A vád

Lássuk, mi történt Rigában az előtte való nap, amikor az április 16-ikára virradó éjszaka Kerstorf bíró, Verder őrnagy, Hamine doktor és Frank Johausen visszatért a városba. Félnappal korábban, már reggel városszerte elterjedt a híre, milyen bűntényt követtek el a fogadóban. S mindjárt megtudták azt is, hogy az áldozat Poch, a Johausen bank alkalmazottja.

Ezt a szerencsétlen Pocht jól ismerte az egész város. Mindennap találkoztak vele, mikor vállára vetett nagytáskával s a rézlánccal az övére erősített irattáskával a cég követeléseit hajtotta be. Derék, szolgálatkész ember volt, boldog, jókedélyű. Nagyon szerették és becsülték, úgyhogy barátai voltak csak, ellensége egy sem. Hosszú, türelmes várakozás után annyira jutott munkája, iparkodása, rendszeretete és rokonszenves személyisége következtében, hogy feleségül készült venni Zinaida Parensovát, s mindkettőjük megtakarított vagyonkájának egyesítésével körülbelül biztosítva láthatták a jövőjüket. Harmadnap lett volna az esküvő a protestáns lelkész előtt. Családi lakoma követte volna az esküvőt, a jó barátok és kollegák társaságában. Bizonyos volt, hogy a Johausen fivérek is megtisztelik az új párt azzal, hogy megjelennek az ünnepélyen. Minden előkészület megtörtént... S íme, ekkor Poch gyilkos kés áldozata lett, egy elhagyott korcsmában, Livónia egyik országútja mentén!... Képzelhető, milyen megrázó hatást váltott ki ez a hír!

S azt mondják, nem tudták megakadályozni, hogy Zinaida hirtelen, minden előkészítés nélkül meg ne tudja a hírt, amelyet reggel az egyik újságban olvasott a távirati jelentések között, ahol a részletekről semmit sem írtak.

A szegény asszonyt mintha villám sújtotta volna. Eleinte a szomszédok, később Johausenné asszony is vigasztalni próbálták, gyámolították. Szegény asszony talán soha sem heveri ki ezt a csapást.

De ha az áldozatot ismerték is, a gyilkost senki sem ismerte. Április 14-ikén és 15-ikén, amíg a hatóság künn járt a helyszíni szemlén, a gyilkosról semmi hír sem szivárgott ki. Várták a hatósági személyek visszaérkezését, és egyáltalán nem bizonyos, hogy addig a gyilkos nyomára fognak akadni.

Bárki is a gyilkos, a közvélemény átka fogja sújtani. A törvény teljes szigorát nem tartották kellő büntetésnek. Az emberek már-már visszasírták azt az időt, amikor kegyetlen kínzások előzték meg a halálos büntetés végrehajtását. Ne felejtsük el, hogy e bűnügyi drámának a színhelye a balti tartományokban volt, ahol az igazságszolgáltatás még nem is nagyon régen barbár kegyetlenséggel járt el a főbenjáró bűnösökkel szemben. Izzó harapófogóval csipdesték, ezer, olykor hatezer vessző elszenvedésére ítélték őket, úgyhogy rendesen már a vesszőzésbe haltak bele. Nemegyszer négy fal közé zárták őket, ahol éhhalállal pusztultak el, hacsak nem vallomást akartak így kicsikarni tőlük. Ebben az esetben viszont csak sózott hússal vagy hallal etették őket, egyetlen csepp vizet sem adva hozzá, s bizony az effajta „faggatás” megoldotta a nyelveket.

Manapság azonban másképp volt már. Halálbüntetést Oroszországban már csak politikai bűnökért szabtak ki, a köztörvényesek büntetése kényszermunka volt a szibériai bányákban. A deportációt pedig Poch gyilkosa számára a rigai lakosság nem tekintette elég súlyos büntetésnek.

Johausen bankár intézkedett, hogy Poch holttestét Rigába szállítsák, mert azt akarta, hogy a bank régi alkalmazottját az ő költségén, otthon temessék el, a városban, általános részvét mellett, ünnepélyesen.

Tizenhatodikán reggel Verder őrnagy belépett főnöke, Roganov ezredes irodájába. Az ezredes türelmetlenül várta a jelentést, hogy rögtön, - ha a beszámoló valamilyen kapaszkodót nyújt, - elrendelhesse a nyomozást a gyilkos után. Később elválik majd, szükséges-e értesíteni az ügyről a tartományi kormányzót is. Egyelőre úgy látszott, hogy csupán közönséges bűntényről, rablógyilkosságról van szó.

Az őrnagy részletes jelentése után az ezredes így szólt:

– Úgy látom, hogy gyanúja elsősorban arra az utasra irányul, aki az éjszakát ott töltötte a fogadóban...

– Nagyon is, ezredes úr.

– Kroff korcsmáros nem viselkedett gyanúsan a kihallgatás alatt?

– Eleinte természetesen azt gondoltuk, hogy talán ő a gyilkos, - felelet az őrnagy, - bár az előéletében nincs kivetnivaló. De miután ráakadtunk a nyomokra az oly korán eltávozott utas szobájának az ablakán; miután a meggörbült piszkavasat, amellyel a zsalut kifeszítették, megtaláltuk, ugyanabban a szobában, nem lehetett többé kétségünk, ki volt a gyilkos.

– Azért mégis jó lesz szemmel tartani azt a Kroffot...

– Természetesen, ezredes úr. Két emberem ott maradt a korcsmában, és vigyáz rá, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon.

– S azt kizártnak tekinti, - folytatta az ezredes -, hogy esetleg kívülről hatolt be az áldozat szobájába valami gonosztevő?

– Nem akarok elébe vágni a dolgoknak, - felelt az őrnagy, - de mondhatom, hogy a gyanú majdnem bizonyossággal Poch útitársára irányul.

– Látom, őrnagy, hogy önnek megvan már a maga meggyőződése az ügyről...

– Az én meggyőződésem ugyanaz, ami Kerstorf bíróé, Hamine doktoré és Johausen úré... Említettem, hogy a szóban forgó utas folyton arra törekedett, hogy ismeretlen maradjon, amíg el nem távozott a fogadóból...

– És nem mondta, hová megy?...

– Nem, ezredes úr.

– Nem tehető fel, hogy Rigából Pärnuba készült?

– Ez a föltevés valószínű, ezredes úr, habár Revelig váltott jegyet a postakocsistól.

– És Pärnuban 14-ikén és 15-ikén nem mutatkozott semmiféle idegen?

– Nem, ezredes úr, - felelt az őrnagy, - bár a rendőrség résen állt, mert még aznap értesült a gyilkosságról... Hová mehetett az az utas?... Pärnuba?... Nem menekült-e ki a balti tartományokból zsákmányával?...

– Lehetséges valóban, hogy a közeli kikötők valamelyikében hajóra szállt és megszökött...

– Még nem szökhetett meg, ezredes úr, mert a Finn-öböl egyelőre nem hajózható, értesüléseim szerint a gyilkosság napja óta nem indult még hajó a parti kikötőkből... Ha a szóban forgó utas csakugyan hajón akar menekülni, pár napig várakoznia kell, akár valamelyik faluban, akár valamelyik parti kikötőben, Pärnuban, Revelben...

– Vagy Rigában, - szólt az ezredes. - Talán visszajött Rigába, mert azt hiszi, hogy itt akadnak rá legkevésbé...

– Nemigen hiszem, ezredes úr, de gondunk lesz erre is, és embereim megvizsgálják majd az innen induló hajókat is. Bizonyos, hogy e hétvége előtt nem szűnik a zajlás, s addig intézkedem majd, hogy szigorúan ügyeljenek a városra és a kikötőre.

Az ezredes jóváhagyta Verder őrnagy javasolt intézkedéseit, kiterjesztve a balti tartományok egész területére. Verder őrnagy megígérte, hogy tájékoztatja a fejleményekről. A vizsgálatot Kerstorf bíró fogja folytatni, akiben teljesen meg lehetett bízni.

Roganov ezredes a beszélgetés után maga sem kételkedett többé, hogy a szóban forgó utas volt a gyilkos. Súlyos gyanú terhelte őt. De hát ki volt vajon ez az utas?...

És hogy lehet megállapítani a személyazonosságát, mikor sem Broks, a postakocsis nem ismerte, akinek kocsijában utazott, sem Kroff korcsmáros, akinél megszállt?... Egyik sem látta az arcát, így nem tudták megmondani, vajon fiatal-e vagy öreg?... Hogyan nyomozzon hát a rendőrség?... Miféle új tanúk adhatnak kellő útbaigazítást, hogy a nyomozás sikerrel kecsegtessen?...

A homályban tapogatóztak.

Meglátjuk majd nemsokára, milyen váratlanul kitisztul a homály.

Aznap reggel, miután elkészítette törvényszéki orvosi jelentését a fogadóbeli gyilkosságról, Hamine doktor meglátogatta hivatalában Kerstorf bírót és átadta neki az írást.

– Nincs új nyom? - kérdezte a bírótól.

– Nincs, doktor.

Távozván a bírótól, útközben találkozott a doktor Delaporte konzullal. Együtt mentek tovább, s a doktor elmondta, milyen bonyolult az ügy.

– Valóban, - szólt a konzul, - az bizonyosnak látszik, hogy az utas a gyilkos, az viszont nagyon kétséges, vajon a nyomára akadnak-e. Ugyebár doktor, ön nagy jelentőséget tulajdonít annak a körülménynek, hogy a sebet olyan késsel ejtették, amelynek rugós gyűrűje nyomot hagyott a seb körül?... Nos!... De hogy lehet ezt a kést megtalálni?

– Ki tudja? - felelt Hamine doktor.

– Majd meglátjuk, - szólt Delaporte úr. - Hát Nyikolev úrról tud valami újságot?

– Dimitrijről? - kérdezte a doktor. - Hogy tudnék, mikor elutazott?

– Igaz bizony, - felelt a konzul, - mégpedig három napja!... És ez nagyon különös, minél többet tűnődöm rajta...

– Igaza van, - felelt Hamine doktor.

– És tegnapig Ilka kisasszony sem kapott hírt az édesatyjáról...

– Látogassuk meg Ilkát, - indítványozta a doktor... - Talán ma reggelre kapott már levelet az atyjától, vagy talán Nyikolev haza is érkezett már...

Delaporte úr és Hamine doktor a külváros felé indult, ahol a tanár háza volt.

Mikor a kapuba értek, megkérdezték, vajon Ilka kisasszony fogadhatja-e őket?

Az igenlő válaszra mindjárt be is vezette őket a cseléd az ebédlőbe, ahol Ilka várt rájuk.

– Kedves Ilka, itthon van a papa? - kérdezte a doktor.

– Még nincs itthon, - felelt a fiatal lány.

És sápadt, aggódó arca elárulta, milyen nyugtalan.

– És hírt sem kapott róla, kisasszony? - kérdezte a konzul.

Ilka csak a fejét csóválta.

– Ez a távollét érthetetlen, - szólt a doktor, - éppúgy, mint Dimitrij elutazásának az oka...

– Ó, csak nem érte valami baj a papát! - kiáltott a fiatal lány remegő hangon. - Livóniában egy ideje nagyon gyakoriak a bűntények...

Hamine doktor meg akarta nyugtatni a lányt. Őt magát inkább meglepte, mint nyugtalanította a tanár távolléte.

– Nem szabad eltúlozni a dolgokat, - szólt a doktor, - mert az utazás hála Istennek, elég biztonságos még! Igaz, hogy Pärnu környékén gyilkosság történt... és ha a gyilkost nem is ismerik, az áldozatot ismerjük... egy nyomorult bankhivatalnok...

– Látja édes doktor úr, - szólt Ilka, - az országutak nem is olyan biztonságosak, s íme már négy napja, hogy a papa elutazott... Ó! nem tehetek róla, rosszat sejtek...

– Nyugodjon meg, gyermekem, - szólt a doktor, megszorítván Ilka kezét, - ne csüggedjen!... Dimitrij jelezte, hogy két-három napig távol lesz... s így még nincs ok a nyugtalankodásra...

– Azt mondja, amit gondol, doktor úr? - kérdezte a lány, a doktorra tekintve.

– Persze, Ilka, persze, és biztosíthatom, hogy egyáltalában nem aggódnék egy cseppet sem, ha tudnám, mi az oka ennek az utazásnak... Megvan az a levélke, amelyet atyja írt önnek, mielőtt elutazott?

– Itt van! - felelt Ilka, kihúzván a zsebéből egy darab papírt és átnyújtotta a doktornak.

Delaporte úr figyelmesen elolvasta. Nem volt benne semmi egyéb, csak az, amit Ilka annyiszor újra meg újra kiolvasott belőle.

– Meg sem ölelte, mielőtt elment? - kérdezte a doktor.

– Nem, édes doktor úr, - felelt Ilka, - sőt már előtte való egész este is, mintha máshol időztek volna a gondolatai.

– Talán valami nyugtalanította Nyikolev urat, - szólt a konzul.

– Később érkezett haza akkor este, mint rendesen, ugye emlékszik rá, doktor úr?... Azt mondta, hogy az egyik órája sokáig eltartott...

– Úgy van, - felelt Hamine doktor, - nekem is úgy tetszett, nem olyan gondtalan, mint máskor!... De mikor mi eltávoztunk, kedves Ilka, mit csinált Dimitrij?

– Jó éjt kívánt és a szobájába ment, én pedig az enyémbe...

– S azután nem volt esetleg még vendége, aki az utazásra rábírhatta?

– Nem, igazán senki, - felelt a fiatal lány. - Azt hiszem, apa is csakhamar lefeküdt, mert semmi neszt nem hallottam egész este...

– A cseléd nem adott át neki valami későn érkezett levelet?

– Nem, doktor; sőt azt is tudom, hogy a ház ajtaja az önök távozása után ki sem nyílt többé.

– Tehát bizonyos, hogy akkor este tisztában volt már azzal, hogy elutazik...

– Egészen bizonyos, - szólt Delaporte úr.

– Egészen bizonyos! - visszhangozta a doktor. - S másnap reggel, miután elolvasta édesapja levelét, drága gyermekem, nem próbálta megtudni, milyen irányban távozott hazulról?

– Hogyan is tehettem volna, - felelt Ilka, - és miért tettem volna?... Atyámnak bizonnyal volt oka rá, hogy ne avasson be senkit a tervébe, még a lányát sem... S nem is azért nyugtalankodom, mert az atyám eltávozott, hanem azért, mert sokáig távol marad...

– Nem, Ilka, nem! - szólt a doktor, aki teljesen meg akarta nyugtatni a lányt. - Dimitrij még nem késik, s ma éjjel vagy legkésőbb holnap itthon lesz!

A doktort azonban talán jobban aggasztotta az utazás oka, mint maga az utazás.

Nemsokára a konzullal együtt búcsúzott Ilkától, s megígérték mind a ketten, hogy este visszatérnek megtudni, nem jött-e hír Dimitrijről.

A lány a kapuban állt, amíg távozó vendégei el nem tűntek a sarkon. Azután tűnődve és rossz sejtelmektől gyötörtetve a szobájába vonult.

Csaknem ugyanekkor Verder őrnagy szobájában oly körülmény tisztázódott, amely a Kidőlt Kereszthez fogadóban elkövetett gyilkosságra vonatkozott és a bűnös nyomára vezette a hatóságot.

Aznap kora reggel Eck kapitány csapata visszaérkezett Rigába.

Emlékszik még rá az olvasó, hogy ezt a csapatot kiküldték a tartomány északi részébe, ahol egy ideje számos bűntényt követtek el a személy- és a vagyonbiztonság ellen. Visszaidézzük e helyütt az olvasó emlékezetébe azt is, hogy Eck kapitány nyolc nappal előbb a Peipusz-tó környékén járt, a szibériai bányák egy szökevényének a nyomát hajszolván, majdnem egészen Pärnuig.

Azért majdnem, mert a szökevény a Pärnu zajló jégárjába vetette magát s eltűnt a folyó jégtáblái között.

Vajon meghalt a gazember?... Valószínű hogy meg, de nem bizonyos.

És Eck kapitány annál inkább kételkedett ebben a dologban, mert a szökevény holttestét nem találták meg sem a kikötőben, sem a Pärnu torkolata táján.

A kapitány, alig érkezett Rigába, sietett, hogy leadja jelentését Verder őrnagynak. A szobájában dolgozott, mikor értesült a fogadóban történt gyilkosságról, így aztán senki sem gyanította, hogy e titokzatos ügynek a kulcsa az ő kezében van.

Verder őrnagynak roppant nagy volt nemcsak a meglepetése, hanem a megelégedése is, amikor megtudta, hogy a kapitány felvilágosításokat akar adni neki arról a bűntényről, amelynek hiába keresték a tettesét.

– A bankhivatalnok meggyilkolása ügyében?

– Igenis, őrnagy úr.

– Ismerted Pocht?

– Ismertem, és utoljára tizenharmadikán este láttam őt.

– Hol?

– Kroff korcsmájában.

– Ott voltál?

– Igenis, őrnagy úr, az egyik emberemmel, mielőtt visszatértünk Pärnuba.

– És beszéltél azzal a szegény emberrel?

– Pár szót, és hozzáteszem, hogy ha a gyilkos, amint általában gyanítják, az az utas, aki Pocht kísérte, az utas, aki az éjszakát ott töltötte a fogadóban... hát akkor a gyilkost is ismerem...

– Ismered?

– Igenis, és ha a gyilkos csakugyan a szóban forgó utas...

– Hiszen ez nem lehet kétséges a tanúvallomások alapján...

– Nos hát, őrnagy úr, akkor megmondom a nevét... Talán nem hisz majd nekem!

– Hiszek, ha te meg vagy győződve róla...

– Meg vagyok győződve róla, - szólt Eck kapitány. - Az az utas, akit nem szólítottam meg, akit azonban határozottan fölismertem a korcsmában, bár arcát a csuklyájába rejtette... az az utas Dimitrij Nyikolev tanár.

– Dimitrij Nyikolev? - kiáltott Verder őrnagy elképedve. - Ő... az lehetetlen...

– Megmondtam előre, hogy nem fogja elhinni, amit mondok, - felelt Eck kapitány.

Verder őrnagy fölállt, s nagy léptekkel fel s alá járkálva ismételte a tanár nevét.

– Dimitrij Nyikolev... Dimitrij Nyikolev!

Hogyan! Ez az ember, aki a közvélemény jelöltje volt a közelgő községi választásokra, a hatalmas Johausen-család ellenfele, ez az orosz, akiben testet öltött a szláv párt minden törekvése, minden bosszúterve a germán elemmel szemben, az orosz kormányhatalomnak a pártfogoltja, ez volna a szerencsétlen Poch gyilkosa!...

– Bizonyos vagy benne? - kérdezte az őrnagy, megállván Eck kapitány előtt.

– Bizonyos.

– Hát Nyikolev elhagyta Rigát?

– Igenis... legalábbis aznap éjszakára... Ezt különben könnyen meg lehet állapítani.

– Azonnal elküldök a házába egy rendőrt. - szólt az őrnagy; - és üzenek Frank Johausen úrnak is, hogy keressen föl. Te pedig maradj itt...

– Parancsára, őrnagy úr.

Verder őrnagy kiadta az utasítást az ügyeletes rendőrnek és az nyomban el is távozott.

Tíz perc múlva Frank Johausen ott volt az őrnagy szobájában és Eck kapitány megismételte vallomását a bankár előtt.

Mit részletezzük, elképzelhető, mily érzelmek háborogtak e hír hallatára a bankár bosszúvágyó lelkében. Végül tehát a legváratlanabb fordulat, egy bűntény, egy gyilkosság szolgáltatja ki neki a gyűlölt ellenfelet!... Dimitrij Nyikolev... Poch gyilkosa!...

– Bizonyos vagy benne? - kérdezte még egyszer az őrnagy Eck kapitánytól.

– Bizonyos! - jelentette ki Eck oly hangon, amely tökéletes meggyőződésről tanúskodott.

– De hát... ha mégsem hagyta el Rigát? - kételkedett Frank Johausen.

– Várjuk meg azt a rendőrt, akit elküldtem Dimitrij Nyikolevékhez, - szólt Verder őrnagy. - Pár perc múlva itt kell lennie.

Frank Johausen leült az ablak mellé, s átengedte magát háborgó gondolatainak. Szerette volna elhinni, hogy a kapitánynak igaza van, de ösztönszerűen úgy érezte, hogy a vád valószínűtlen.

A rendőr csakhamar visszatért és beszámolt küldetése eredményéről.

Dimitrij Nyikolev tizenharmadikán korán reggel távozott Rigából, s még ma sincsen otthon.

Ez megerősítette Eck kapitány vallomását.

– Tehát igazam van, őrnagy úr, szólt a kapitány. - Dimitrij Nyikolev tizenharmadikán hajnalban távozott hazulról... Pochsal együtt beült a postakocsiba... A kocsi kereke este hét óra tájban kitört, s a két utas nyolc órakor lépett be a Kidőlt Kereszthez címzett fogadóba, ahol az éjszakát töltötték... Ha tehát igaz, hogy az egyik utas gyilkolta meg a másikat, akkor Dimitrij Nyikolev a gyilkos!

Frank Johausen felzaklatva, de egyszersmind diadalittasan távozott az őrnagy szobájából, miután a rettenetes hírt végighallgatta.

A hír csakhamar szárnyra kelt, és elterjedt városszerte!... Dimitrij Nyikolev a fogadóban elkövetett gyilkosság tettese!

Ilka Nyikolevna szerencsére nem tudott meg semmit.

Az ő házukba nem jutott be a hír. Hamine doktor ügyelt rá.

Este, amikor Delaporte konzullal ott találkozott a tanár ebédlőjében, egy szóval sem említették ezt a dolgot. Egyébként is csak vállat vontak... Nyikolev gyilkos!? Hogyan is hihették volna el!?

De a távíróhivatal lázasan működött. Utasították a tartomány összes rendőrszakaszait, hogy tartóztassák le Dimitrij Nyikolevet, ha ráakadnak.

S így történt, hogy eljutott a hír Dorpatba is, tizenhatodikán délután. Karl Johausen az elsők között volt, akik a hírt meghallották, és tudjuk, miképp utasította vissza Jean Nyikolev kihívását, egyetemi társai füle hallatára.