Reggel három órakor a szélvész dühöngeni kezdett és oly erősen fújt, hogy a Victoria nem maradhatott veszély nélkül a föld közelében; a nád dörzsölé borítékát és félni lehetett, hogy átszakítja.

– Tovább kell mennünk, Dick, - mondá a doktor - így itt nem maradhatunk.

– Hát Joe?

– Én el nem hagyom, bizonyára nem és ha az orkán száz mérföldre ragadna innét, mégis visszatérnék. De itt mindnyájunk biztonságát kockáztatjuk.

– Elutazni nélküle - mondá a skót mély fájdalom hangján.

– Azt hiszed, - felelé Fergusson - az én szívem nem vérzik úgy, mint a tied, nem vagyok-e kénytelen az elkerülhetetlen szükség parancsának engedelmeskedni.

– Rendelkezésedre állok - felelé a vadász - menjünk!

De az elindulás nem volt oly könnyű. A horgony, mélyen besüppedve, dacolt minden erőlködéssel és a léggömb ellenkező irányban húzva, azt még jobban besüppeszté. Kennedy nem bírta elszabadítani; másrészt az elszabadítás a jelen helyzetben veszélyessé is válhatott, mert attól lehetett tartani, hogy a Victoria megszökik, mielőtt Kennedy beszállott volna.

A doktor nem akarván ezt mogkockáztatni, visszahívta a skótot a csónakba és elszánta magát, hogy elvágja a horgony kötelét. A Victoria háromszáz lábnyit ugrott fel a levegőbe és egyenesen északnak vette röpülését.

Fergusson nem tehetett egyebet, mint rohanni a szélvésszel; tehát keresztbe fonta karjait és elmerült szomorú gondolataiba.

Néhány pillanatnyi mély hallgatás után a nem kevésbbé hallgatag Kennedy felé fordult.

– Talán az Istent kísértettük! - mondá. - Ily utazás nem embereknek volt való.

És fájdalmas sóhajtás hatolt fel melléből.

– Még néhány nap előtt - felelé a vadász - szerencsét kívántunk egymásnak, hogy a veszélyekből oly jól kimenekültünk. Kezet szorítottunk egymással mind a hárman.

– Szegény Joe! áldott jó természet, igaz becsületes szív! ha kincsei egy pillanatig el is vakították, mégis önként áldozta fel egyszerre azokat. Most távol van mitőlünk, minket pedig ragad a szélvész ellenállhatatlan sebességgel!

– Nézd csak Sámuel; föltéve, hogy menedéket talált a tó közül lakó néptörzseknél, nem lehet-e úgy, mint azok az utazók, akik előttünk itt jártak, mint Denham, mint Barth. Hisz ezek viszontlátták hazájukat.

– Ó szegény Dick! hiszen Joe nem ért egy kukkot sem e nép nyelvén. Ő maga van, minden segélyforrás nélkül. Az utazók, akikről beszélsz, csak úgy juthattak előre, hogy nagy ajándékokat küldtek a főnököknek, azonfelül el voltak látva erős kísérettel, fölfegyverkezve és felkészülve ezen útra. És mégsem bírták elkerülni a szenvedéseket és a legrettenetesebb kínokat. Mi lesz a mi szerencsétlen társunkból? Borzasztó csak rá is gondolni; soha még ily bánat nem sujtott, mint a mostani.

– De hiszen visszajövünk még, Sámuel.

– Igen, visszajövünk Dick, és ha el kell hagynunk a Victoriát és gyalog térni vissza a Csad-tóhoz, hogy érintkezésbe lépjünk Bornu szultánjával. Az első európaiak ezen araboknál nem hagytak rossz emléket.

– Én követlek Sámuel, - felelé a vadász határozottan, - számíthatsz reám! Inkább lemondunk arról, hogy befejezzük ezen utazást. Joe feláldozta magát érettünk, mi is feláldozzuk magunkat érette.

Ezen elhatározás némi bátorságot öntött a két férfiú szívébe. Erősnek érezték magukat ugyanazon egy gondolatban. Fergusson mindent elkövetett, hogy egy ellenkező légáramlatba jusson, mellyel közeledhetnének a Csad-tó felé; de lehetetlen volt, valamint a leszállás is kivihetetlen e letarolt egyenes talajon, ily dühöngő orkán mellett.

Így röpült át a Victoria a tibbuk országán, átkelt Belad és Dzsárid tüskés pusztákon, melyek Szudán szélén feküsznek és benyomult a karavánok hosszú járatai által taposott nyomoktól átszeldelt óriási homoksivatagba. E növényzet utolsó vonala is csakhamar eltűnt a déli láthatáron. Nem messzire voltak Afrika ezen részének legnagyobb oázisától, hol ötven kút áll nagy fák árnyékában; de nem bírtak megállani. Egy arab tábor tarka sátrakkal, néhány teve, mely mint a kígyó, a homokon végignyujtá fejét, élénkíté csupán e pusztaságot. A Victoria, mint egy futó csillag haladt el mellettök és három óra alatt hatvan mérföldet futott be, a nélkül, hogy Fergusson képes lett volna mérsékelni futását.

– Nem bírunk leszállni, sehol sincs egy fa vagy egy domb. Hát át fogjuk vágni a Szaharát? - az ég határozottan ellenünk van.

Így szólt lesujtva a kétségbeeséstől, midőn északon látta a puszta homokot sűrű porfelleggé tornyosulni, mely ellenkező szélvész behatása alatt forog maga körül.

A forgatag közepén összezúzva, felforgatva, megtépve tűnt el egy karaván a homoklavina alatt. A tevék összekeveredve nehéz és fájdalmas bőgést hallattak, a fullasztó ködből ordítás és halálos hörgés tört elő. Néha tarka ruhák foszlányai tűntek fel a zűrzavarban és a vihar ordítása betetőzte a pusztulás ezen képét.

A homok csakhamar nagy dombokká tornyosult és ott, hol még csak az imént szakadatlan síkság terült el, még mindig mozgásban levő hegy keletkezett - egy eltemetett karaván óriási sírhalma.

A doktor és Kennedy elhalványodva nézték e borzasztó látványt; már nem bírták többé kormányozni a léghajót, mely a forgó szélben táncolt maga körül és a gáz különböző terjedtségének többé nem engedelmeskedett. Az örvénybe ragadtatva, szédületes gyorsasággal forgott maga körül; a csónak himbálózott, hol erre, hol arra; a sátor alatt felfüggesztett műszerek csörömpölve verődtek össze; a csigacső görbedezett a megrepedésig, a vizes szekrények ropogva hulltak egyik szegletből a másikba; utazóink egymásba kapaszkodva sem bírtak lábukon megállani és görcsösen szorították kezökbe a köteleket, hogy az orkán dühöngése ellen magokat tarthassák.

Kennedy a széltől felborzolt hajjal szó nélkül bámult a viharba; a doktor azonban a vész közepette újra visszanyerte merészségét és nem látszott legkisebb ijedtség nyugodt vonásain; még akkor sem, midőn a Victoria egy utolsót fordulva, hirtelen és váratlanul megállott. Ekkor t. i. az északi szél kerekedett felül és hajtotta a gömböt az eddigivel ellenkező irányban, de éppoly sebességgel.

– Hová jutunk most? - kérdé Kennedy.

– Bízzuk a gondviselésre, kedves Dick, nem volt igazam, hogy kételkedtem benne; az jobban tudja mint mi, mi jó nekünk és ime, most visszavisz bennünket azon helyre, melyről azt hittük, hogy nem látjuk többé.

A róna sík föld, mely felett ide jöttek, akkor már fel volt forgatva, mint a vihar után felcsapó hullámok; apró hegyecskék sorakoztak egymás mellé a pusztában; a szélvész üvöltött és a Victoria repült a világtérben.

Az utazók által követett irány nem volt egészen az, melyen reggel ideérkeztek; úgy hogy kilenc óra felé a helyett, hogy elérték volna a Csad-tó partjait, még mindig a puszta volt előttök.

Kennedy figyelmezteté erre a doktort.

– Nem baj, - felelé a doktor - a fődolog, hogy dél felé visszakerüljünk; ott találjuk majd Bornu városait, Wouddiet vagy Kukát, és ott habozás nélkül leszállunk.

– Ha neked jó, nekem is jó, - felelé a vadász - csak az Isten engedje, hogy ne kellessen nekünk is a pusztán úgy átkelni, mint ama szerencsétlen araboknak. Amit láttunk, az borzasztó volt.

– Pedig gyakran megesik. A pusztai vándorlásnak éppúgy megvannak a maga veszélyei, mint a tengeri utazásnak; sőt több, mert azon felül, hogy itt is lehet elsüllyedni, még tűrhetetlen fáradalmak és nélkülözések is járnak vele.

– Úgy látszik, - mondá Kennedy - a szél csendesül; a por, mely a homok felett kavarog, már nem oly sűrű; hullámai lassan elsimulnak, a láthatár derül.

– Annál jobb, figyelmesen kell mindent kikémlelni a messzelátóval, hogy egyetlen pont se kerülje el figyelmünket.

– Csak bízd azt rám Sámuel, mihelyt az első fa feltűnik, szólni fogok.

És Kennedy a látcsővel elhelyezkedett a csónak orrában.