E pillanatban egy hosszu alak egyenesedik fel, mely eddigelé a füben feküdt. Rémülten ismertem fel a fekete paszomántos kék nadrágot, az ezüst gombos, sötét kabátot, a sárga övet és a sárga szallagot, melyet az én szerencsétlen lövésem ébresztett fel.

– Ki az ördög parancsolta önnek, hogy csendőrkalapokra lőjjön? kérdé oly hangon, melyről nyomban az államhivatalnokra lehetett ismerni.

– Csendőr... azt hittem... nyul!... Tévedtem! Egyébként szivesen megtéritem a kárt.

– Igazán! Nos hát, egy csendőrkalap elég drága... kivált, ha vadászjegy nélkül lövi le valaki!

Elsápadtam. Minden vérem szivem felé szorult. Ez volt a legkényesebb pont.

– Van vadászjegye? kérdé Pandorus.

– Vadászjegyem?

– Igen, vadászjegye. Remélhetőleg tudja, hogy mi az a vadászjegy?

Sajnos, de nem volt jegyem. Azt hittem, hogy egy nap miatt nem kell megváltanom. De ugy véltem, hogy legjobb lesz ennek az embernek is azt mondani, a mit ilyenkor mondani szokás, hogy csak otthon felejtettem vadászjegyemet.

A csendőr arcza széles mosolyra nyilt.

– Úgy hát kénytelen vagyok jegyzőkönyvet felvenni, mondá oly gyöngéd hangon, melyet csakis a kecsegtető jutalom tehetett ilyenné.

– Miért? Holnap reggel majd megküldöm önnek a vadászjegyet, kedves csendőr úr, és...

– Igen, igen, már tudom, felelt Pandorus, de a jegyzőkönyvet okvetlenül fel kell venni.

– Jól van hát, vegyen fel jegyzőkönyvet, ha már mindenkép könyörtelen egy ujoncz kérelme iránt.

A csendőr, ki eziránt érzékkel birna, nem lenne többé csendőr. Az én csendőröm is tehát sárgás papirtáblába kötött jegyzőkönyvecskét vett ki zsebéből.

– Neve? kérdé.

Óh, azt már tudtam, hogy kényes helyzetében az ember rendszerint valamelyik barátja nevét szokta bemondani. Ha most tagja lettem volna az amiensi akadémiának, okvetlenül valamely tudós társam nevét használtam volna fel. Beértem azonban azzal, hogy egy régi bajtársamat, egy ismert párisi zongorajátszót neveztem meg. A derék fiu e perczben bizonyára otthon ül és a negyedik ujjat gyakorolja, nem is sejtve, hogy vadászati kihágás miatt jegyzőkönyvbe veszik őt.

Pandorus komoly arczczal jegyezte fel áldozata nevét, állását, korát, lakását. Aztán egész udvariasan felkért, hogy adjam át neki fegyveremet, a mit sietve meg is tettem. Legalább kevesebbet kell czipelnem; megkértem, hogy vegye el tarsolyomat, sörétzacskómat és lőportartómat is. Ezt azonban sajnálatos közönynyel visszautasitotta.

Most már csak még a kalap kérdést kellett rendezni és ez egy pénzdarab árán, a felek kölcsönös megelégedésére sikerült is.

– Nagy kár, mondám, a kalap oly kitünő karban volt.

– ...még ugyszólván uj volt, felelt Pandorus, még csak ezelőtt hat évvel vettem egy brigadérostól, a ki nyugalomba vonult.

Miután a butordarabot megint jól a fejébe igazitotta, a csendőr egy felé indult, én pedig másfélé.

Egy órával később a vendéglőbe értem, a mennyire csak lehetett, eltitkoltam puskám eltünését és az egész kalandból egy árva szót sem emlitettem.

Azt azonban nem hallgathatom el, hogy társaim, vadászzsákmánykép, egy foglyot és két fürjet vittek haza hét ember részéről. Egy nyul miatt, mely még most is vígan futkos kint, Maximon és Duvauchelle tettlegességre vetemedett, Pontcloué és Matifat pedig halálosan összeveszett.