Mialatt én a ravasz és gaz picardiaival alkudoztam, a többiek már meglehetősen előre jutottak. Egyébként elég érthető módon adták tudtomra, hogy oly tökfilkó közelében, mint a milyen én vagyok, nem érezheti magát az ember valami nagy biztonságban és hogy a józan ész is a tőle minél távolabb maradást követeli.

Még a szigoru, de igazságos Bretignot is cserben hagyott, mintha én valami igéző tekintetü számkivetett lennék.

Nemsokára mindannyian egy kis sürüségben tüntek el.

Őszintén megvallva, a dolgok ilyetén fordulata engem egy csöppet sem bosszantott. Legalább most már csak saját tetteim felelősségét kell viselnem.

Egyedül voltam tehát, egyedül a nagy sikon, mely nem is akart véget érni.

Mit is tehettem volna itt egyáltalában; nagy isten, a vállaimra nehezedő e felszereléssel! Fogoly nem került a puskám elé! Egyetlen egy nyul sem, melyet üldözőbe vehettem volna! Mily kedélyesen ülhettem volna azalatt szobámban, a hol nyugodtan irhattam, olvashattam, vagy semmittevéssel foglalkozhattam volna!

Czéltalanul mentem tovább, de inkább a barázdákon jártam, mint a felszántatlan földeken. Tiz perczig csendesen pihentem, aztán husz perczig ismét mentem. Öt kilométernyi kerületben egyetlen nyulat sem lehetett látni, egyetlen torony sem mutatkozott a szemhatáron! Valóságos sivatag! Itt-ott egy-egy feliratos czölöp: »Külön vadászhelyek« zárta el a bejárást.

Külön? Vadak számára aligha, mert olyant itt nem lehetett látni.

Igy bolyongtam álmodozva, bölcselkedve, a puskát szijánál fogva czipelve.

Nézetem szerint a nap ma rendkivül lassan futja be pályáját. Valami ujkori Józsua tartóztatta fel talán utjában az én szenvedélyes társaim nagyobb örömére és a világ törvényeinek ellenére? A vadászat megkezdésének e nyomoruságos napját sohasem fogja már az éj felváltani?