S. V.

Hercules néhány hatalmas evezőcsapással a bal parthoz kormányozta a dereglyét. Az ár nem volt túl erős errefelé, s szerencséjükre a folyó medre egészen a vízesésig megtartotta természetes, enyhe lejtését. A talaj hirtelen szakadt le, s így az ár erősebb sodrása csak az esés előtt három-négyszáz lábnyira kezdte éreztetni hatását.

A bal parton hatalmas fák lombozata zárta el a napfény elől a világot. Dick erős aggodalommal nézte a tájékot, hiszen tudta, hogy az Alsó-Kongó vidékén kannibál törzsek tanyáznak, s nekik most gyalog kell áthatolniuk itt, minthogy a csónaknak nem vehetik többé hasznát. Elképzelhetetlen lett volna ugyanis, hogy lecipeljék, s a vízesésen túl újra ráeresszék a folyamra. Rettenetes csapás volt ez mindannyiuk számára, hiszen az előző este még azt remélték, hogy néhány nap vagy talán csak néhány óra alatt már a torkolatnál levő portugál telephez érkeznek. De mégsem panaszkodhattak, hiszen újból megmenekültek a végzetesnek látszó veszedelem kellős közepéből.

Ahogy a bárka közeledett a parthoz, Dingo egyre nyugtalanabb lett, s kínos szűköléssel adott kifejezést türelmetlenségének és izgalmának.

Dick, minthogy komolyan figyelte az állat viselkedését, azt gondolta, hogy valami vadállat vagy bennszülött rejtőzködik a part magas papiruszcserjéi között. Aztán mégis rájött, hogy nem ilyesfajta védekezési ösztön fűti az ebet.

– Mintha sírna - mondta hirtelen a kis Jack, és két karjával gyöngéden átölelte Dingo nyakát.

Mikor a csónak már alig húszlábnyira volt a parttól, Dingo hirtelen beugrott a vízbe, s úszva igyekezett még gazdái előtt elérni a szárazföldet. Mikor kilábalt, hirtelen eltűnt a bozót közepében.

Egyikük sem tudta mire vélni a kutya váratlan elrohanását.

Néhány perc múlva ők is hozzáláttak a kikötéshez. Nem volt ez olyan egyszerű dolog a hínáros partrészen, a vízinövények rengetegében. Néhány halászó madár rebbent fel a közeledtükre. Hercules egy hatalmas mangrovefa alá kormányozta a csónakot, s úgy irányította, hogy kiszálláskor megkapaszkodhassanak az ágaiban.

Egyetlen ösvény sem szegte meg az erdő sűrűjét. Annál feltűnőbb volt tehát, hogy lábnyomokat láttak a letaposott mohaszőnyegen, ami csakis azt bizonyíthatta, hogy nemrég még bennszülöttek vagy vadállatok járhattak ezen a tájon.

Dick lövésre kész puskával, Hercules ütésre emelt fejszével haladt előre. Alig tettek néhány lépést, máris megpillantották Dingót. A kutya nyom után szaglászott a földön, s közben egyre ugyanazt a panaszos vonítást hallatta. Mintha ellenállhatatlan kényszer vitte volna a part szegélyére s onnan az erdő sűrűjébe. Ezt mindnyájan észrevették.

– Most vigyázzunk nagyon - mondta Dick -, maradjunk együtt... vigyázzunk nagyon!

Ebben a pillanatban Dingo felemelte a fejét, mintegy jelt adva a kis csapatnak, hogy kövesse.

Néhány perc múlva Weldonné és társai egy hatalmas szikomorfa aljához értek. A fa magánosan állt valami emberi hajlék előtt.

Szétesőfélben levő, korhadt gerendázatú erdei kunyhó volt ez, és Dingo vonított az ajtaja előtt.

– Van itt valaki?! - kiáltotta Dick, de nem jött válasz.

Belépett a kunyhóba.

Weldonné és a többiek követték. A földön csak szétszórt csontokat találtak, azokat is egészen kifehérítette már a trópusi levegő.

– Egy ember maradványai ezek - sóhajtott Weldonné.

– Igen... és Dingo ismerte ezt az embert... talán a régi gazdája... Nézzék csak...

Dick rámutatott a szikomorfa lehántolt törzsére. Két nagy vöröslő betű volt rajta, már majdnem elmosódott mind a kettő, nagy nehezen mégis ki lehetett olvasni.

Dingo két mellső lábát feltette a fatörzsre, mintha mutatni akarná.

– S. V.! - kiáltott fel Dick. - Ez Dingo két ismert betűje... ugyanaz, mint ami a nyakörvén van...

Még be sem fejezte a mondatot, máris lehajolt egy kis, egészen megrozsdásodott fémdobozkáért, mely a kunyhó szögletében hevert.

Felnyílt a doboz teteje, egy papírlap hullott ki belőle, melyről Dick megilletődve olvasta:

Megölt... kirabolt... vezetőm, Negoro... itt, 1871. december 3-án... Százhúsz mérföldnyire a parttól... Dingo hozzám... S. Vernon...

Ez a papírlap mindennél beszédesebb volt. Samuel Vernon azért kelt útra Dingo nevű kutyájával, hogy kikutassa Afrika belső részeit. Vezetőül Negorót fogadta fel. Az utazónál levő jelentős pénzösszeg felkelthette a gonosztevő irigységét, és Negoro elhatározta, hogy kifosztja Vernont. A francia utazó, miután elhagyta a Kongó torkolatát, az erdőben ütött tábort. Itt érte a halálos támadás: kifosztották, és magára hagyták. A gyilkos merénylet után Negoro alighanem megszökött, s bizonyára akkor került a portugál hatóságok kezére. Felismerték benne a rabszolga-kereskedő Alvez ügynökét, Luandába kísérték, és életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. Mi már tudjuk, hogyan sikerült megszöknie, hogyan jutott el Új-Zélandba s innen a Pilgrim fedélzetére, mindazok legnagyobb szerencsétlenségére, akik az útitársai lettek. De mi történhetett itt a merénylet után? A szerencsétlen Vernonnak élete utolsó perceiben még sikerült papírra vetnie ezt a néhány mondatot, melyben megjelölte a helyet is, ahol a gyilkos merénylet történt, és magát a gyilkos nevét. Alighanem ebben a szelencében őrizhette elrablott pénzét, ide dugta be az írást is utána, mint utolsó erőfeszítésének jelét. Önvérével mázolta a fa törzsére nevének kezdőbetűit... Bizonyos, hogy Dingo napokig állt itt a két betű előtt, s így vésődött bele az emlékezetébe annyira, hogy soha többé nem tudta elfelejteni. Gazdája halála után nagy nehezen mégis visszavergődött a parthoz, a Waldeck kapitánya felszedte, majd a Waldeck hajótörése után a *Pilgrim*re került, és ott viszontlátta a gyilkos Negorót. Ezalatt a kutató csontjait kifehérítette az afrikai napfény, mely behatolt a kunyhó repedésein, s Vernonra már talán nem is emlékezett más, mint egykori hű kutyája, Dingo.

Igen... itt álltak mindannyian most megrendülve, és éppen arra gondoltak, hogy Samuel Vernon megfehéredett földi maradványainak megadják a végtisztességet, amikor Dingo egyszerre felüvöltött, és dühösen kirohant a kunyhóból.

Egy perc, s egyszerre halálordítás szörnyű hangja tépett keresztül az őserdőn: igen... egy embert ragadhatott torkon a szelindek.

Hercules most, akárcsak Dingo, hirtelen szökelléssel a kutya nyomába vetette magát. A többiek követték. Látták, hogy ráveti magát egy emberre, aki földön hempereg, míg torkát az eb éles fogai marcangolják.

Negoro volt.

Mikor a nyomorult a Kongó torkolatához ért, hogy itt hajóra szálljon Amerika felé, elhagyta kíséretét, s elindult a kunyhó felé, ahol egykor az áldozatával végzett.

Bizonyosan nem véletlenségből tette. Erre mutatott az a néhány arany, mely ott csillant meg a fa tövében frissen ásott lyukban. A gyilkosság után, vagy amikor félő volt, hogy a portugálok kezébe esik, Negoro itt ásta el rablott kincsét, hogy ha majd kiszabadul, újra hozzájuthasson. Itt érte utol Dingo, s ugrott neki a torkának. A nyomorult, akit meglepetésszerűen ért a támadás, éppen abban a pillanatban döfte a kését a kutyába, amikor Hercules rárohant.

– Ó, te bitang... most aztán megfojtalak!

De Herculesnek már nem akadt munkája. A portugál ott feküdt élettelenül, ugyanazon a helyen, ahol egykor merényletét elkövette. De a hű kutya is halálos sebet kapott. Még bevonszolta magát a kunyhóba, s ott adta ki páráját Samuel Vernon fekhelye előtt.

Hercules sírt ásott mindkettőjük számára, s Dingo hulláját gazdája lábához fektette.

Így hát Negoro nem élt már, viszont azok a bennszülöttek, akik Kazonndéból idáig kísérték, nem lehettek messze. Ha vezetőjük nem tér vissza, bizonyára a keresésére indulnak, s ebből igen nagy veszély származhatik mindannyiukra.

Sürgősen el kellett határozniuk, hogy mit csináljanak. Most már biztos volt, hogy az a hatalmas folyam, amelyen utaztak, nem más, mint a Kongó, azaz Közép-Afrika legnagyobb vízi útja. Igen, ez a folyam a Kongó volt, ugyanaz, melyet a bennszülöttek Kvangónak vagy Ikutuya-Kongónak hívnak, s amely bizonyos földrajzi szélességeknél a Zaire, másoknál a Lualaba nevet viseli. Ez Közép-Afrika hatalmas ütőere, melyre Stanley ráruházta Livingstone nevét, habár a földrajztudósoknak inkább Stanley nevét kellett volna neki ajándékozniuk.

A halott francia utazó pontosan megjelölte a kunyhó távolságát is a folyó torkolatától. Százhúsz mérföld volt ez éppen. Szerencsétlenségükre azonban innen már nem használhatták a vízi utat, minthogy a hatalmas vízesések lehetetlenné tettek errefelé minden folyami közlekedést. Valamelyik partot kellett követniük, amíg túl nem jutnak a zuhatagokon, amikor majd újból tutajt építhetnek maguknak, s úgy folytathatják útjukat a folyón.

– Most már csak azt kell eldöntenünk - mondta Dick -, vajon itt maradjunk-e a bal parton, vagy átkeljünk a jobb partra. Mindkét part elég veszedelmes lehet a bennszülöttek miatt. Mégis úgy gondolom, hogy ezen a parton kényesebb a helyzetünk, mert nagyobb a valószínűség arra, hogy Negoro társaival találkozunk.

– Akkor kerüljünk át a túlsó partra - indítványozta Weldonné.

– De vajon találunk-e ott járható utat? - tette fel Dick a kérdést. - Hiszen a Kongó mentén, úgy látszik, általában a bal parton közlekednek. Negoro is a bal parti utat választotta. Viszont nincs veszteni való időnk. Mégis, mielőtt átkelnénk, ki kell kutatnom a vízesést.

Dick tüstént hozzálátott, hogy elővigyázatossági intézkedését végrehajtsa.

A folyó nem is volt túl széles itt, három-négyszáz láb mindössze, úgyhogy a lapáttal mesterien bánó Dick számára gyerekjátéknak tetszett az átkelés. Egyedül szállt be a csónakba, míg a többieket Hercules gondjaira bízta. Mielőtt a parttól ellökte volna magát, Weldonné még egyszer megkérdezte:

– Nem félsz, Dick, hogy a zuhatag sodrába kerülsz?

– Nem, asszonyom, hiszen körülbelül négyszáz lábbal feljebb keresztezem a folyót.

– De mi lesz a másik parton?

– Nem kötök ki semmi esetre sem, hacsak a legcsekélyebb veszélyt is észlelem.

– Vidd magaddal legalább a puskádat - kérlelte az asszony.

– Rendben van, de nem kell tartani semmitől.

– Azt hiszem, mégsem kellene elválnunk, Dick - sóhajtotta Weldonné rosszat sejtve.

– Nem, nem... hagyjanak csak menni... hiszen erre a tájékozódásra mindenképpen szükségünk van. Egy órán belül visszajövök. Hercules, jól vigyázz!

Weldonné és a többiek a papiruszbozótból követték a tekintetükkel Dicket és a csónakot.

Dick hamar elérte a folyó közepét. Itt az ár, anélkül, hogy túl erős lett volna, észrevétlenül sodorta máris a zuhatag felé, ahol hatalmas, dübörgő zajjal szakadt le a folyó. A vízpárából alakult köd ott gomolygott a szeme előtt. Most látta csak, hogy az előző éjjel milyen közel voltak a végveszélyhez. Ha akkor nem ügyelnek, menthetetlenül a hullámsírba sodorja őket az ár. Így azonban az erős lapát segítségével sikerült kellő irányban tartania a dereglyét, olyannyira, hogy már negyedóra múlva el is érte a jobb partot, és éppen kiugrani készült, hogy szárazra húzva biztosítsa a csónakot.

Ebben a pillanatban éles kiáltások töltötték meg a levegőt, tíz-tizenkét bennszülött ugrott fel a csónak épen maradt gyékénytetejére.

Nyilván egy hete követték már akkor a csónakot, mivel tudták, hogy a vízesés miatt ki kell majd szállniuk belőle az utasoknak.

Dick úgy érezte, hogy most már nincs menekülés. De ahogy a társaira gondolt, akiket mindenáron meg akart menteni, felállt a csónakban, és célzásra tartva fegyverét, igyekezett távol tartani üldözőit magától.

A bennszülöttek leszaggatták a gyékényburkot, és most vették csak észre, hogy a dereglye üres. Egyetlen tizenöt éves fiú került csak a kezük közé... Csalódottságukban hatalmas kiáltozásba kezdtek.

Egyikük most hirtelen a túlsó part felé mutatott, ahonnan a többiek Dicket lesték. Weldonné, hogy jobban lásson, felmászott egy dombra.

Dick már nem gondolt többé önmagával. Valami sugallatfélét várt, mely megmutatja, hogy mit kell tennie.

A bennszülöttek belökték a dereglyét a vízbe. Ezen akartak átkelni. Dickhez nem nyúltak egyelőre, hiszen ismerték a tűzfegyver hatását. Egyikük hirtelen felkapta a lapátot, és mert értett a kezeléséhez, a dereglye újból elindult a másik part felé. Nemsokára százlábnyira lehettek a bal parttól.

– Meneküljenek... meneküljenek! - kiáltotta át Dick.

De sem Weldonné, sem Hercules nem mozdultak. Mintha gyökeret vert volna a lábuk, úgy álltak ott mozdulatlanul. Mi értelme volna szaladni - gondolhatták -, egy órán belül úgyis mindannyian az üldözők kezébe kerülnek.

Ebben a pillanatban Dick agyán átcikázott egy gondolat.

Felemelte fegyverét, megcélozta azt a bennszülöttet, amelyik a kormánylapátot tartotta. Egy dörrenés, és az evező ezer szilánkra törve repült a habok közé. A bennszülöttek iszonyatos kiáltozásban törtek ki. A kormány nélkül maradt csónakot elkapta az ár, és ellenállhatatlan erővel sodorta a vízesés felé. Alig kilencven láb lehetett a távolság.

Weldonné és társai most már mindent megértettek.

Dick úgy akarja őket megmenteni, hogy a bennszülöttekkel együtt lesodortatja magát a hullámsírba. Tehetetlenül nyújtották utána végső búcsúra a karjukat.

A bennszülöttek most kiugráltak a csónakból, hogy úszva mentsék az életüket. Dick még mindig nem veszítette el a hidegvérét. A vízbeugrók hirtelen lendületétől a csónak felborult, s ő máris arra gondolt, hogy éppen a felborult dereglye lesz az, amelynek majd az életét köszönheti. Igen... Dicket kétfelől fenyegette a zuhatag szélén az életveszély: vagy megfullad a víztől, vagy megfojtja a légnyomás. De a felfordult csónak olyan, akár egy doboztető; egyrészt a víz színe fölött tarthatja, másrészt megvédelmezheti a külső levegő nyomásától... Így talán még a Niagara-vízesésben is meg lehetne menekülni.

Mint a villám, úgy jött ez a gondolat... A felborult csónak alá bújt, s megragadta az evezőpadot. Így tartotta a víz színén magát, miközben jól érezte azt a végzetes és ellenállhatatlan elemi erőt, mely magával ragadja.

Mint könnyű dióhéjat, kapta el az ár a dereglyét. Egy pillanatra mintha megállt volna a vízfal tetején, majd óriásit zuhant, mélyen merült a vízbe, azután újból felbukott a felszínre, Dick érezte, hogy túljutott a legnagyobb veszélyen, s most a menekülés lehetősége egyedül a karja erejétől függ.

Negyedórányi küzdelmes úszás után elérte a bal partot. Itt már várták a többiek, akiket közben Hercules odavezetett a vízeséshez.

Az üldözők eltűntek a hullámsírban. Őket nem védelmezte a felborult dereglye, nyilván a légnyomás áldozatai lettek, mielőtt még testük szétzúzódott volna a folyam kiálló, szirtes zátonyain.