Másnap hajnalban már öt óra tájban elkezdték a készülődést az indulásra. Joe a fejszével, melyet szerencsére ismét megtalált, kifeszítette az állkapocs kemény csontházából az elefánt agyarát. A Victoria elszabadulva vitte utazóinkat óránként tizennyolc mérföld sebességgel északkelet felé.

A doktor a megelőző este a csillagok állásából pontosan megállapította, hol vannak. Az egyenlítőtől délre a szélesség 2° 40’ alatt mintegy száznyolcvan mérföldnyire voltak. Elhaladtak sok falu felett a nélkül, hogy a megjelenésük által támasztott lármára ügyet vetettek volna; a doktor a tájak alakulásáról vázlatos rajzokat készített. Átkeltek a Rubemhe lejtőjén, melyek majdnem oly meredekek voltak, mint Usagara csúcsai, végre Tenga körül a Karaghwa hegylánc első kiágazásához értek, melyek a doktor véleménye szerint okvetlen összeköttetésben állanak a Holdhegyekkel. A régi monda ezeket tartja a Nílus bölcsőjének, és igaza van, amennyiben ezek ölében pihen az Ukeréwe-tó, e roppant víztartó, mely a föld e derekának vizeit nagy környékről gyüjti magába, hogy a nagy folyamot ellássa vizével.

Kafuro az ottani kereskedők nagy telepe felett tartottak, midőn az annyit keresett nagy tó a láthatáron végre szemeikbe ötlött; melyet előttök még csak Speke kapitány látott 1858 augusztus harmadikán.

Fergusson Sámuel mélyen meg volt hatva, fölfedezési utazásainak főpontjait már csak nem mind elérte és a távcsővel kezében a vidék egyetlen zuga sem kerülte ki figyelmét.

Alattuk egy egészen puszta vidék alig néhány mívelés alatt álló földcsíkkal, a talaj kúpalakú domborodásokkal megszaggatva, melyek a tó felé alacsonyodtak; a rizsföldek után árpaföldek következtek; ott terem az útilapú, melyből a bennszülöttek bort készítenek és a «mvani» nevű vad növény, mely kávé gyanánt szerepel. Mintegy ötven kerek kunyhó virágos szalmafödéllel képezi Karaghwa fővárosát.

Egészen jól ki lehetett venni egy elég csinos barnabőrű emberfaj bámuló alakjait. Rengeteg nagyhasú asszonyok vonszolták magokat nagynehezen az ültetvények között és a doktor nagy bámulatba ejtette kísérőit, midőn megmagyarázta nekik, hogy e nagy becsben tartott hasasság az aludtejjel való itt általában szokásos mértéktelen táplálkozás eredménye.

Délben a Victoria már a déli szélesség 1° 45’ alatt állott, egy óra mulva a szél a tó fölébe hajtotta.

Speke kapitány ezen tavat Victoria Nyanzának nevezte el (Nyanza tavat jelent); melynek szélessége e tájon mintegy kilencven mérföld lehetett. Déli végén Speke egy szigetcsoportot talált, melyet Bengáli szigettengernek nevezett el; kutatásait egész Muanzáig, a keleti partig kiterjeszté, ahol a szultán barátságosan fogadta. Befejezte a tó ezen részének háromszögelését, de nem bírt magának bárkát szerezni, mellyel az Ukeréwe tavának nagy szigetére átkelhetett és azt meglátogathatta volna. Csak annyit hallott, hogy az a sziget nagyon népes, három szultán fennhatósága alatt áll és apály idején csak félszigetet képez.

A Victoria a doktor nagy sajnálatára északnak kerülte meg a tavat, holott ez inkább annak déli alakulásait szerette volna meghatározni. A tövises bozóttal és összekúszált bokrokkal benőtt partok csaknem eltüntek a világosbarna moszkitók myriádjai alatt. Ez a vidék lakhatatlan és lakatlan is, csupán a vízilovak csordáit lehetett látni, amint a sásban henteregtek vagy belebujtak a tó fehérlő iszapos vizébe.

A tó felülről nézve oly messzire ellátszik, hogy csaknem tengernek volna mondható; a két part között akkora a távolság, hogy közlekedés nem egy könnyen jöhet létre; azonfelül a viharok itt nagyon gyakoriak és erősek, a szélvészek iszonyúan dühöngenek ezen magasan és szabadon álló tó medencéjében.

A doktor alig bírta a léghajót kormányozni, attól tartott, hogy a szél kelet felé ragadja, de egy légáramlat szerencsére mégis egyenest észak felé vitte és a Victoria esti hat óra tájban egy kis elhagyott szigeten szállott le a szélesség 0° 30’ és a hosszúság 32° 52’ alatt a parttól mintegy húsz mérföldnyire.

Utazóink egy fába beleakaszthatták magukat és a szél este felé csillapodván, csendesen lebegtek horgonyuk felett. Hogy a földre leszálljanak, arra gondolni sem lehetett; itt is, úgy mint a Nyanza-tó partján, a moszkitók sűrű felhő gyanánt fedték be a földet, Joe is szúrásokkal elborítva jött vissza a fáról, de azért nem bosszankodott, természetesnek találván ezen eljárást a moszkitók részéről.

A doktor azonban, aki kevésbé volt optimista, oly hosszúra bocsátotta a horgonykötelet, amint csak lehetett, hogy meneküljön ezen tolakodó rovaroktól, melyek őket nyugtalanító zümmögéssel röpködték körül.

Ő a tó magasságát a tenger színe fölött éppen úgy, mint Speke kapitány háromezer hétszáz ötven lábban állapította meg.

– Itt tehát egy szigeten vagyunk, - mondá Joe vakarózva, hogy a körme majd leszakadt.

– Kár is volt ezt meg nem kerülni, - felelé a vadász - mert eltekintve ezen kedves bogárkáktól, itt élő lénynek semmi nyoma.

– De a szigetek, melyekkel a tó be van hintve, - jegyzé meg doktor Fergusson - víz alá merült dombok csúcsai; örülhetünk, hogy itt találhatunk menedéket, mert a partokat vad törzsek lakják. Aludjunk tehát, ha az ég csendes éjszakával ajándékoz meg.

– Hát te nem fekszel le, Sámuel?

– Nem lennék képes szememet behúnyni. Gondolataim elüznék az álmot. Holnap, barátim, ha a szél kedvez, egyenest északnak utazunk és lehet, hogy felfedezzük a Nílus forrásait, melyeket már oly régóta hiába keresnek. Oly közel a nagy folyó forrásaihoz - én nem tudok aludni.

Kennedy és Joe, kiket nem izgatott fel annyira a tudományos elragadtatás, csakhamar csendesen szunnyadtak a doktor őrizete alatt.

Szerdán, ápril 23-án, a Victoria négy órakor reggel már útrakészen állott a borongós ég alatt, az éj csak lassan virradt a tó vize felett, melyet sűrű köd borított; de egy erős szélroham csakhamar széjjel kergette a nyomasztó levegőt. A Victoria néhány percig ingadozott, hol ide, hol oda, végre azonban elindult egyenesen észak felé.

Fergusson doktor tapsolt örömében.

– Jó úton vagyunk - mondá. - Ma vagy soha meglátjuk a Nílus-forrásait; itt megyünk át az egyenlítőn és a mi féltekénken leszünk.

– Ohó, uram, - mondá Joe, - hát csakugyan itt megy át az egyenlítő?

– Itt bizony, fiam!

– Akkor már bocsánat uram, de csak mégis meg kellene egy kicsit szentelni.

– Legyen, - felelé a doktor nevetve - egy üveg grog nem a világ; de te csakugyan olyan hasznát veszed a geografiának, ami nem is éppen rossz.

Így tartották meg ünnepélyesen a Victorián az átkelést az egyenlítőn keresztül.

Gyorsan repültek előre; nyugatról alacsony és lejtős partok vonultak el, túl rajtok emelkedtek Uganda és Usoga fennsíkjai. A szél sebessége rendkívül emelkedett, közel harminc mérföldet haladtak óránként.

A fenekestől felkavart Nyanza vizei tajtékzottak, mint akár a tenger hullámai. Némely kavargó örvény után ítélve, mely még akkor is sokáig gyűrűzött, mikor a szél elállott, a doktor arról győződött meg, hogy a tónak hellyel-közzel nagyon mélynek kell lenni. Alig láttak meg egy-két hitvány bárkát a gyors átkelés alatt.

– E tó, a mint magas fekvéséből látni lehet, - mondá a doktor - Afrika keleti része folyóinak természetes nagy víztartója; az ég megtéríti nekik esőben, amit elvesz tőlük a hosszú úton való kipárolgásban. Most már bizonyosnak látszik előttem, hogy a Nílus e tóból ered.

– Majd meglátjuk - viszonzá Kennedy.

Kilenc óra felé a keleti parthoz közeledtek, mely elhagyatottnak és erősnek látszott. A szél kissé keletnek fordult és láthatóvá lett a tó másik partja, mely akképpen kanyarodott, hogy a szélesség 2° 40’ felé igen tompa szög alatt ért véget. Magas, sziklás hegyek tüntek fel a Nyanza ezen oldalán, melyeknek szakadékai közül egy-egy tajtékzó patak tört utat magának.

Mialatt doktor Fergusson hajója kormányzásával vesződött, egyúttal kíváncsian fürkészve hordozta végig szemeit.

– Nézzétek, - kiáltá - oda nézzetek barátim! az arabok elbeszélései helyesek. Ők egy nagy folyóról beszélnek, melybe az Ukeréwe-tó üríti ki észak felé vizeit. Lám, e folyó létezik, itt van alattunk és oly gyorsasággal zuhan le a szikla medrébe, mely vetekedik a mi sebességünkkel. És a víz, mely lábaink alatt elrohan, bizonyára a Földközi-tenger hullámaival vegyül össze; ez itt a Nílus!

– A Nílus! - ismétlé Kennedy, kit Fergusson lelkesült öröme szintén magával ragadt.

– Éljen a Nílus! - kiáltá Joe, aki mindig szívesen kiáltott éljent, mikor jó kedve volt.

A rejtélyes folyam lefolyását hellyel-közzel óriási sziklatömbök gátolták; a víz tajtékzott, zuhatagok és rohanó árak keletkeztek, melyek Fergussont még inkább megerősítették ama nézetében, hogy itt van a Nílus forrása. A környező hegyekről számos tajtékzó vad hegyi patak zuhogott alá. A földből vékony vízsugarak lövelték fel egymást keresztezve, gyorsaságban versenyezve és mind sietett a folyó medre felé, mely azokat magához véve, egyszerre folyammá növekedett.

– Valóban, ez a Nílus! - ismétlé a doktor a meggyőződés hangján. - Úgy nevének, mint vizeinek eredete gyakran tűzbe hozta a tudósokat. Leszármaztatták a görög, kopt és szanszkrit nyelvekből,¹ de hát most már egyre megy, rájöttünk forrásainak titkára.

– Dehát - mondá a vadász - miről tudjuk meg, hogy ez az a folyó, melyet az északi rész utazói kikutattak?

– Biztos, csalhatatlan és megcáfolhatatlan bizonyítékaink lesznek arra nézve is, ha a szél még csak egy óráig kedvez - felelé Fergusson.

A hegyek szétnyíltak, helyet adva számtalan falunak, melyek szézám, durrá és cukornádültetvényekkel voltak körülvéve. Ezen vidék néptörzsei izgatottaknak és ellenségeseknek látszottak; inkább harcra, mint imádásra készültek és inkább idegeneket, mint isteneket szimatoltak a jövevényekben, mintha a Nílus forrásainak fölfedezését rajtok elkövetett tolvajlásnak vették volna. A Victoria magasan tartózkodott, puskáiknak lőtávolán túl.

– Itt nem lesz könnyű leszállani - mondá a skót.

– Annál rosszabb a bennszülöttekre nézve, - felelé Joe - megfosztjuk őket a mi kellemes társaságunktól.

– Pedig hát mégis le kell szállanom, - válaszolá doktor Fergusson - ha csak egy negyedórára is. E nélkül meg nem állapíthatom fölfedezésünk eredményeit.

– Hát csakugyan meg kell ennek lenni, Sámuel?

– Bizony meg és leszállunk, ha fegyvereinket kellene is használnunk.

– Ez engemet illet - felelé Kennedy, fegyverét simogatva.

– Amikor kívánja uram - mondá Joe, harcra készen.

– Nem lesz az első eset, - felelé a doktor - hogy fegyveres kézzel kell szolgálni a tudománynak, megesett ez egy francia tudóssal is a spanyol hegységekben, midőn a föld délkörének mérésével foglalkozott.

– Légy nyugodt Sámuel és bízd csak magadat a te két testőrödre.

– Ott vagyunk-e már, uram?

– Még nem. Előbb még felszállunk, hogy a vidék alakulását jobban szemügyre vehessük.

A hidrogén kiterjeszkedett és mintegy tíz perc mulva a Victoria kétezerötszáz lábnyi magasban lebegett a föld felett.

Onnan ki lehetett venni a patakoknak egész hálózatát, melyeket a folyó befogadott medrébe. Még nyugat felől is számtalan domb és termékeny mező között több patak sietett arra felé.

– Már csak vagy kilencven mérföldre vagyunk Gondokorótól - mondá a doktor, térképére mutatva - és csak vagy ötven mérföldnyire ama ponttól, ameddig az észak felől jövő utazók eljutottak. Közeledjünk vigyázva a föld felé.

A Victoria több mint kétezer lábbal lebocsátkozott.

– Most barátim, legyetek mindenre készen.

– Készen vagyunk - felelé Kennedy és Joe egyszerre.

– Helyes.

A Victoria követé a folyó folyását csaknem száz lábnyi magasban. A Nílus e helyen mintegy ötven öl szélességű volt, partjain sűrűn feküdtek a falvak, a nép pedig bámulva követte a léghajó haladását. Az északi szélesség második fokánál a folyó mintegy tíz láb magas vízesést képez és útját vágja a hajózásnak.

– Ime a Debono által leírt vízesés - mondá Fergusson.

A folyó medre kiszélesedett és számtalan szigetkék képződtek rajta, melyeket Fergusson majd hogy el nem nyelt szemeivel, mintha keresne egy pontot, melyet mindeddig nem bírt fölfedezni.

Néhány négert, kik egy bárkán eveztek a Victoria alatt, Kennedy egy lövéssel üdvözölt, mely őket nem érte ugyan, de arra indítá, hogy iparkodjanak mielőbb a partot elérni.

– Szerencsés utat! - kiáltá nekik Joe - ha nekik volnék, vissza sem jönnék és kerülném a szörnyeteget, mely a magasból csakúgy szórja a mennyköveket.

Fergusson egyszerre csak megragadta látcsövét és a folyó közepén lévő kis szigetek egyikére mutatott.

– Négy fa! - kiáltá - látjátok oda lent.

A sziget szélén csakugyan négy fa állott magában.

– Ez Benga szigete, csakugyan az - tevé hozzá.

– No és aztán? - kérdé Dick.

– Itt szállunk le, ha Isten is úgy akarja.

– De a sziget, úgy látszik, nem lakatlan, uram! látok néhány vadembert.

– Joenak igaza van, ha nem csalódom, amott látok néhány vadembert.

– Majd elszalasztjuk, az nem lesz nehéz - felelé Fergusson.

– Áll! - mondá a vadász.

A nap éppen zenitjén állott; a Victoria közeledék a szigethez.

A négerek, akik a Makadó-törzshöz tartoztak, erőteljes ordítozást vittek véghez; egynémelyikök erősen rázta a levegőben fakéregből készült fövegét. Kennedy célba vett ily föveget, tüzelt és a föveg kirepült az illető kezéből.

Erre általános lett a megfutamodás. A bennszülöttek a folyóba ugráltak és úszva kerestek menekülést; a két parton azonban golyózápor és nyílfelhő keletkezett, de a léghajónak nem lett tőle baja; horgonya megakadt egy jó mély sziklahasadékban. Joe lebocsátkozott a földre.

– Vigyázz a létrára, - kiáltá a doktor Joenak - te pedig Kennedy velem jösz.

– Mi a szándékod?

– Szálljunk ki, tanura van szükségem.

– Jó, itt vagyok.

– Joe, jól vigyázz!

– Legyen nyugodt, uram, jót állok mindenért.

– Hát menjünk, Dick - mondá a doktor, mikor a földre lépett.

Azután magával vitte útitársát egy sziklacsoport felé, mely a sziget hegyfokán állott, ott egy darabig keresett, a bokrokat türelmetlenül széjjel tologatta és megvérezte rajtok kezeit.

Egyszerre élénken megragadta a vadász karját.

– Ide nézz - mondá.

– Két betű - kiáltá Kennedy.

Csakugyan két betű volt egy sziklalapba jó mélyen bevésve. Egészen világosan látható volt:

A. D.

– A. D. - folytatá a doktor - ez Andrea Debono. Azon utazó kezeírása, aki a legtovábbra hatolt fel a Níluson.

– Ez megcáfolhatatlan, Sámuel barátom.

– Meg vagy most már győződve?

– Igen, ez a Nílus, nem lehet benne kétség.

A doktor még egyszer jól megnézte a becses kezdőbetűket, pontosan lerajzolta azok alakját és nagyságát.

– És most vissza a gömbhöz! - mondá.

– Siessünk, mert ott látok több bennszülöttet, akik vissza akarnak jönni.

– Most már nem bánom; ha a szél még néhány óráig észak felé hajt, elérjük Gondokorót és ott kezet szoríthatunk honfitársainkkal.

Tíz perccel később a Victoria ismét büszkén emelkedett az ég felé, a doktor pedig a siker jeléül kitűzte Anglia címeres lobogóját.