December 7. folytatása.

Az első nap nem történt semmi följegyzésre méltó esemény.

Ma reggel nyolc órakor, Kurtis kapitány mindnyájunkat, utasokat és matrózokat, egybegyüjtött.

– Barátim, - szólt hozzánk, - hallgassatok jól ide. Én e tutajon épp úgy parancsolok, mint ahogy parancsoltam a Chancellor födélzetén. Számítok tehát arra, hogy mindenki kivétel nélkül engedelmeskedni fog. Csak a közös menekülésre gondoljunk, legyünk egyetértők s Isten ótalmazzon bennünket!

E szavakat tetszéssel fogadták.

A kis szél, mely e percben fúj s melynek irányát megnézte a kapitány a delejtűvel, északról fúj. Ez szerencsés körülmény. Sietni kell, hogy azt fölhasználjuk s mielőbb elérhessük az amerikai partot. Az ács, Daoulas, ekkor fölállította az árbocot, melynek számára hézagot hagyott a tutaj előrészén s két szárnyrudat állított föl szivárvány-formán, melyek arravalók lesznek, hogy szilárdabban fönntartsák az árbocot. Míg ő dolgozik, azalatt a kormányos és a matrózok vitorlarudat állítanak a kis vitorlához.

Fél tízkor már föl van állítva az árboc. A vitorla is fölvonva s eligazítva a szél iránya szerint s a tutaj észrevehetőleg előre megy, mert a szél folyton fúj.

Miután ezt a munkát elvégezték, az ács még egy kormányrudat igyekszik állítani, hogy így a tutaj megtarthassa az irányt, amerre menni akar. Kurtis Róbert s Falsten mérnök tanácsaikkal támogatják. Két órai munka után el is készül valami kormányrúdféle, körülbelül malájok balanjához hasonló.

Ezen idő alatt Kurtis kapitány a szükséges szemléhez készül, hogy pontosan kiszámítsa a hosszasági és szélességi fokot s mikor elérkezik a dél, tiszta napfényes idő lévén, jól fölveheti a dél vonalat.

A pontos számítás eredménye következő:

Északi szélesség 15° 7’.
Nyugati hosszaság 49° 35’ Greenwichtől számítva.

E pontot megtekintve a térképen, kiderül, hogy körülbelül hatszázötven mérföldnyire vagyunk még északkeleten a paramaribói partoktól, azaz az amerikai szárazföld legközelebb eső részétől, mely, mint már megjegyeztem, a hollandi Guyana partját képezi.

Már most a legjobb eshetőséget véve, nem remélhetjük, hogy állandó passzát szél mellett is többet haladhassunk tíz-tizenkét mérföldnél naponként ilyen tökéletlen járművön, mint ez a tutaj, mely nem képes előre haladni, ha a szél rézsút fúj. Két hónapi hajózás kell tehát, még akkor is, ha a legszerencsésebb körülményeket számítjuk, kivéve azt a nem igen valószínű esetet, hogy valami hajóval találkozunk. De az Atlanti-óceánnak ezt a részét kevésbbé látogatják, mint föllebb északon vagy lejjebb délen. Szerencsétlenségünkre az Antillák útja és a braziliai út közé vetődtünk, félre mindkét úttól, amerre az angol vagy francia hajók járnak s jobb, ha nem is számítunk azon véletlenre, hogy valami hajóval találkozunk.

Egyébként, ha szélcsönd áll be vagy ha a szél megfordul s kelet felé hajt bennünket, akkor már nem két, hanem négy hónap, hat hónap, s mit csinálunk, ha az élelem már a harmadik hónap végéig sem tart!

A józan okosság parancsolja tehát, hogy már mától kezdve ne fogyasszunk többet, mint amennyi elkerülhetlen szükséges. Kurtis kapitány tanácsot kért tőlünk e tárgyban s mi elhatároztuk, hogy szigorúan megtartjuk a programmot. Az adagok ki vannak számítva mindenki számára különbség nélkül, úgy, hogy csak félig csillapíthatjuk vele éhségünket és szomjunkat. A tutaj kezelése nem fogyaszt sok testi erőt. Kevesebb táplálkozás is elég lesz nekünk. Ami a pálinkát illeti, mely mindössze öt gallon,¹ azt csak a legszigorúbb takarékossággal fogják osztogatni. Senkinek sem szabad hozzá nyúlni a kapitány engedélye nélkül.

Az életrend következőképpen lett szabályozva a tutajon: öt uncia húst és öt uncia kétszersültet kap naponként minden személy. Ez kevés, de nem lehet nagyobb adagokat adni, mert tizennyolc ember még így is hat fontnál többet fogyaszt el naponként mindegyik élelmiszerből, vagyis három hónap alatt hatszáz fontot. Pedig mindössze sincs hatszáz fontnál többünk a húsból és kétszersültből. Ezen a mennyiségen tehát túl nem terjeszkedhetünk.

Ami a vizet illeti, százharminckét gallonra² becsülhetjük, s mindenki négy decit kap naponként; íly módon a víz is eltart három hónapig.

Az élelmet minden reggel, tíz órakor, kiosztja a kormányos. Mindenki megkapja a maga adagját arra a napra, a húst is és a kétszersültet is; aztán megeheti, ahogyan és amikor neki tetszik. A vizet illetőleg, minthogy nincs egyebünk, mint egy üstünk s az öreg irlandi pléh pohara, kétszer fog a víz naponként kiosztatni, reggel tíz órakor és este hatkor. Mindenkinek meg kell inni azonnal.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy még két segélyforrásra számíthatunk, melyek készleteinket szaporítják: az esőre, mely ivóvizet adhat, s a halászatra, mely táplálékot szolgáltathat. Föl is állítottunk két üres hordót, hogy az esővizet abban fölfogjuk. Ami a halászeszközöket illeti, a matrózok már készítgetik, hogy horgászhassanak.

Ezek az intézkedések történtek s elhatároztuk, hogy szigorúan meg fogjuk tartani. Csak a legszigorúbb étrendet követve kerülhetjük ki az éhség iszonyait. Nagyon sok példa áll előttünk, mely elővigyázatra int s csak ha a sors szakadatlan csapásokat fog reánk mérni, csak akkor szorulunk a végső nélkülözésre!