Folytatása az október 29-iki éjnek.

Még nincs éjfél. Nincs holdvilág s az éj egészen sötét. Nem tudhatjuk, hol feneklett meg a hajó. A szélvész által hevesen hajtva, elérkezett-e végre az amerikai partokhoz s itt van-e közel a szárazföld?

Mondtam, hogy a Chancellor, miután néhány pillanatig rúgdalózott, teljesen mozdulatlan maradt. Pár perc múlva lánccsörgés hallatszik elülről s Kurtis Róbert megtudja abból, hogy horgonyt vetettek.

– Jó! - mondja rá. - A hadnagy és a kormányos leeresztették a két horgonyt. Reméljük, hogy megállják!

Akkor látom, hogy Kurtis Róbert a köteleken előre kapaszkodik egész addig a határig, amelyen túl a lángok nem eresztik. Fölkúszik a kötéltartó rúdra egész odáig, hol kiáll a hajó oldalán túl s néhány percig fönntartja ott magát, a nehéz hullámok dacára, melyek el-elborítják őt. Látom, hogy hallgatózik. Mintha valami különös hangra figyelne a szélvész csattogása közt.

Végre visszatér a hátsó födélzetre.

– A víz bemegy a hajóba, - szól hozzám - s e víz - Isten segítsen rajtunk! - talán kioltja a tüzet.

– Hanem aztán? - szóltam én.

– Kazallon úr, - felel nekem Kurtis Róbert - «aztán», az a jövő, azt az Isten tudja! Ne törődjünk mással, csak a jelennel!

A legelső teendőnk volna a szivattyúkat megpróbálni, de e percben a lángok között nem lehet odáig hatolni. Valószinű, hogy a hajó aljában valamelyik oldalborda betört s tág utat nyitott a víznek, mert úgy veszem észre, hogy a tűz már csökken. Rémítő sistergést hallunk, ami azt bizonyítja, hogy a két elem küzd egymással. Bizonyos, hogy a tűzhely alapját már elérte a víz az első sorban álló gyapot-bálok már átáztak.

Csak rajta! hadd oltsa ki a tüzet ez a víz, aztán majd ő ellene fordulunk! Talán kevésbé lesz félelmes, mint a tűz! A víz a tengerész eleme s a tengerész megszokta azt legyőzni!

Leírhatatlan aggódással várjuk, míg elmúlik az a három óra, ami még hátra van e hosszú éjből. Hol vagyunk? Csak annyi bizonyos, hogy a hullámok lassanként visszahúzódnak s a tenger dühe csillapul. A Chancellor körülbelül egy órával a tetőponton álló dagály után feneklett meg, de nehéz pontosan tudni így minden mérés és számítás nélkül. Ha így van, akkor remélhetjük, föltéve, hogy a tűz kialszik, hogy a következő dagálykor könnyen elindítjuk a hajót.

Ötödfél órakor hajnal felé a lángfüggöny, mely a hajó elő- és hátrészét szétválasztotta, lassanként eloszlik s egy sötét csoportot látunk rajta keresztül. Ez a hajó legénysége, kik az előrész szűk emelvényére szorultak föl. Nemsokára helyreáll a közlekedés a hajó két vége közt s a hadnagy és a kormányos átjönnek hozzánk a hátsó födélzetre, a köteleken járva, mert még nem lehet a födélzetre lépni.

Kurtis kapitány, a hadnagy és a kormányos jelenlétemben tanácskoznak együtt s megegyeznek abban, hogy nem kell semmihez nyúlni, mielőtt megvirradna. Ha a szárazföld közel s ha a tenger hajózható, kiszállunk a partra, vagy a kis lélekvesztővel, vagy tutajon. Ha semmi szárazföld sem látható, ha a Chancellor valami magányos szirten feneklett meg, akkor igyekszünk, hogy ismét elindíthassuk s eljuthassunk vele a legközelebbi kikötőig.

– De, - szólt Kurtis Róbert, kinek véleményével egyetért a hadnagy és a kormányos is, - nehéz kitalálni, hol vagyunk, mert azok az északnyugati szelek nagyon messze lehajthatták a Chancellort délfelé. Már régóta nem számíthattam hosszúságot s mivel nem ismerek semmi szirtet az Atlanti-óceán e részén, meglehet, hogy Dél-Amerika valamely partján feneklettünk meg.

– Hanem, - mondtam, - minket folyvást fölrobbanás fenyeget. Nem hagyhatnók el a Chancellort s nem menekülhetnénk...

– E szirtre? - felelt Kurtis Róbert. - De hát milyen ez? Vajjon nem borítja-e el a tenger, ha megdagad? Megismerhetjük ebben a sötétségben? Hadd legyen nappal s akkor meglátjuk.

Kurtis Róbert e szavait rögtön közlöm a többi utassal. Nem teljesen megnyugtatók ugyan e szavak, de senki sem akarja látni az új veszélyt, melyet a hajó helyzete teremt, ha szerencsétlenségünkre valami ismeretlen szirtre vetődött, több száz mérföldnyire a száraztól. Mindenkit az az egy gondolat foglal el, hogy most a víz küzd értünk, még pedig sikeresen küzd a tűzzel, következőleg a bekövetkezhető fölrobbanás ellen is.

Valóban a láng helyét lassanként sűrű fekete füst váltotta föl, mely nedves, gőzölgő oszlopokban kanyarog ki a léken. Néha-néha egy-egy tűznyelv villan föl még a sűrű füstből, de csaknem azonnal kialszik. A tűz pattogása helyett most a víz sistergése hallatszik, amint gőzzé válik az égő zsarátnokon. Bizonyos, hogy a tenger megteszi azt, amit a mi szivattyúink és vedreink nem bírtak volna megtenni s ennek a tűznek, mely ezerhétszáz bál gyapot közt dúlt, a kioltására csakugyan nem kevesebb kellett, mint valami árvíz!