Mióta Kennedy elfoglalta helyét a csónak orrában, nem szünt meg az egész láthatárt legéberebb figyelemmel kémlelni.

Egy kis idő mulva a doktor felé fordulva - mondá:

– Ha nem csalódom, alattunk valami csoport mozog, állat vagy ember, még nem lehet kivenni; mindenesetre erősen iparkodnak, mert egész porfelhőket vernek fel.

– Vajjon nem-e valami ellenkező szélvész, - mondá Sámuel - vagy homoktölcsér, amely megint visszavethet észak felé.

Fölkelt, hogy a láthatárt vizsgálja.

– Alig hiszem, Sámuel, - felelé Kennedy - az egy csorda gazella vagy vad bivaly lesz.

– Lehet, Dick, de ez a sötét pont legalább kilenc vagy tíz mérföldre van tőlünk és az én számításom szerint most még a távcsővel sem bírjuk kivenni.

– Jó, de azért szemmel fogom tartani; valami különös történik ott, ami ingerel; akárcsak valami lovassági hadgyakorlat volna. Eh! nem csalódom én! persze, hogy lovasok, no nézd!

A doktor figyelmesen nézte a jelzett csoportot.

– Azt hiszem igazad van, - úgymond - ez egy csapat arab vagy tibbu, ugyanazon irányban rohannak, mint mi, de mi sebesebben megyünk és könnyen utólérjük őket. Egy félóra mulva képesek leszünk őket meglátni és megítélni mitévők legyünk.

Kennedy ismét fölvette a távcsövet és figyelmesen vizsgálódott. A lovascsapat egyre jobban előtűnt, néhány közülök elvált a többitől.

– Nyilván valami hadgyakorlat vagy vadászat. Mintha szaladnának valami után: szeretném tudni, mi lehet az?

– Légy türelemmel, Dick, nem sokára utólérjük, sőt elhagyjuk őket, ha folyton ez irányban futnak; mi óránként húsz mérföld sebességgel haladunk, nincs oly ló, amely versenyezhetne az ily sebességgel.

Kennedy folytatá megfigyeléseit és néhány perc mulva így szólt:

– Ezek arabok: nyargalnak lóhalálában; egészen jól kiveszem őket; lehetnek vagy ötvenen; látom burnuszaikat, amint felduzzadnak a szélben. Ez lovassági gyakorlat; vezérük mintegy száz lépésre van előttük, ők pedig rohannak utána.

– Bárkik legyenek, Dick, mi nem tarthatunk tőlük és ha szükséges, majd felszállok.

– Várj még, várj csak Sámuel!

– Különös, - tevé hozzá Dick rövid vártatva - az valami furcsa, amit nem értek; amennyire erőlködnek és nem tartják be az egyenes vonalat, ezek az arabok inkább tán kergetnek valakit, minthogy követnének.

– Biztos vagy benne Dick?

– Világos. Nem csalódom. Ez vadászat, de vadászat egy emberre, ez nem a vezérök, aki elől jár, az egy szökevény.

– Szökevény - mondá Sámuel megindulva.

– Igen.

– Ne veszítsük szem elől és várjunk.

Három-négy mérföldet csakhamar nyertek e lovasok előtt, kik a legnagyobb sebességgel vágtattak.

– Sámuel, Sámuel! - kiáltá egyszerre Kennedy reszkető hangon.

– Mi lel, Dick?

– Káprázat-e vagy való?

– Mit akarsz?

– Várj!

A vadász gyorsan megtörlé a távcső üvegét és újra belenézett.

– Nos? - mondá a doktor.

– Az ő! Sámuel.

«Ő» az megmondott mindent, nem volt szükség megnevezni.

– Ő az, lóháton, alig száz lépésnyire ellenségei előtt. Menekül!

– Csakugyan Joe - mondá a doktor elsápadva.

– Futtában meg nem láthat bennünket.

– Mindjárt meglát, - felelé Fergusson lecsavarván a fűtő lángját.

– Hogyan?

– Öt perc alatt ötven lábnyira leszünk a föld felett, tizenöt perc alatt pedig éppen fölötte.

– Figyelmeztessük őt egy lövéssel.

– Nem, ő vissza nem fordulhat, útja el van vágva!

– Mit csináljunk hát?

– Várjunk!

– Jó, jó! de az arabok?

– Utólérjük! el is hagyjuk őket; már két mérföldre sem vagyunk tőlük, csak még Joe lova tartson ki addig...

– Nagy Isten - kiáltá Kennedy.

– Mi baj?

Kennedy kétségbeesetten felkiáltott, amint látta Joet a földre lebukni. Lova, mely láthatólag ki volt merülve, elterült a földön.

– Látott bennünket, - kiáltá a doktor - mikor fölkelt, jelt adott.

– De az arabok utólérik! mire vár vajjon? Ó a bátor fiú! Hurráh! - kiáltá a vadász, többé nem tartóztathatva magát.

Joe lebukása után azonnal talpon termett és azon pillanatban, midőn a legsebesebb lovas neki rohant, felugrott, mint egy párduc, neki esett az arabnak, megragadta a torkát, megfojtotta izmos kezével, lelökte a homokra és a lóra kapva folytatta futását.

Az arabok felordítottak; de egészen nekihevülve az üldözésnek, még nem vették észre a Victoriát, mely csak mintegy ötven lépésnyire volt mögöttük alig harminc lábnyira a föld színe felett. Az üldözők már mintegy húsz lóhosszaságra érték utól a szökevényt.

Ezek egyike már nagyon a sarkában volt és éppen keresztül akarta döfni lándzsájával, midőn Kennedy éles szemmel és biztos kézzel egy golyóval földre teríté.

Joe a lármára még vissza sem nézett. A csapat egy része megszakítá futását és a Victoria láttára arcra borult a porba, a többi azonban folytatta az üldözést.

– Mit csinál Joe, - kiálta Kennedy - meg sem áll!

– Jól teszi, Dick, én értem őt, ő a léghajó irányában tartja magát és számít a mi okosságunkra. A derék fiú! mindjárt felkapjuk őt az arabok szakálla előtt; már csak vagy kétszáz lépésre vagyunk.

– Mit csinálunk hát? - kérdé Kennedy.

– Tedd félre a puskádat!

– Megvan - mondá a vadász letéve fegyverét.

– Elbirsz karjaidon százötven fontot?

– Többet is.

– Több nem kell.

És a doktor rakta a homokzsákokat a Kennedy két karjára.

– Menj a csónak farába és légy készen ezt a terhet egy lökésre kidobni! De az Istenért ne előbb, mint mondani fogom.

– Légy nyugodt.

– Máskép nem kapjuk meg Joet és ő veszve van.

– Számíts reám!

A Victoria éppen a lovasok feje felett lebegett, kik vágtatva rohantak Joe nyomdokain. A doktor a hajó orrában kezében tartá a kibontott kötélhágcsót minden pillanatban készen, hogy azt kilódítsa. Joe megtartotta a távolságot közte és üldözői között, körülbelül mintegy ötven lábat. A Victoria elhagyta ezt.

– Vigyázz! - mondá Sámuel Kennedynek.

– Kész vagyok.

– Joe vigyázz! - kiáltá a doktor harsány hangon ledobva a hágcsót, melynek alsó fokai a földet érték.

A doktor szavára Joe a nélkül, hogy megállította volna lovát, megfordult, a hágcsó odaért és azon pillanatban, midőn Joe abba belekapaszkodott:

– Dobd ki! - kiáltá a doktor Kennedynek.

– Megvan!

És a Victoria megkönnyebbülve egy nagyobb tehertől, mint amennyit Joe nyomott, felszökkent mintegy százötven lábnyira a levegőbe.

Joe erősen belekapaszkodott a kötélhágcsóba, mely hatalmas ingásokat írt le a levegőben, azután egy leírhatatlan taglejtést téve az arabok felé, egy clown ügyességével mászva feljutott társaihoz, kik őt karjaikba fogadták.

Az arabok a meglepetés és düh felkiáltásában törtek ki. A szökevényt röptiben elkapták előlök és a Victoria sebesen távozott.

– Uram! Dick úr! - mondá Joe; és az iszonyú fáradtság és megerőltetés által kimerülve, mély ájulásba esett; míg Kennedy csaknem őrjöngve kiáltá:

– Megmentettük, meg van mentve!

– De meg ám, - mondá a doktor visszanyerve csendes hidegvérét.

Joe csaknem meztelen volt, vérző karjai, sebekkel borított teste mind hangosan beszélt szenvedéseiről. A doktor bekötözé sebeit és lefekteté őt a sátor alatt.

Joe csakhamar magához tért ájulásából és egy kis pálinkát kért, melyet a doktor szívesen megadott neki; tudván, hogy Joeval nem kell úgy bánni, mint más emberrel. Mikor a derék fiu kiitta, kezet adott a doktornak és Kennedynek és késznek nyilatkozott története elbeszélésére.

De nem engedték, hogy beszéljen és a derék fiu csakhamar mély álomba merült, amire úgy látszik, nagy szüksége is volt.

A Victoria akkor rézsút indult nyugat felé. Erős szélvész mellett ismét kiértek a tüskés puszta köréből és látták a pálmákat, melyeket az orkán letört vagy gyökerestől kicsavart és miután mintegy kétszáz mérföldnyi utat tett Joe felszabadítása óta, estefelé áthaladt a tizedik hosszúsági fokon.