Gyönyörű éj borult a föld felé. A lelkész bágyadt álomba merülve feküdt.

– Nem lesz már ebből ember! - szóla Joe. - Szegény fiú, még harminc éves sincsen.

– Kezeink közt fog kiszenvedni - mondá a doktor reményét veszítve. - Amúgy is gyönge lélekzete még egyre gyengül és én nem tehetek semmit megmentésére.

– Ó a gaz betyárok! - kiáltá Joe, aki egyszer-másszor hirtelen dühbe szokott jönni. - És az Istennek ez az embere még sajnálja, még mentegeti őket, sőt még meg is bocsát nekik.

– Az ég egy szép éjet ád neki, lehet, hogy ez lesz az utolsó. Nem sokat fog ő már szenvedni és halála csendes álom leend.

A haldokló néhány szaggatott szót mondott, a doktor közeledett hozzá. A beteg lélekzete elakadozott, levegő után kívánkozott, a függönyök egészen széjjel voltak húzva és élvezettel szívá magába a csillagos éj könnyű fuvalmait. A csillagok hozzá küldték reszkető sugaraikat és a hold körül fogta őt fehér fényszemfedővel.

– Barátim! - mondá gyenge hangon - én már megyek. A jutalmazó Isten segítsen célotokhoz és fizesse meg nektek, ami jót velem cselekedtetek.

– Reméljen még - felelé neki Kennedy. - Hisz ez csak múló gyöngeség! Ön még nem hal meg! Lehet-e meghalni egy ilyen szép nyári éjszakán?

– A halál itt van! - válaszolá a hittérítő - én tudom; hagyjatok bátran szemébe néznem. A halál csak az öröklét kezdete és a földi gondok vége. Segítsetek térdeimre testvéreim, kérlek.

Kennedy fölemelte őt; keserves volt nézni, amint erőtlen tagjai összeroskadtak alatta.

– Istenem! Istenem! - szóla a haldokló apostol - könyörülj én rajtam!

Arca átszellemült. Távol azon földtől, melyen soha nem élvezett örömet; ezen éj közepette, mely felette legszebb fényét ragyogtatá, útban azon ég felé, mely felé mint egy csodálatos mennybemenetellel közeledék, úgy látszott, mintha új életnek menne elébe.

Utolsó kézmozdulata áldás volt egynapos barátaira. Visszaesett Kennedy karjaiba, kinek arcán kövér könnycseppek peregtek alá.

– Meghalt, - mondá a doktor fölibe hajolva - meghalt.

És egy szívvel térdrehullott a három útitárs, hogy csendesen imádkozzék.

– Holnap reggel, - szóla kis vártatva Fergusson - eltemetjük őt Afrika földjébe, melyért vérét ontá.

Az éj hátralévő részében felváltva virrasztottak mellette, a doktor, Kennedy és Joe és egy szó se zavarta az ájtatos csendet; mindhárom könnyezett.

Másnap délről fújt a szél és a Victoria meglehetős csöndesen haladt egy rengeteg fensik felett; egyfelől kialudt kráterek, másfelől mély hegyszakadékok, egy csepp víz sehol e kiégett kopár sivatagon; egymásra tornyosult sziklák, fehérlő márga-üregek, elszórt vándorsziklák hirdették a vidék sivár, terméketlen jellegét.

Déltájt elhatározá Fergusson, hogy a holttest eltemetése végett egy első képződésű plutonikus sziklákkal és szakadékokkal teljes vidéken le fognak szállani, melyek között a léggömb, mint zárt falak között elbúvik; a körülfekvő hegységek megvédték a szelektől és lehetővé tették, hogy leereszkedhetett egész a föld színéig; - mivel fának, amelyre ki lehetett volna kötni, sehol még híre sem volt.

De, - amint azt a doktor Kennedynek magyarázgatá - azon teherveszteség következtében, melyet a hittérítő megszabadításakor igénybe vettek, a léghajó most már csak úgy volt lebocsátható, ha a gázból megfelelő részt kieresztenek; Fergusson tehát megnyitotta a léggömb külső szellentyűjét. A hidrogén-gáz illant és a Victoria lassan ereszkedett alá a hegyszakadékba.

Amint a csónak földet ért, a doktor elzárta a szellentyűt; Joe egyik kezével a csónak szélét fogva kiugrott a földre, másik kezével elegendő követ szedett fel és rakott be a csónakba, hogy ezzel saját súlyát pótolja. Amint ezzel készen volt, mindkét keze szabad lett és csakhamar annyi követ hordott oda, hogy a doktor és Kennedy is kiszállhattak. A Victoria egyensúlyban vesztegelt és emelkedési ereje nem volt elég erős, hogy felszállhasson.

Másrészt nem is volt szükség a kövekből valami nagy mennyiségre, mert a Joe által fölszedett kövek rendkívül nehezek voltak, ami egy pillanatra Fergusonnak is felkölté figyelmét. A föld kvarc- és porfirtartalmú szikladarabokkal volt behintve.

– Csodálatos fölfedezés - mormogá magában a doktor.

Azalatt Kennedy és Joe néhány lépést távoztak, a sírnak helyet keresni. E hegyszakadékokban rengeteg hőség uralkodott, mint valami olvasztó-kemencében; azonfelül a déli nap függőlegesen veté reájok égető sugarait.

Mindenekelőtt meg kellett tisztítani a földet a sziklák és törmelékektől, melyek azt borították, azután egy jó mély sírt vájtak ki, hogy a vadállatok a hullát ki ne kaparhassák.

Ebbe tették csendes áhítattal a vértanu holttestét.

Göröngyök hulltak halandó tetemére és hatalmas szikladarabok tornyosultak emlék gyanánt sírdombja felett.

A doktor ezalatt hallgatva mélázott és el volt merülve gondolataiba. Nem hallá társai szólítását és nem keresett menedéket, mint ők, a nap égető heve ellen.

– Mire gondolsz, Sámuel? - kérdé Kennedy.

– A természet csodálatos ellentéteire, a véletlen egy különös játékára. Tudjátok-e, miféle földben nyugszik a nélkülözések ezen embere, ezen önmegtagadó nemes szív?

– Hogyan érted azt? - kérdé a skót.

– Ez a lelkész, aki letette a szegénység fogadalmát, most itt aranyban fekszik.

– Aranyban! - kiáltá Joe és Kennedy.

– Igenis, aranyban - felelé nyugodtan a doktor. - Ezek a kődarabok, melyeket itt mint értéktelen kavicsot rugdaltok lábaitokkal, mind rendkívül tartalmas drága ércek.

– Lehetetlen, lehetetlen - ismétlé Joe.

– Ezek között a palarétegek között nem is kellene sokáig keresni, hogy jelentékeny aranytömbökre akadjatok.

Joe mint egy őrült esett neki a körülötte heverő töredékeknek és Kennedynek se hiányzott már sok, hogy utánozza.

– Csendesedjél, jó Joe - mondá neki ura.

– Uram! ön ezt semmibe sem veszi?

– Ugyan, egy ily okos ember, mint te...

– Hej uram, megszünik itt minden okosság.

– De gondold meg csak egy kicsit. Mire volna jó nekünk mind e gazdagság? hisz el nem vihetjük.

– Nem vihetjük el? hát ha mégis...

– Kissé nehéz lesz a mi csónakunknak; sajnálom, hogy megmondtam neked fölfedezésemet, mert te most bűnhődni fogsz miatta.

– Hogyan? - mondá Joe, - itt hagyni ezeket a kincseket! ezt a nagy vagyont, ami egészen a mienk, itt hagyni!

– Vigyázz csak, barátom; talán az aranyláz tört ki rajtad. Nem tanított meg tégedet arra ez a halott, akit éppen most temettünk el, hogy a földi dolgok mind hiábavalók?

– Hát hisz ez mind igaz, - felelé Joe - de mégis ez a sok arany? Kennedy úr nem szeretne ön is itt összekaparni néhány milliócskát?

– Mit is csinálnánk vele, szegény Joe! - mondá a vadász szánalmas mosollyal. - Mi nem jöttünk ide kincseket keresni, tehát nem is fogunk innen kincseket hazavinni.

– Azok a milliócskák ugyancsak nehezek - folytatá a doktor - és nem oly könnyű ám azokat zsebre rakni.

– De hát utóvégre is, - felelé Joe, kit már utolsó védsáncából is ki akartak szorítani; - nem lehetne teher gyanánt, homok helyett ebből az ércből zsákba rakni?

– No, nem bánom, - mondá Fergusson - de aztán ne vágj hozzá képeket, ha majd esetleg vagy száz fontot kidobunk belőle.

– Száz fontot! - mondá Joe - és csakugyan lehetséges volna, hogy ez mind arany?

– Igen, barátom. Ez az a zug, hol a természet már századok óta kuporgatja kincseit. Egész országokat lehetne velök felgazdagítani. Itt ebben a pusztában van Kalifornia és Ausztrália együttvéve.

– És ez azután mind itt marad heverni bitangon?

– Körülbelül. De hát mondok neked valamit, ami talán megvigasztal.

– Alig hiszem - felelé Joe leverten.

– No, hát hallgass ide. Én majd pontosan fölveszem e vidék helyrajzát, azt neked adom és ha visszatérsz Angliába, megmutathatod polgártársaidnak, ha azt hiszed, hogy ez a sok arany boldoggá teheti őket.

– Hát hiszen belátom én uram, hogy igaza van és bele is nyugszom, ha már másképp nem lehet; de legalább rakjuk meg csónakunkat ezen nemes érccel, ami utunk végén majd megmarad, az még mindig nyereség lesz.

És Joe hozzálátott, dolgozott, ahogy csak bírt és csakhamar összegyűjtött csaknem ezer fontot abból a kovatörmelékből, melybe a nemes érc mint valami kemény tokba be van zárva.

A doktor mosolyogva szemlélte; azalatt pedig fölvette a helyzetet és úgy találta, hogy a hittérítő sírja a hosszúság 22° 23’ és az északi szélesség 4° 55’ alatt fekszik.

Aztán még egy tekintetet vetve a kőrakásra, mely alatt a fiatal francia nyugszik, visszatért a csónakba.

Szeretett volna még egy egyszerű, durva keresztet is tűzni ezen elhagyatott sírdombra Afrika kellő közepében; de fa e vidéken messze földön nem terem.

– Az Isten úgy is rátalál! - mondá.

A doktor lelkét különben nehéz gondok nyomták; szívesen odaadta volna ezt a rengeteg aranyat egy kevés vízért. A vízszekrény, melyet a négerek közül való szabadulás alkalmával kidobtak, még nem volt kipótolva és e száraz, kopár vidéken nem is volt arra kilátás; fütőjét folyton vízzel kellett táplálni, úgy hogy ivóvízben kezdtek rövidséget szenvedni; Fergusson tehát föltette magában, hogy a legelső alkalommal kiegészíti vízkészletét.

Amint a csónakra visszatért, azt a kapzsi Joe által kövekkel telerakva találta, de azért beszállott egy szó nélkül; Kennedy rendes helyét foglalta el. Joe követte őket, de nem a nélkül, hogy még egy sóvár tekintetet vetett volna a szakadékban ott maradt sok kincsre.

Fergusson alágyujtott a fűtőnek, a csigacső fölmelegedett, a hidrogénáram néhány perc mulva megindult, a léggömb felduzzadt, - de a léghajó nem mozdult.

Joe mindezt nem minden nyugtalanság nélkül észre is vette, de hallgatott.

– Joe! - szólt a doktor.

Joe nem felelt.

– Joe! hallod?

Joe fejbólintással jelzé, hogy hallja, de nem szívesen.

– Lennél tán oly kegyes, - folytatá a doktor - ezekből a kövekből egy csomót a földre kilódítani.

– De, uram, hisz ön megengedte.

– Megengedtem a terhet kipótolni, de többet nem.

– De hát...

– Azt akarod talán, hogy örökké itt maradjunk ebben a pusztaságban?

Joe kétségbeesett pillantást vetett Kennedyre, de Kennedy oly képet csinált, mint aki nem tehet semmit.

– Nos, Joe, mi lesz?

– Talán a fűtő nem működik - válaszolt Joe kedvetlenül.

– Az én fűtőm alá van gyujtva, láthatod, de a léggömb nem fog fölemelkedni, míg a túltehertől meg nem szabadítod.

Joe megvakarta a füle tövét, kinézett egy darab követ, a legkisebbet, tenyerébe vette, forgatta, méregette, lehetett három vagy négy fontos, végre kidobta.

A Victoria csak nem mozdult.

– Hát mégse szállunk fölfelé? - mondá.

– Nem bizony, - felelé a doktor - csak folytasd.

Kennedy nevetett. Joe már kidobott vagy tíz fontnyit. A léggömb még egyre veszteg maradt. Joe elhalványult.

– Ó te jámbor lélek, - mondá a doktor - Dick, te, meg én, ha jól emlékszem, együttvéve mintegy négyszáz fontot nyomunk. Neked tehát körülbelül éppen ennyit kell kidobálni, hogy fölemelkedhessünk.

– Négyszáz fontot lökjek ki? - kiáltá Joe, csaknem elpityeredve.

– És még azonfelül is valamit, másképp nem megy; tehát csak rajta.

A derék fiú nagyot fohászkodott és csak hozzálátott a léghajó megkönnyebbítéséhez. Időről-időre megállt.

– Már emelkedünk - úgymond.

– Dehogy emelkedünk - volt rá mindig a válasz.

– Már mozdul! - mondá végre.

– Csak tovább.

– Megy már, én érzem.

– Csak folytasd még - felelé Kennedy.

Joe kétségbeesve kapott fel még egy nagy darabot és dühösen röpítette ki a csónakból. A Victoria fölemelkedett mintegy száz lábnyira és a fűtő által segítve, csakhamar tovalebbent a környező hegycsúcsok felett.

– No Joe, - mondá a doktor, - ha sikerül ezt hazaszállítani, ami még maradt, még mindig szép vagyon marad és te öreg napjaidra gazdag ember lehetsz.

Joe nem szólt semmit, csak kényelmesen elterült a kövekből vetett puha ágyon.

– Látod kedves Dick, milyen nagy a hatalma annak az ércnek a világ legjobb emberére is. Mennyi szenvedélyt, kincsvágyat és bűnt bírna egy ily aranybánya tudása világra hozni. Valóban elszomorító!

Estig a Victoria mintegy kilencven mérföldet haladt nyugat felé, körülbelül ezernégyszáz mérföldre volt már Zanzibártól - egyenes vonalban.