknyugati szél fujt, s a hajó haladását előnyösen meggyorsította.

Midőn ebéd végeztével a kapitány és a többi urak a hajó hidjára léptek, így szólott a szolgálattevő matróz:

– Negyedóránkint tiz kábelnyi az út!

– Helyes! Jó lenne, ha ötven-hatvan napig igy haladhatnánk - jegyzé meg Schwaryencrona.

– Meghiszem azt - felelé a kapitány - nem kellene sok szenet fogyasztanunk, míg a Behring-szorosba érkezünk.

Azzal a kapitány lement a kabinjába s belemélyedt a térkép vizsgálatába. Hatalmas egy tengeri térkép volt az. Minden apró sziget, hegyfok, sekélyes hely, szirtes tájék a legaprólékosabb gonddal meg volt rajta jelölve. Az angol admiralhivatal készítette. Ebben meg lehetett bizni tökéletesen. Ezzel a térképpel és a delejtűvel akár egy gyermek is kormányozhatta volna a legnagyobb hajót is. Bizvást kikerülhet minden veszélyes utat.

A véletlen úgy akarta, hogy Marilos ezen a vidéken még sohasem járt. Inkább a partvidék hosszában igyekezett haladni. Egyelőre a Sein-szigetről feltünő fény volt az egyetlen pont, melyre támaszkodhatott. Mikor ez a fény elveszett az éjjeli homályban, a kapitány pontosan kijelölte a helyet a térképen, megállapította az útirányt, s azzal felment a fedélzetre, egy pillantást vetett a tengerre s megparancsolta, hogy huszonöt fokkal délnyugatra kell irányítani az *Alaská*t.

Erik állott a kormánykeréknél. A kapitány e rendeletének hallatára nagyon megütődött.

– Jól hallom? Csakugyan délnyugatra? - kérdé tisztelettel.

– Azt mondtam délnyugatra - ismétlé a kapitány kissé ridegen. - Talán nincs inyére önnek?

– Nos hát, ha kérdezi, kapitány, őszintén meg kell vallanom, hogy nem tetszik. Inkább szerettem volna, ha egyenesen nyugatnak veszszük az utat.

– Ugyan miért? Hogy még sűrűbben reánk szakadjon az éj?

Erik nem szólott többé egy szót sem. Megadta a kellő irányt. Végül is a kapitány tapasztalt tengerész volt, megbizhattak benne teljesen.

Alig hogy tovább haladt az új irányban a hajó, sajátságos hullámcsapások hallatszottak a tengerből; az Alaska majd jobb, majd bal oldalára hajlott. A doktor és Bredejord kezdették magukat furcsán érezni, siettek le a kabinjaikba. A kapitány is lement a fedélzetről. Alig hogy belépett kabinjába, Erik lépett be hozzá:

– Kapitány, gyanus recsegést hallottam a bal oldalon! Mintha szirtekhez csapódó hullámok lettek volna. Lelkiismeretem parancsolja, hogy jelentsem önnek: aligha jó uton haladunk!

– Uram, ön túlságosan makacs az aggoskodásában - rivallt rá csaknem durván a kapitány. - Nézzen ide, micsoda veszélytől kellene tartanunk?

S reá mutatott ujjával a térképre. A Sein-szigettől alig lehetünk három, legfeljebb négyezer kábelnyire. Nos, van itt valami szirt-vidék jelölve?

A térkép nem mutatott semmi aggasztót. A kapitánynak nyilván igaza lehetett. S lám, Erik mégis valami veszedelmet sejtett. Azok a hullámcsapások, melyeket balfelől hallott, nagyon gyanusak voltak. Sehogysem hagytak neki békét. Mintha emlékezett volna, hogy olvasott valamit erről a szirtes, sekélyes tengerrészről. De hát az angol térkép megczáfolta őt. Annak csak hitelesnek kell lennie. Tisztelgett a kapitánynak s távozott.

Vissza se ért a hidra, midőn zavart kiáltozást hallott a fedélzeten:

– Zátonyra jutottunk! Zátonyra jutottunk!

A gőzsíp bántó ijedelmet keltő hangja hasította ketté a levegőt. A fedélzet megtelt remegő alakokkal; ide s tova kapkodott mindenki, a mint ez már a veszély pillanatában szokott történni.

A kapitány hanyatt-homlok rohant fel a lépcsőkön. E pillanatban irtózatos recsegés-ropogás hallatszott, mintha az Alaska darabokra tört volna. Aztán halálos csend állott be, az Alaska megfeneklett.

Marilos kapitány arcza olyan volt, mint a halál. Leirhatatlan félelem szállotta meg a fedélzeten levőket. A matrózok a csónakok leeresztésén fáradoztak, a zátonyra jutott hajó törzsét minden oldalról haragosan csapkodták a hullámok.

Erik a padló korlátjához kapaszkodva lehajolt, hogy lássa, minő veszély érte az *Alaská*t.

– Uram, beszéljen hát, mi történt? - kiáltott rá izgatottan a kapitány.

– Az történt, kapitány, hogy az ön parancsára dél-nyugatnak tartottunk és a hajó zátonyra jutott - felelé Erik.

A kapitány egy árva szóval sem tudott erre felelni. Mit is mondhatott volna? Megfordult és kabinjába sietett.

A veszély, mely az *Alaská*t fenyegette, csak a zavar első pillanatában tünt fel olyan borzasztónak. Ha a hajó esetleg némi zúzódást szenvedett, közel lévén a szárazföldhöz, majd kijavíttatják. Hanem erre esetleg hosszú idő kell. Hátha sem a«Végá»-t, sem O’Donoghan Patrickot nem találhatják meg. Ettől félt Erik.

Azért sietett a kapitányhoz, hogy tanácskozzék a helyzetről, s aztán nyomban munkához fogjanak, hogy a hajót kellemetlen helyzetéből kiszabadítsák.

A mint a kabin felé közeledett, tompa durranás hangzott onnan ki. Az ajtóhoz futott, de ez be volt zárva. Neki feszítette a vállát és betörte.

Marilos kapitány a padlón hevert és vonaglott. Kezében volt még a füstölgő revolver, melylyel életét kioltotta.

Érezte, hogy ő az oka a hajó zátonyra jutásának, azért röpitett golyót a fejébe. Rögtön meghalt.

Erik a holttetem mellett az orvost és Bredejordot hagyván, sietett fel a fedélzetre, hogy az Alaska megmentéséről gondoskodjék.

Útközben találkozott Malárius mesterrel. Nagy ijedten szaladt ki a szobájából. A zaj őt is felriasztotta álmából:

– Mi.... mi történt?

– Az történt, kedves mesterem, hogy az Alaska szirthez csapódott, a kapitány pedig agyonlőtte magát.

– Oh!... No, fiam, akkor hát vége a mi expedicziónknak.

– Az megint más kérdés, mester - felelé nemes önérzettel Erik - én még élek s utolsó lehelletemig azt mondom: előre!