Guajan szigetről Acapulcoba.

A MEXIKÓI TENGERÉSZET ELSŐ HAJÓI.

Az 1825-ik év október hava 18-ik napján az „Ázsia”, egy spanyol nagy hadihajó és a „Constanzia”, nyolcz ágyus vitorlás, a Marianne szigetek egyikénél, Suaja szigeténél horgonyzott. E jármüvek már ezelőtt hat hónappal hagyták el Spanyolországot és a rosszul táplált, hanyagul fizetett és a nagy munkától kimerült legénység közt titokban forradalmi tervek érlelődtek. A fegyelem ellen kiváltkép a Constanzián történtek kihágások, melynek kapitánya, Don Orteva, vaserélyü és hajthatatlan akarattal biró férfiu volt. Néhány nehezebb és annyira váratlan sérülés, hogy ezeket csak az óvatosság hiányának lehetett hibájául felróni, a hajót ismételten feltartóztatta menetében. Most a Don Roque de Guzuarte által vezetett Ázsia is kénytelen volt horgonyt vetni. Egy éjjel ugyanis a Constanzia iránytűje, teljesen érthetetlen módon, eltörött. Más alkalommal a főárbocz kötelei és támasztó rudai bizonyultak oly hiányosoknak, mintha késsel vagdalták volna azokat össze, ugy hogy az egész árbocz teljes felszerelésével kidőlt. Végül, a kormányrúd kötelei is ép egy fontos gyakorlat alkalmával szakadtak ketté, két izben is.

Guajan szigete ép úgy, mint az összes Marianne-k, a Philippinák főparancsnokságához tartozik. Itt tehát a spanyolok itthon voltak és káraikat minden tekintetben helyrehozhatták.

A szárazföldön való ez, önkéntelen tartózkodás alatt Don Orteva elmondta Don Roque-nak a hajóján észlelt fegyelemlazulásra vonatkozó nézeteit és a két parancsnok kölcsönösen kétszeres óvatosságra és szigorra kötelezte magát.

Don Ortevának mindenekfelett két emberét, Martinez hadnagyot és José árboczőrt kellett szemmel tartania.

Martinez hadnagyot, ki tiszti állását már a hajó előrészén ismételten történt gyanus összejövetelekkel beszennyezte, többször is meg kellett büntetnie; tiszti teendőit a Constanzián, fogsága idejére, Pablo tisztjelölt látta el. José árboczőr közönséges, alávaló jellem volt, ki hűséget csak a kapott jutalomhoz mérte. De ennek ismét Jacopo főintéző, ki Don Orteva bizalmát is teljesen birta, nézett a körmeire.

Pablo tisztjelölt azokhoz a ritka, nyilt és bátor emberekhez tartozott, kiket nemeslelküségük a legfenköltebb tettekre buzdit. Jótevőjéért, Orteva kapitányért, ki őt árvaságában magához fogadta és felnevelte, bizonyára szivesen ment volna a halálba is. Jacopo főintézővel folytatott ismételt beszélgetései alatt ifjusága hevétől és szive vonzalmától elragadtatva, tisztára kimutatta a valóban gyermeki szeretetet, mely őt Don Ortevahoz fűzte és a derék Jacopo melegen megszoritotta kezét, hogy vele való egyetértését bizonyitsa. Ámde mit tehetett e három ember az ellenszegülő egész legénység szenvedélyei ellen? Mig ők éjjel-nappal azon fáradoztak, hogy a viszálkodás fel-fellobbanó lángját mérsékeljék, Martinez és José annál sikeresebben szitotta a lázadás és a legalávalóbb árulás tüzét.

A kormányőr, Martinez hadnagy, Guajan szigetén, egy alacsony kunyhóban, néhány evezőssel és a két hadihajónak mintegy husz legényével volt együtt.

„Pajtások, kezdé Martinez, hála a váratlan sérüléseknek, a hajó és a naszád a Mariannek mellett horgonyt vetni volt kénytelen és igy nekem alkalmam nyilt, hogy veletek észrevétlenül beszélhessek.

– Bravó! hangzott már e bevezetésnél is minden torokból.

– Beszéljen, hadnagy úr, kiáltott több legény, hadd halljuk a nézeteit.

– Halljátok hát tervemet, szólt Martinez. A mint a két hajót hatalmunkba keritettük, Mexikó partja felé evezünk. Ti azt tudjátok, hogy az uj államszövetség még teljes hijával van minden tengeri hatalomnak. Ott láttatlanul is megveszik hajóinkat és igy nemcsak elmaradt zsoldunk kerül ki a vételárból, de szép feleslegünk is marad, melyet egyenlő arányban oszthatunk fel.

– Helyes! Elfogadjuk!

– És miféle jelt állapitsunk meg, hogy a két hajón egyidejüleg járjunk el? kérdé José árboczőr.

– Az Ázsiáról egy röppentyü fog felszállni, felelt Martinez. Akkor aztán rajta! Tizen vagyunk egy ellen és a hajó meg a naszád tisztjei is odalesznek, mielőtt még feleszmélnek.

– Mikorára várható e jel? kérdezte a Constanzia néhány evezőse.

– Pár nap mulva, a mint Mindanao sziget felső végére érünk.

– A mexikóiak azonban ágyugolyókkal fognak bennünket fogadni, jegyezte meg José árboczőr. Ha nem tévedek, a szövetségi kormány elhatározta, hogy minden spanyol jármüvet a legszigorubb módon fog ellenőrizni és megfigyelni, ugy hogy a remélt pénz helyett esetleg vas- és ólomszállitmány lehet a részünk.

– E tekintetben légy nyugodt, José! felelt Martinez, már messziről megismertetjük magunkat.

– És mily módon?

– Mexikó lobogóját fogjuk kitűzni.

E szavaknál a hadnagy a lázadók szemei előtt egy zöld-fehér-vörös zászlót bontott szét.

Mexiko függetlensége e küljelének láttára mély csend állott be.

– Nos, talán ismét Spanyolország szineire vágytok? kiáltott a hadnagy gunyosan. Rajta! Aki e vágyat érzi, váljék el tőlünk és kedvező szél mellett, Don Orteva vagy Don Roque? parancsnoksága alatt utazzék tovább. Mi, kik elszántuk magunkat, hogy megtagadjuk az engedelmességet, mi majd csak elérjük czélunkat.

– Igen, bizonyára! kiáltott az egész gyülekezet.

– Bajtársak! szólt még Martinez folytatólag, tiszteink a paszátszelek segélyével a Sunda szigetek felé szándékoznak bennünket hajtani; de mi majd megmutatjuk nekik, hogy szelük nélkül is eluszunk a Csöndes-Oczeán áramlatai ellenére!”

E titkos összejövetelben résztvettek szétmentek és különböző irányból ismét visszatértek hajóikra.

Másnap, már hajnalban, az Ázsia és a Constanzia felszedte horgonyait és a naszád, valamint a sorhajó is dagadó vitorlákkal indult délnyugatnak, Uj-Hollandia irányába. Martinez hadnagy ismét szolgálatát teljesitette, de Orteva kapitány rendeletére pontos megfigyelés alatt állt.

Don Ortevát időközben komor sejtelmek nyugtalanitották. Szomorkodott a spanyol haditengerészet hanyatlása miatt, melyet a fegyelmetlenség a pusztulás felé visz. Hazafisága a sok csapást sem tudta megszokni, melyek most egymásután érték hazáját és melyeket Mexikó elszakadása tetőzött be. Néha-néha Pablo tisztjelölttel beszélgetett e komoly tárgyakról, de kiváltkép a spanyol hajórajnak minden tengeren birt hajdani fenhatóságáról.

„Fiam, mondá egy napon, a mi tengerészeinkből eltünt a fegyelem szelleme. Kiváltkép az én hajómon fenyegető lázadás jelei mutatkoznak és megtörténhetik - én legalább ilyesmit sejtek - hogy nyomorult árulás folytán vesztem el életemet! De te meg fogsz boszulni, ugy-e bár, hogy megboszuld egyidejüleg Spanyolországot is, melyet bennem akarnak sujtani.

– Esküszöm, kapitány! felelt Pablo.

– Naszádon időközben előtte senkit sem tégy ellenségeddé, de emlékezzél annak idején, fiam, hogy e boldogtalan korban azzal szolgálunk a hazának legtöbbet, ha komolyan vigyázunk a nyomorultakra, kik el akarják árulni és kellő időben fenyitjük meg őket.

– Megigérem, hogy életemet koczkáztatom, felelt a fiatal ember, sőt szivesen megyek a halálba is, ha kell, hogy az árulók bünhődhessenek.”

A hajók már három napja hagyták el a Mariannek szigetcsoportozatát. Kedvező szellőben repült a Constanzia a végtelen tengeren. A kecses, karcsu és gyors naszád végigugrált a hullámokon, melynek habjai megnedvesitették nyolcz hatfontosát.

„Tizenkét mérföld, hadnagy, mondá egy este Pabló tisztjelölt Martineznek. Ha a szél hátunk mögött marad és tovább is igy haladunk, az átkelés nem sok időbe fog kerülni.

– Adja az ég! - Eleget szenvedtünk már, vége lehet kinlódásunknak!”

José árboczőr e pillanatban ép a félfedélzet közelében volt és meghallotta a hadnagy utolsó szavait.

– Nemsokára szárazföldet kell megpillantanunk, tette hozzá Martinez hangosabban.

– Igenis, Mindanao szigetét, felelt a tisztjelölt. Mi a keleti hosszuság 140 foka és az északi szélesség 8 foka alatt vitorlázunk el és ha nem tévedek, ugy a sziget...

– A hosszuság 140 foka és 30 percze és a szélesség 7 foka alatt fekszik,” szólt közbe Martinez.

José kissé megemelte fejét és megérthetetlen jelt adva, eltávozott az elővédbe.

„Öné az éjféli őrködés, Pabló? kérdé Martinez.

– Igen, hadnagy úr.

– Már hat óra; nem tartóztatom önt tovább.

Pabló eltávozott.

Martinez egyedül maradt a hátsó fedélzeten és szemeit az Ázsia felé irányitotta, mely a brigg szele alatt vitorlázott. Az est pompás volt és egyike ama remek éjeknek volt várható, melyek a forró égöv alatt, oly frissek és nyugodtak.

A tiszt a sötétben felkereste a fedélzeti őrség embereit. Megismerte Josét és még több tengerészt, kikkel Guajanban alkudozott.

Martinez gyorsan közeledett a kormányoshoz, kinek halkan odasugott néhány szót.

Azonnal észrevehető volt, hogy a kormány rúdja jobban a szél felé fordul, valamint az is, hogy a brigg, határozottan a sorhajó felé tart.

A hajón levő szokás ellenére, Martinez fel és alá járt a szélben, hogy az Ázsiát jobban megfigyelhesse. Nyugtalanul forgatta kezében a távcsövet.

A másik hajón hirtelen robbanás hallatszott.

E jelre Martinez felugrott egy magasabb helyre és hangosan igy kiáltott:

„Mindenki a fedélzetre jöjjön! Vonják be a nagy vitorlákat.”

E pillanatban már Don Orteva is kijött a többi tisztekkel az őrszobából és a hadnagyhoz fordult.

„Miért e harczjáték?” kérdé.

Választ sem adva e kérdésre, Martinez leugrott és az elővédhez sietett.

„Le a vitorlarúddal! parancsolá. Meghúzni a vitorlaköteleket! Az előárbocz koronafáját meglazitani!”

Ezalatt az Ázsián ujabb robbanások hallatszottak.

A legénység engedelmeskedett a hadnagy parancsának, a hajó a szél ellenére fordult és a kis árboczka s vitorla segélyével, mozdulatlanul állt.

Don Orteva odafordult ahhoz a kevés emberhez, kik közelében maradtak.

„Hozzám! Ide, derék fiúk!” kiáltott.

Azzal Martinez felé lépett.

– Ragadjátok meg e tisztet! parancsolá.

– Halál a parancsnokra! felelt Martinez.

Pablo és két tiszt kardot és pisztolyt ragadt. Néhány matróz, Jacopoval az élükön, ezek segitségére siettek, de a lázadók leverték, lefegyverezték és ártalmatlanokká tették őket.

A tengerészkatonák és az őrség a fedélzet egész szélességét elfoglalták és igy indultak tisztjeik ellen. A hiveknek, a mint az őrszobába látták magukat visszaszoritva, nem lehetett egyebet tenniök, minthogy a lázadókra vetették magukat.

Don Orteva Martinezre emelte pisztolyát.

Az Ázsia fedélzetéről most röppentyü szállt fel.

„Győzelem! Győzelem!” kiáltott Martinez.

Don Orteva golyója czélt tévesztett.

Az egész jelenet nem sokáig tartott. A kapitány szemtől szembe állt a hadnagygyal, de nemsokára legyőzetett, nehéz sebet kapott és a túlhatalom elnyomta őt. Pár pillanat mulva a tisztek hasonló sorsban részesültek.

A hajó kötélzetébe lámpákat akasztottak, válaszul az Ázsia kötélzetében láthatókra. A lázadás a sorhajón egyidejüleg tört ki és ép oly sikeres volt.

Martinez hadnagy most a Constanzián parancsnokoskodott és foglyait össze-vissza hányták be a tanácskozási terembe.

De az első vér láttára a legénység vad ösztöne is kitört. Már nem elégedtek meg a győzelemmel, öldökölni is akartak.

„Fojtsátok meg őket! üvöltött néhány dühöngő. Öljétek meg! Csak a halottak azok, kik már nem beszélhetnek.”

A vérszomjazók élén Martinez már a tanácskozási terem felé hatolt előre, a legénység többi része azonban ellene volt az öldökölésnek és igy a tisztek megmenekültek.

„Vezessétek Don Ortevát a fedélzetre”, parancsolá Martinez.

A parancs teljesitve lőn.

„Orteva, szólt Martinez, én most mindkét hajón parancsolok. Don Roque ép ugy foglyom, mint te. Holnap mindkettőtöket egy puszta szigetre fogunk kitenni; aztán Mexiko valamelyik kikötőjébe evezünk és a járműveket eladjuk a köztársasági kormánynak.

– Áruló! kiáltott Orteva válaszkép.

– A nagy vitorlákat hozzátok ismét ki és szélnek menjetek. Ezt az embert a közfedélzeten kell jól megkötözni.”

Ezzel Ortevára mutatott. Parancsát most is teljesitették.

„A többiek a rakodóba jönnek. Szél ellen megyünk. Előre! Gyorsan, bajtársak!”

A felvonulás nyomban megtörtént. Orteva kapitány tehát most, a nagy árbocz vitorlája alá rejtve, a hajó széliránya alatt volt, de még mindig hallani lehetett, a mint hadnagyát, „árulónak” „gazembernek” nevezgette.

Martinez, dühében magán kivül, fejszét ragad és a deszkavédnek ront. A többiek visszarántják a kapitánytól; de ő, egyetlen hatalmas csapással kettévágja a nagy vitorla árboczrudját. A szél által most hevesen a tulsó oldalra forditott rúd a kapitányt éri és szétzuzza ennek koponyáját.

A hajón a rémület kiáltása tört az ég felé.

„Véletlen baleset folytán vesztette életét! magyarázá Martinez hadnagy. A hullát dobjátok a tengerbe!”

Szavainak ismét megfeleltek.

A két hajó a lehető leggyorsabban vitorlázott Mexiko irányában.

Másnap sziget került az útba. Az Ázsia és a Constanzia csolnakait vizre bocsájtották és a tisztek, Pablo tisztjelölt és Jacopo evezős kivételével, kik mindketten alávetették magukat Martinez hadnagynak, az elhagyott földrészre kerültek. Pár nappal később, egy angol czetvadászhajó szerencsére megtalálta az elhagyottakat és Manilába szállitotta.

Mint esett az, hogy Pablo és Jacopo az árulók táborába tért át? Elbeszélésünk további folyama majd megvilágitja azt.

Pár héttel később mindkét hajó, a monterey-i öbölben, Ó-Kalifornia északi részén horgonyozott. Martinez a kikötő katonai parancsnokaival közölte szándékát. Késznek nyilatkozott arra, hogy a két spanyol hajót az összes készletekkel és teljes hadi felszereléssel átadja a mexikói szövetségnek, mely még teljes hijával van a tengerészetnek és a legénységet is rendelkezésére bocsájtja a szövetségi kormánynak. Viszonzásul ez fizesse ki nekik mindazt, a mi a legénységnek Spanyolországból történt elindulása óta kijár.

Ez ajánlatra azt felelte a kormányzó, hogy ily szerződés megkötésére nincs kellőleg meghatalmazva. Azt ajánlotta tehát Martineznek, hogy személyesen forduljon Mexikóba, a hol az ügyet maga is könnyen elintézheti. A hadnagy megköszönte a tanácsot, az Ázsiát, mely egy álló hónapig szolgálaton kivül volt, Montereyben hagyta és a Constanziával ismét elindult. Pablo Jacopo és José a személyzet létszámába tartozott és a hajó, kedvező szél mellett, összes vitorláit kifeszitette, hogy az acapulcoi kikötőt mielőbb elérhesse.