– Ha tegnap este nem tesszük meg az óvintézkedést, hogy könnyítsünk magunkon, most menthetetlenül végünk lett volna.

– Úgy van, aki dolgát elvégzi a maga idejében, - felelé Joe - az meg is szabadul annak idején; - ami nagyon természetes.

– Nem vagyunk még túl a veszélyen - mondá Fergusson.

– Hát mitől tartasz még? - kérdé Dick. - A Victoria le nem szállhat a te engedelmed nélkül; ha pedig leszállana...

– Ha leszállana? Dick, nézz csak oda!

Éppen kiértek az erdő széléből és utazóink mintegy harminc lovast pillantottak meg széles bugyogókkal és repkedő burnuszokkal; ezek fel voltak fegyverkezve, ki puskával, ki lándzsával, élénk és tüzes paripáikon ügetve követték a Victoria futását, mely nem valami nagy sebességgel haladt előre.

Amint meglátták az utazókat, vad kiáltásban törtek ki lóbálva fegyvereiket; harag és bosszú sugárzott napbarnította arcaikról, melynek a ritka borzas szakáll még vadabb kinézést kölcsönzött; könnyedén hatoltak előre a lejtős fensíkon, mely a Szenegál felé egyre lejtősebb lesz.

– Ezek valóban ők, - mondá a doktor - a kegyetlen talibák, Al-Hadzsi vad marabui. Jobb volna az erdő közepén a vadállatok között, mint e zsiványok körmei közé kerülni.

– Kinézésük valóban nem valami barátságos - mondá Kennedy - és jól megtermett fickók.

– Szerencse, hogy nem tudnak repülni ezek a bestiák, - jegyzé meg Joe - ez is valami.

– Nézzétek, - mondá Fergusson - e romokban heverő falvakat, felgyujtott kunyhókat, ez az ő munkájok; ahol azelőtt termékeny szántóföldek terültek el, oda ők most elhozták a kopárságot és a pusztulást.

– Utóvégre minket el nem érhetnek - felelé Kennedy - és ha a folyó köztünk és közöttük leend, akkor már biztonságban vagyunk.

– Kétségkívül, csak ne süllyednénk! - mondá a doktor a barométerre vetve szemeit.

– Mindenesetre nem fog ártani Joe, - mondá Kennedy - ha készen tartjuk fegyvereinket.

– Az bizony jó lesz Dick úr! be jól tettük, hogy el nem dobáltuk őket útközben.

– Az én karabélyom! - mondá a vadász hevesen - azt hiszem, ettől nem válok meg soha!

És megtölté a legnagyobb gonddal; volt neki még golyója és puskapora elég.

– Milyen magasan járunk most? - kérdé Fergussontól.

– Körülbelől hétszázötven lábnyira, de már nincs módunkban a fel- és leszállás, hogy kedvező légáramot keressünk, a gömb kényekedvére vagyunk bízva.

– Az bizony elég baj, - felelé Kennedy, - a széláram nagyon középszerű; ha olyan orkán kerekednék, mint a minapában, már rég nem látnók ezeket a banditákat.

– A betyárok szépen ügetve jönnek utánunk, - mondá Joe - akár csak egy sétalovaglás.

– Ha lőtávolban lennék, - mondá a vadász - egész passzió volna egyiket a másik után a lóról ledurrantani.

– Igaz, - felelé Fergusson, - de mi is lőtávolban lennénk nekik és a Victoria jó céltábla volna hosszú puskáiknak, ha pedig azt beszakítanák, képzelheted a mi helyzetünket.

A talibák folytatták az üldözést egész délelőtt; tizenegy óra tájban utasaink még alig haladtak tizenöt mérföldet nyugat felé.

A doktor kémlelte a legkisebb felleget is a láthatáron. Mindig attól tartott, hogy valami változás adja elő magát a légkörben. Ha ismét visszavetődnek a Niger felé, mi lenne belőlök? Másrészt azonban vette észre, hogy a léggömb érezhetőleg süllyed, már mintegy háromszáz lábat szállott alá elindulásuk óta, a Szenegál pedig mintegy tizenkét mérföldnyire volt tőlök; a mostani sebesség mellett még három órai út állt előttök.

E pillanatban figyelmét újabb kiáltások költötték fel, a talibák nagyobb sietésre ösztökélték lovaikat.

A doktor a barométerre nézett és mindjárt megtudta az ordítozás okát.

– Lefelé szállunk? - kérdé Kennedy.

– Igen - felelé a doktor.

– Az ördögbe is! - gondolá Joe.

Egy negyedóra mulva a csónak már nem volt több, mint százötven lábnyira a föld felett, de a szél erősebben kezdett fújni.

A talibák megsarkantyúzták lovaikat és csakhamar puskaropogás tölté el a levegőt.

– Még messze vagyunk, ti szamarak! - kiáltá Joe - de mégis úgy látszik, jó lesz ezen fickókat magunktól jó távol tartani.

És célba véve egyet a legelől vágtató lovasok közül, tüzet adott; a taliba a földre bukott, társai megálltak és a Victoria egy kis előnyhöz jutott.

– Óvatosak! - mondá Kennedy.

– Mert azt hiszik, hogy amúgy is elfognak bennünket, - felelé a doktor; - ha tovább is lefelé süllyedünk kezökben vagyunk; nekünk minden áron fel kell emelkedni.

– De hát mit dobjunk ki? - kérdé Joe.

– A legutolsó pemmikán-készletet, ami még megvan. Így megszabadulunk még vagy harminc fontnyi tehertől.

– Megvan uram! - mondá Joe követve ura parancsát.

A csónak, mely már-már földet ért, ismét fölemelkedett a talibák ordítása között, de egy félóra mulva a Victoria ismét gyorsan kezdett süllyedni; a gáz kiillant a boríték likacsain.

Már a csónak majd a földet seperte, Ali-Hadzsi arabjai rohantak feléje, de mint ily esetben történni szokott, amint a Victoria a földhöz ütődött, ugrott egyet, jó magasra, hogy egy mérfölddel odább ismét leereszkedjék.

– Hát még sem menekülünk meg tőlük! - mondá a vadász haragosan.

– Dobd ki Joe még a maradék pálinkánkat, - kiáltá a doktor - meg a műszereinket és mindent, ami nyom valamit, sőt ha kell, még utolsó horgonyunkat is.

Joe kilódítá a barométert, a hőmérőt, de ez nem sokat lendített és a gömb, amint felszökött, megint csak visszaesett a föld felé. A talibák vágtattak utánok és már alig voltak tőlök kétszáz lépésre.

– Dobd ki a két puskát - kiáltá a doktor.

– De már előbb csak kilövöm - felelé a vadász.

Négy puskalövés csapott a lovasok közé, négy taliba bukott le a lóról a csoport bősz kiáltásai között.

A Victoria újból felszökkent, óriási ugrásokat vitt véghez, mint egy gumilabda, mikor a földhöz vágják. Csodálatos látvány volt, amint a szerencsétlenek nagy ugrásokkal menekültek és mint valaha Antäus, mintha új erőt nyertek volna, valahányszor a földet érték.

De ennek az ugrándozásnak is egyszer vége szakadt. Körülbelül dél volt. A Victoria megnyúlt, kiürült és megpuhult, borítéka már csak úgy fityegett, a tafotaszövet darabjai susogva ráncolódtak egymásra.

– Elhagyott az Isten, - mondá Kennedy - le kell buknunk!

Joe nem szólt semmit, csak urára nézett.

– Nem a, - felelé ez - van még több, mint százötven font ledobni valónk.

– Ugyan mi? - kérdé Kennedy, azt hivén, hogy a doktor megőrült.

– A csónak, - felelé ez - kapaszkodjunk a kötelekbe, még fenntarthatjuk magunkat a háló bogain és elérhetjük a folyót. Hamar! hamar!

És a merész utazók nem haboztak még ezen utolsó mentőeszközt is igénybe venni. Beleakasztották magokat, ahogy a doktor mondta, a háló bogaiba és Joe egy kézen csüngve, másik kezével elvagdalta a csónak köteleit; a csónak leesett azon pillanatban, midőn a léghajó éppen a földhöz akart ütődni.

– Hurrá, hurrá! - kiáltá Joe, amint a tehertől szabadult léggömb ismét felszállt vagy háromszáz lábnyira a levegőbe.

A talibák sarkantyúzták lovaikat, a ló nyakára feküdve vágtattak, de a Victoria gyorsabb szélre találva, megelőzé őket és gyorsan egy halomnak fordult, mely elzárta a láthatárt nyugat felé. Ez kedvező körülmény volt utazóinkra, mert ők átkelhettek rajta; míg Al-Hadzsi hordái kénytelenek voltak északnak fordulni, hogy megkerüljék ezen utolsó akadályt.

A három barát a kötélzetbe kapaszkodott, sikerült nekik a köteleket maguk alatt összecsomózni, úgy hogy az egy lebegő zacskót képezett.

Amint a halmon áthaladtak, a doktor felkiáltott:

– A folyó, a folyó, a Szenegál!

Valóban mintegy két mérföldnyire a folyó hömpölygeté szélesen terjengő hullámait, az átelleni alacsony és termékeny part biztos menedéknek igérkezett és alkalmas helyül kínálkozott a leszállásra.

De nem jutottak odáig; az üres gömb lassanként leereszkedék egy egészen sivár kopasz vidéken, hosszú dülők, sziklás síkságok voltak ott; alig néhány bokor és elsárgult növény kiszárítva a nap égető sugaraitól.

A Victoria többször földet ért és ismét felszökkent; ugrásai egyre kisebbedtek magasságban és terjedelemben, a laza hálózat végre felső részével beleakadt egy baobabfa ágaiba, mely magában állott az elhagyatott sivatag közepén.

– Oda van - sóhajtá a vadász.

– És alig száz lábnyira a folyótól - mondá Joe.

A három szerencsétlen a földre hágott és a doktor társait a Szenegálhoz vezeté. A folyó e helyen hosszan elnyujtott menydörgésszerű zuhogást hallatott; amint a parthoz értek, Fergusson felismerte a gouianai vízesést. A parton sehol egy bárka, sehol egy élő lény.

A Szenegál mintegy kétszáz lábnyi szélességben zuhant alá valami százötven lábnyi mélységbe. Folyása keletről nyugatnak tartott és a gátat képező sziklák északról délre nyúltak át. A zuhatag közepén a sziklák különös alakot öltöttek és úgy néztek ki, mint valami vízözön előtti állatok óriási kövületei a vizek közepén.

Nyilvánvaló volt, hogy e zuhatagon átkelni lehetetlenség; Kennedy nem tartóztathatta magát, hogy egy kétségbeesett kézmozdulatot ne tegyen.

De a doktor a merészség bátor hangján megszólalt:

– Még nincs vége mindennek!

– Tudtam! - felelé Joe urában való bizalommal, mely őt soha el nem hagyta.

A sok száraz fű láttára gyors ötlet villant fel a doktor agyában. Ez volt az egyedüli remény a menekülésre. Gyorsan visszahítta társait a léggömb lelohadt borítékához.

– Még van legalább egy órai időnk, míg ezek a banditák utólérnek, - mondá - ne vesztegessük az időt barátim, gyüjtsetek össze hamarosan egy jó csomót ebből a száraz fűből, kell belőle valami száz font.

– De minek? - kérdé Kennedy.

– Gázunk már nincsen, hát majd átkelünk a folyón felmelegített levegővel.

– Ó derék Sámuel, te valóban nagy ember vagy! - mondá Kennedy.

Joe és Kennedy munkához láttak és csakhamar egy boglya volt összehordva a baobabfa tövénél.

Ezalatt a doktor kivágván a gömbből egy jó darabot, kitágítá annak alsó nyílását és a szellentyűt felnyitván, kibocsátotta abból a hidrogéngáz maradványait, aztán egy csomó szénát dugva a nyílás alá, alágyujtott.

Nem sok idő kellett hozzá a gömböt melegített levegővel felduzzasztani, mintegy 100 C° hőség elegendő volt a levegő súlyát, mely e gömbben volt, azt megritkítván, felényire leszállítani; a Victoria érezhetőleg kezdett kigömbölyödni, fű volt elég, a doktor által élesztett tűz szemlátomást duzzasztá a léggömböt.

Háromnegyed egyre volt.

E pillanatban, mintegy két mérföldre észak felé feltünt a talibák csoportja; hallani lehetett ordításaikat és vágtató lovaik dobogását.

– Húsz perc alatt itt lesznek, - mondá Kennedy.

– Csak füvet ide, füvet Joe! tíz perc mulva már fent leszünk a levegőben.

– Itt van uram.

A Victoria két harmadára felduzzadt.

– Barátim kapaszkodjunk a kötélzetbe, amint már egyszer tettük.

– Megvan - felelé a vadász.

Tíz perc mulva a gömb ingadozásai jelezték, hogy emelkedni készül. A talibák közeledtek, alig voltak már ötszáz lépésre.

– Jól kapaszkodjatok! - kiáltá Fergusson.

– Ne féljen semmit uram.

És a doktor lábával még egy csomó füvet dobott a tűzre.

A léggömb a meleg következtében egészen kidomborodva, letörte a baobabfa ágát és fölrepült.

– Előre! - kiáltá Joe.

Erős puskatűz volt a válasz, egy golyó meg is horzsolta Joe vállát, de Kennedy lehajolva és egyik kezével elsütve karabélyát, még egy ellenséget leterített.

A tehetetlen düh kiáltásai követték a léghajó fölemelkedését, mely csaknem száz lábnyi magasra szökkent fel. Erős szél ragadta meg őket és a léggömb félelmes ingadozások között haladt tovább; míg a rettenthetlen doktor és társai felülről nézték, hogyan örvénylik a zuhatag lábaik alatt.

Tíz perc mulva, a nélkül, hogy utazóink szót is váltottak volna, lassankint kezdtek leereszkedni a folyó tulsó partja felé.

Ott állott meglepetve, a csodálattól és aggodalomtól elámulva, mintegy tíz férfiúból álló csoport, francia egyenruhában. Képzelhetni csodálkozásukat, midőn a léggömböt látták a folyó tulsó partján felszállani. Nem sok kellett hozzá, hogy valami égi tüneménynek tartsák. De a parancsnokuk - egy tengerésztiszt és hajózászlótartó - az európai újságokban olvasott doktor Fergusson merész kísérletéről és azonnal tisztában volt a tünemény mibenlétével.

A lassanként lohadozó léggömb süllyedni kezdett a köteleibe kapaszkodó merész utasokkal és kétséges volt vajjon elérik-e még a partot; a franciák tehát beugráltak a vízbe, elébök mentek és karjaikban fogták fel a három angolt, - ugyanazon pillanatban, midőn a Victoria néhány ölnyire a Szenegál balpartjától a vízbe bukott.

– Doktor Fergusson? - kérdé a tiszt.

– Igen az vagyok, - válaszolá nyugodtan a doktor - itt pedig az én két barátom.

A franciák kivitték utazóinkat a szárazra, míg a félig kiürült léggömb, egy ragadó hullámtól elsodorva, mint valami óriási vízbuborék úszott tovább a Szenegál hullámain és azokkal együtt lebukott a gouinai zuhatag örvényébe.

– Szegény Victoria! - mondá Joe.

A doktor nem fojthatott vissza egy könnyet, kiterjesztette karjait és a két jó barát mélyen meghatva borult egymás kebelére.