Ha önök egy régi vagy újabb Flandria-térképen Quiquendone városkát keresik, félő, hogy nem fogják megtalálni. Eltűnt település-e hát Quiquendone? Nem. Valamely jövőbeli város? Éppoly kevéssé. A geográfusok állítása ellenére létezik, mégpedig nyolc-kilencszáz esztendeje. Mi több, kétezer-háromszázkilencvenhárom lelket számlál, már ha lakosonkint egy egész lelket föltételezünk. Tizenhárom és fél kilométernyire terül el Audenarde-tól északnyugati, s tizenöt és egynegyed kilométernyire Bruges-től délkeleti irányban, Flandria kellős közepén. Az Escaut-t tápláló kicsiny Vaar folydogál három hídja alatt; ezeket olyasfajta ódon, középkori tetőzet födi, amilyet Tournay-ben látni. A városka nevezetességei közé tartozik egy öreg kastély, amelynek alapkövét még 1197-ben rakta le Baudouin gróf, Konstantinápoly későbbi császára; valamint egy gótablakos városháza, melynek tetejét csipkés oromzat díszíti, s melyből egy tornyocskákkal övezett őrtorony emelkedik háromszázötvenhét lábnyira a talajszint fölé. Óránkint fölcsendül benne egy ötoktávos harangjáték, valóságos légi zongora, melynek híre még a nevezetes bruges-i harangjátékét is fölülmúlja. Az idegenek - feltéve, hogy ilyenek valaha is jártak Quiquendone-ban - nem hagyják el a különös várost anélkül, hogy meg ne látogatták volna a helytartók termét, amelyet Nassaui Vilmosnak Brandon festette egészalakos képmása ékesít; a Szent Maglória templom karzatát, a XVI. századi építészet remekét; a Szent Ernulf téren található kovácsoltvas kutat, amelynek csodálatos díszítményei Quentin Metsys kovács-festőt dicsérik; a jelenleg a bruges-i Notre-Dame templomban nyugvó Burgundi Máriának, Merész Károly leányának egykori sírját stb. Említsük meg végül, hogy Quiquendone fő ipara a tejszínhab meg az árpacukor nagybani előállítása. A városka élén a van Tricasse családot találjuk, a polgármesteri tisztség immár évszázadok óta száll apáról fiúra. És Quiquendone mégsem szerepel Flandria térképén! Vajon a geográfusok feledékenysége folytán-e, vagy tán szándékos mellőzésből? Meg nem mondhatom; de tény, hogy Quiquendone nagyon is létezik szűk utcáival, körbefutó bástyafalaival, spanyol házaival, vásárcsarnokával és polgármesterével -, úgyannyira, hogy nemrégiben meghökkentő, rendkívüli események színtere volt, legalább annyira valószínűtlen, mint amennyire igaz történéseké, melyekről a jelen elbeszélés híven beszámol majd.

Szó se róla, nincs Nyugat-Flandria flamandjain semmi kivetni-, vagy megszólnivaló. Derék, józan, takarékos, könnyen barátkozó, nyugodt kedélyű, vendégszerető emberek ezek, akiknek nyelve és esze - meglehet - tán kissé nehézkesen forog, ez azonban még korántsem indokolja a tényt, hogy a modern kartográfia a mai napig adósunk az általuk lakott vidék egyik legérdekesebb városának föltüntetésével.

Bizony, sajnálatos mulasztás ez. S még ha a történetírás, vagy történetírás híján a krónika, vagy krónika híján legalább a szájhagyomány megemlítené Quiquendone-t! De nem: sem az atlaszok, sem a bédekkerek, sem az útmutató füzetecskék nem szólnak felőle. Még Joanne térképész, a mezővárosok szemfüles kipécézője is mélyen hallgat róla. Elképzelhető, mekkora ártalmára lehetne ez a csönd a városka kereskedelmének, iparának. Csakhogy sietve hozzátesszük: Quiquendone-nak nincs sem ipara, sem kereskedelme, s pompásan meg is van nélkülük. Árpacukrát és tejszínhabját nem exportálja: maga fogyasztja el. Száz szónak is egy a vége, a quiquendone-iaknak nincs szükségük senki emberfiára. Vágyaik korlátozottak, életvitelük szerény; nyugodtak, mérsékeltek, hidegek, flegmatikusak, egyszóval igazi flamandok, aminőkkel olykor még találkozhatni az Escaut meg az Északi-tenger között.