A gyarmat tehát együtt volt teljes számban, sőt szaporodott is egy taggal, a jó Katával, aki egy borzasztó tengeri dráma következtében került a Chairman-szigetre. Ezentúl egyetértés fog uralkodni a Francia-barlangban és ezt az egyetértést jövőre semmi se fogja megzavarni.

A Francia-barlangot, amely ki volt téve hét erőteljes, elszánt és fegyveres gonosztevő támadásainak, csakugyan komoly veszély fenyegette. Walstonnak természetesen érdekében állt a Chairman-szigetet mielőbb elhagyni; de ha a gazfickó fölfedezhette volna e kis gyarmatot, mely el volt látva mindennel, ami neki hiányzott, bizonyára nem fog visszariadni a támadás elől, melynél minden kedvező esély az ő részén volt. A fiatal telepítvényesek kényszerülve látták magukat a legszigorúbb elővigyázati rendszabályok foganatba vételére; többé nem távozhattak el a Zéland-folyó mellől, nem mehettek a Családi-tó környékére mindaddig, kivéve föltétlen szükség eseteit, míg Walston és cinkostársai el nem hagyták a szigetet.

Szükségtelen említeni, hogy mihelyt a Francia-barlangba visszaérkeztek, Doniphan a kellő ápolásban részesült. A seb egyébiránt néhány nap alatt teljesen behegedt. Csupán a karjában érzett még némi feszülést, de ez is elmúlt nemsokára.

Eközben október hónap elmúlt és Walstont még nem jelezték a Zéland-folyó környékén. Vajon eltávozott volna-e, midőn a ladikját kijavította? Ez nem látszott lehetetlennek, minthogy - amennyire Kata visszaemlékezett - fejsze volt nála és ezenkívül használhatta azon erős késeket is, amelyeket a matrózok mindig a zsebükben hordanak; fa pedig elég volt a Savern szirtek közelében.

Mindazonáltal e tekintetben nem bírván biztos tudomással, a mindennapi életmódot meg kellett változtatni. Többé nem tehettek hosszas kirándulásokat, kivévén azt az egyet, mikor Baxter és Doniphan elmentek ledönteni a jelzőárbocot az Auckland-dombok ormán.

E pontról Doniphan végigjártatta a távcsőjét a kelet felé elterülő erdők fölött. Noha nem láthatva a Bükkös-erdő által eltakart tengerpartot, kétségkívül észrevette volna, ha valamely füst emelkednék a távolban, ami biztos jele lenne annak, hogy Walston és társai a sziget e részén tanyáznak. Doniphan semmit se látott ezen irányban, sem pedig a Sloughi-öböl felől, amelynek környéke folyvást el volt hagyatva.

Mióta a kirándulások megszűntek és a lődözés betiltatott, a gyarmat vadászai kénytelenek voltak felhagyni kedvenc foglalatosságukkal. Szerencsére a Francia-barlang szomszédságában felállított hurkok és csapdák kellő mennyiségű vadat szolgáltattak.

Ezenfelül a tinamuk és a túzokok annyira elszaporodtak a baromfiudvarban, hogy Service és Garnett kénytelenek voltak sokat leölni. Miután nagy készletet szereztek be a teafa leveleiből, valamint a juharfa nedvéből is, amelyet oly könnyen át lehetett alakítani cukorrá, nem kellett ezekért a Gát-patakig átmenniük. Sőt, ha a tél előbb beköszöntene is, mintsem a fiatal telepítvényesek visszanyerték volna a szabadságukat, olajjal, vaddal és konzervekkel még az esetben is kellően el voltak látva. Csupán a tüzelőanyag készletét kellett volna ismét kiegészíteniük és az Iszapos-erdőben vágott fát idevontatniuk, amit veszély nélkül végre is hajthattak a Zéland-folyó partján.

Ezen időtájban egy új fölfedezés szaporította a Francia-barlang közvagyonát.

E fölfedezést Katának köszönhették.

Az Iszapos-erdő szélén bizonyos számú fa volt, amelyeknek magassága nem volt csekélyebb ötven-hatvan lábnyinál. Eddigelé azért kímélték meg ezeket, mert nem tartották tüzelésre alkalmasaknak, hosszúkás leveleik az ágak csomóival váltakoztak és a végükön szúrós tövissel voltak ellátva.

Mihelyt Kata éspedig október 25-én, a legelső ilyetén fát megpillantotta, felkiáltott:

– Nini... tehénfa!

Dole és Costar, akik kíséretében voltak, hangosan elnevették magukat.

– Micsoda?... Tehénfa? - kérdé az egyik.

– Talán a tehenek eszik ezt meg? - mondá a másik.

– Nem, babácskáim - felelé Kata. - Azért nevezik így, mert tejet ad, mégpedig jobb tejet, mint a ti lámáitok.

Mihelyt visszatértek a Francia-barlangba, Kata közölte Gordonnal a fölfedezését. Gordon előhívta Service-t és mindketten visszatértek Katával együtt az Iszapos-erdő szélére. Miután Gordon megvizsgálta a kérdéses fát, meg volt győződve, hogy egyike ama „galactodendron”-oknak, amelyek eléggé sűrűn tenyésznek Észak-Amerika rengetegeiben. Nem csalódott.

Megbecsülhetetlen fölfedezés volt ez. Ha egy vágást ejtenek a galactodendronok kérgén, tejhez hasonló nedv folyik ki a fából és e nedv a tehéntej ízével és tápláló tulajdonságaival bír. Ezenfelül, ha a tej megalszik, kitűnő sajtfélét szolgáltat, valamint a tiszta méhviaszhoz hasonló viaszt is, amelyből jó minőségű gyertyákat lehet készíteni.

– Nos hát - kiáltá Service - ha tehénfa, vagyis inkább fatehén, akkor meg kell fejnünk!

A víg fiú tudtán kívül ugyanazt a kifejezést használta, amelyet az indiánok használnak, akik azt szokták mondani: gyerünk, fejjük meg a fát.

Gordon egy vágást ejtett a fa kérgén és a vágásból kifolyó nedvet Kata a magával hozott és jó két pintet tartalmazó edénybe fogta fel.

Szép, fehéres folyadék volt, amely magában foglalja a tehéntej összes tulajdonságait, sőt annál táplálóbb, sűrűbb és ízletesebb is. Az edény a Francia-barlangban egy pillanat alatt kiürült és Costar szája olyan tejessé lett, mint egy kis macskáé. Moko nem titkolta nagy megelégedését a gondolat felett, hogy mi mindenre fogja felhasználni ezt az új növénynedvet, mit még csak kímélni se kell, mert a „tehénfacsorda” közel van a barlanghoz.

Valóban, a Chairman-sziget kielégíthette volna még több tagból álló gyarmat szükségleteit is. A fiatal telepítvényesek élelmezése hosszú időre biztosítva volt. Ezenfelül Kata ittléte és a gondozás, melyet tőle remélhettek, aki máris anyai szeretettel ragaszkodott hozzájuk, még könnyebbé fogja nekik tenni az életet.

Briant-nak ezalatt több ízben kedve támadt a Családi-tótól kelet felé fekvő vidékre kémszemlére indulni. Doniphan, Baxter és Wilcox szívesen elkísérték volna, de a legvégzetesebb következményeket vonhatná maga után, ha Walston hatalmába kerülnek, aki így megtudná, hogy mily kevéssé veszélyes ellenfelekkel van dolga. Gordon, akinek tanácsára még most is mindig hallgattak, le is beszélte Briant-t arról a szándékról, hogy a Bükkös-erdő rengetegeibe elkalandozzék.

Ekkor Kata azzal az indítvánnyal állt elő, amely mindezen veszélyes eshetőségek híjával volt.

– Briant úr - mondá este, mikor az ifjú telepítvényesek mindnyájan a csarnokban voltak egybegyűlve - megengedi ön, hogy holnap hajnalkor elhagyhassam önöket?

– Elhagyni minket, Kata? - kérdé Briant meglepetve.

– Önök nem maradhatnak még tovább is bizonytalanságban aziránt, vajon Walston még a szigeten van-e vagy sem. Én tehát vállalkozom elmenni arra a helyre, ahol a vihar partra vetett bennünket. Ha a ladik még ott van, ez annyit fog jelenteni, hogy Walston nem hagyhatta el a szigetet. Ha a ladik nincs ott, akkor önöknek nem kell többé tartani Walston és cimboráitól.

– Amit ön tenni akar, Kata, éppen azt szándékoztuk mi is megtenni: Briant, Baxter, Wilcox és én - mondá Doniphan.

– Kétségkívül, Doniphan úr, de ami önökre nézve veszélyes volna, az nem veszélyes rám nézve - viszonzá Kata.

– De Kata - mondá Gordon - ha ön Walston kezébe kerülne?...

– Nos hát, akkor ugyanabba az állapotba jutnék, amelyben a menekülésem előtt voltam. Ennyi az egész!

– És ha ez a nyomorult eltenné önt láb alól, ami nagyon valószínű? - mondá Briant.

– Ha először megmenekültem tőlük - felelé Kata - miért ne menekülhetnék meg másodszor is, főleg most, miután már ismerem az utat, amely a Francia-barlanghoz vezet. Sőt ha sikerülne megmenekülnöm Evanssal együtt - akinek természetesen elmondanék mindent, ami önökre vonatkozik - milyen hasznos segítség volna mindnyájunkra nézve a derék vitorlamester!

– Ha Evansnak a menekülés módjában állana, nem szökött volna-e már meg? - mondá Doniphan. - Nem áll-e érdekében, hogy megmeneküljön a gonosztevőktől?

– Doniphannak igaza van - mondá Gordon. - Evans ismeri Walston és cinkosai titkát, akik bizonyára meg fogják őt gyilkolni, ha nem lesz többé rá szükségük, hogy elszállítsa őket az amerikai szárazföldre. Ha tehát nem szökött meg tőlük, ennek csakis az lehet az oka, hogy folytonos őrizet alatt áll.

– Vagy hogy már életével lakolt szökési kísérletéért - tevé utána Doniphan. - Ha ők tehát önt elfognák, Kata...

– Higgyék el - viszonzá Kata - mindent el fogok követni, hogy kézre ne kerítsenek.

– Kétségkívül - mondá Briant - de sohase fogjuk megengedni, hogy ön e veszélyt kockáztassa. Nem! Inkább gondolkozzunk valamely kevésbé veszélyes mód felett, hogy megtudhassuk, vajon Walston még a Chairman-szigeten tartózkodik-e?

Kata indítványa mellőztetvén, nem maradt egyéb hátra, mint őrizkedni minden vigyázatlanságtól. Ha Walston oly helyzetbe jut, hogy a szigetet elhagyhassa, nyilván el fog menni még a rossz évszak beállta előtt és igyekezni fog eljutni valamely szárazföldre, s hol őt és a vele lévőket úgy fogják fogadni, amint hajótörést szenvedetteket mindenkor fogadni szoktak, bárhonnét jöjjenek is.

Különben, ha Walston még a szigeten volt is, úgy látszott nem állt szándékában kikémlelni a sziget belső részeit. Briant, Doniphan és Moko homályos éjszakákon több ízben bejárták a tavat a ladikjukon és sohase láttak valami gyanús tüzet sem a túlsó parton, sem a Keleti-folyó partjain létező fák közt.

Mindazonáltal nagyon keserves dolog volt így élni azon a szűk térségen, amely a Zéland-folyó, a tó, az erdő és parti szirtek közt terült el. Briant folyvást arról gondolkozott, hogyan győződjék meg Walston jelenlétéről és hogyan fedezhesse föl a helyet, ahol tanyázik, ha csakugyan a szigeten van. Ezt legcélszerűbben megtudhatnák, ha valaki éjszaka idején bizonyos magasságig fölemelkednék.

Efölött töprenkedett Briant folyvást és e gondolat szinte rögeszméjévé vált. Szerencsétlenségre a parti szirteken kívül, amelyeknek legmagasabb orma nem emelkedett föl kétszáz lábnyira, egyéb számbavehető domb nem volt a Chairman-szigeten. Doniphan, két vagy három társával több ízben fölment az Auckland-dombra, de innét, valamint a Sloughi-öböl északi részén levő hegyfokról se lehetett meglátni a Családi-tó keleti partját. Következőleg kelet felé, se füst, se világosság a láthatáron nem emelkedhetett volna. Néhány száz lábnyival magasabbra kellett volna fölmenniük, hogy a látókör a Csalódás-öböl legelső sziklájáig kiszélesedjék.

Ekkor támadt Briant elméjében oly merész - mondhatnánk őrült - gondolat, hogy eleinte el is utasította magától. De ez a gondolat annyira gyötörte őt, hogy utóvégre beékelte magát az elméjébe.

Az olvasó még nem feledte el, hogy a sárkánnyal való kísérletet félbeszakították. Miután Kata megjelent és tudatta velük, hogy a Savern matrózai a keleti partokon kóborolnak, le kellett mondani azon eszméről, hogy oly készüléket bocsássanak fel a levegőbe, amelyet a sziget valamennyi pontjáról meg lehessen látni.

De miután a sárkányt nem lehetett jelző gyanánt használni, vajon nem lehetne-e értékesíteni arra a kémszemlére, amely a gyarmat biztonsága érdekében annyira szükséges volt?

Ez gyötörte Briant elméjét. Emlékezett, hogy egy angol hírlapban olvasta, hogy a múlt század végén egy nőnek elég bátorsága volt felemelkedni a levegőbe, egy sárkányon függve, amely egyenesen e célra készült.

Nos hát, amit egy nő megtett, miért ne merné megtenni egy fiatal fiú? Sebaj, ha a kísérlet némi veszéllyel jár is. A kockázat számba se jött a kétségtelen eredmény mellett. Briant nem volt ugyan képes pontosan kiszámítani az emelőerőt, amelyet ilynemű készülék igényelne, de azt mondta magában, hogy hiszen a készülék megvan és csak meg kellene nagyobbítani és izmosabbá kellene tenni. És akkor, ha éjjel fölemelkednék néhány száz lábnyira a levegőbe, talán sikerülne valamely tanyatűz világosságát megpillantani a sziget ama részén, amely a tó és a Csalódás-öböl közt terül el.

Nem kell kicsinyelni a derék és merész fiú eszméjét. Annyira beélte magát a gondolatba, hogy utóvégre is a tervet nemcsak megvalósíthatónak hitte - a minthogy kétségkívül kivihető is volt - hanem kevésbé veszélyesnek, mint első tekintetre látszott.

Csupán az volt hát hátra, hogy meggyőzze a társait is. És 4-ikén este, miután Gordont, Doniphant, Wilcoxot, Webbet, Service-t és Baxtert tanácskozásra fölkérte volna, kijelentette előttük, hogy a sárkányt értékesíteni szándékozik.

– Értékesíteni? - kérdé Wilcox. - Hogyan érted ezt?... Fel akarod bocsátani a levegőbe?

– Kétségkívül - felelé Briant - miután éppen ebből a célból készült.

– Nappal? - kérdé Baxter.

– Nem, Baxter, mert Walston okvetlenül észrevenné, ellenben éjszaka idején...

– De ha lámpát kötsz rá, akkor se fogja elkerülni a figyelmét - mondá Doniphan.

– Nem is fogok lámpát rákötni.

– Akkor hát mire való lesz?

– Arra, hogy meglássuk, vajon a Savern matrózai még a szigeteken tartózkodnak-e?

És Briant néhány szóval elmondta a tervét, noha meglehetősen aggódott afölött, hogy a társai nem nagyon biztató fejcsóválásokkal fogják a fejtegetéseit fogadni.

Társainak azonban eszükbe se jutott a nevetés, csak Gordon kérdezte magában, vajon Briant komolyan beszél-e? A többiek az indítványt helyeselték.

A fiatal fiúk már annyira megszokták a veszélyt, hogy éjszaka idején egy légi utazás az adott körülmények közt, előttük nagyon kivihetőnek látszott. Ezenfölül készek voltak vállalkozni mindenre, ami visszaszerezné nekik a régi biztonságot.

– De - jegyzé meg Doniphan - nem volna-e akármelyikünk súlya túlságos nagy a sárkánynak, amelyet a távollétünk alatt készítettek? Fel tud-e emelkedni?

– Kétségkívül! - felelé Briant. - A biztonság céljából azonban okvetlenül szükség lesz megnagyobbítanunk és megerősítenünk a készüléket.

– Még csak azt kellene tudni - jegyzé meg Wilcox - vajon a sárkány bírhat-e kellő ellenállási képességgel.

– Eziránt nincs kétségem - mondá Baxter.

– Ezenfelül már történt is hasonló kísérlet - tevé utána Briant.

És ezzel elmondta ama nő próbáját, aki körülbelül száz évvel ezelőtt jó sikerrel sárkánnyal emelkedett a levegőbe.

– Minden attól függ - mondá Briant -, milyen nagy a felemelkedés pillanatában a szél ereje és milyen a sárkány nagysága.

– Mit gondolsz, Briant - kérdé Baxter -, milyen magasságig kellene fölemelkedni?

– Azt hiszem - felelé Briant -, hogy hat- vagy hétszáz lábnyi magasból meg lehetne látni a sziget bármelyik pontján égő tűz világát.

– Nos hát, végre kell hajtani a tervet, mégpedig haladék nélkül! - kiáltá Service. - Unom magam, hogy nem sétálhatok tetszésem szerint ide-oda.

– Mi is unjuk, hogy nem látogathatjuk meg a vermeinket! - mondá Wilcox.

– Hát még én mennyire unom, hogy egyszer sem vadászhatok! - tevé utána Doniphan.

– Tehát holnap! - mondá Gordon.

Midőn Briant Gordonnal egyedül maradt, utóbbi így szólt hozzá:

– Komolyan végre akarod hajtani ezt a légi utazást?

– Legalábbis meg akarom kísérelni, Gordon.

– Nagyon veszélyes kísérlet lesz.

– Talán kevésbé, mintsem hiszed.

– És ki fog közülünk arra vállalkozni, hogy az életét kockáztassa e kísérletnél?

– Te lennél a legelső Gordon, ha a sors téged jelölne ki - felelé Briant.

– Eszerint a sorsra akarod bízni a dolgot, Briant?

– Nem, Gordon! Aki közülünk feláldozza magát, kell hogy azt a saját jószántából tegye.

– Választottál már, Briant?

– Talán!

És Briant megszorítá Gordon kezét.