A kufártanyán

Harris és Negoro hazudtak, amikor azt mondták Dicknek, hogy Weldonné, a kis Jack és Benedek bácsi elpusztult. Mind a hárman Kazonndéban voltak.

A termeszház ellen intézett roham alkalmával a cuanzai táboron túl hurcolták őket. A kíséretül melléjük rendelt tucatnyi fegyverest Harris és Negoro irányította.

A kitandának nevezett hordszékbe ültették az asszonyt és a gyereket. De vajon mért mutatott ennyi gondosságot egy ilyen ember, mint Negoro? Weldonné még találgatni sem mert a feltevések között.

Így aztán meglehetősen gyorsan és minden nagyobb fáradtság nélkül ment végbe a menetelés Cuanza és Kazonndé között. Benedek bácsi, akire semmiféle különösebb hatással nem volt szerencsétlenségük, nyugodt, egyenletes léptekkel haladt a hordszék mellett. Minthogy senki sem akadályozta meg abban, hogy jobbra-balra szökdössön rovarai után, egészen megelégedettnek érezte magát. Így hát a kis csapat nyolc nappal hamarabb ért Kazonndéba, mint Ibn-Hamis karavánja. Weldonnét, Jacket és Benedek bácsit Alvez házában őrizték.

Sietünk még elmondani azt, hogy a kisfiú állapota nagyon megjavult. Mihelyt elhagyták a mocsaras vidéket, mely a lázát táplálta, fokozatosan jobban lett. Bizonyos, hogy sem ő, sem az anyja nem bírták volna ki a karaván fáradalmait. De így, hogy testi kényelmükre bizonyos gondot fordítottak, megérkezésükkor kielégítő erőben voltak mind a ketten.

Társairól Weldonné nem kapott hírt. Még látta Herculest, amint bevetette magát a rengetegbe, de nem tudta, hogy mi lett vele. Minthogy Harris és Negoro vele voltak, s így nem gyötörhették Dicket, arra számított, hogy mint fehér emberrel, vele is kímélettel fognak bánni. Sajnos, Nan és a négy férfi fekete volt, s így attól félt, hogy bajosan kerülhetik el azt a sorsot, amit Afrikának ezen a részén általában a néger foglyoknak szántak. Ezek a szerencsétlenek vesztükre kerültek Afrika végzetes földjére.

Weldonnét teljesen elzárták a külvilágtól, még arról sem értesült, amikor Ibn-Hamis karavánja megérkezett Kazonndéba.

A nagyvásár zsivajáról sem tudhatta, hogy mi lehet. Hogyan is gondolhatott volna arra, hogy Tomot és társait most árverezik el? Semmit sem sejthetett Harris gyászos végéről, sem Moini-Lungga pusztulásáról, de arról a szörnyű dísztemetésről sem, melynek Dick volt az egyik áldozata. A szegény asszony egészen egyedül volt Kazonndéban, Negoro hatalmában, s még a halálra sem gondolhatott úgy, mint egyetlen megváltásra, hiszen vele volt a fia is.

Így hát Weldonné teljes bizonytalanságban élt. Még csak nem is sejthette, hogy mi lesz a sorsa. A hosszú úton, mely Cuanzából Kazonndéba vezetett, se Harris, se Negoro nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Megérkezése óta pedig még csak nem is látta őket, ami majdnem természetes volt, hiszen ő maga nem léphette túl azt a kerítést, mely Alvez házát elzárta a külvilágtól.

Azt hisszük, nem kell külön kiemelnünk, hogy Benedek bácsi semmivel sem járult hozzá ahhoz, hogy szegény Weldonné könnyebben elviselje megpróbáltatásait.

A kiváló tudóst cseppet sem hozta ki a sodrából, amikor arról értesült, hogy nem Amerikába, hanem Afrikába került. Igaz, az első pillanatban elfogta a kétségbeesés, hiszen akkor a rovarok, melyeket elsőnek vélt felfedezni az Újvilágban - a cecelegyek s a hatlábúak -, a fekete földrész legközönségesebb lakói csupán. Szétfoszlik, sajnos, az ábránd, hogy őt a nagy felfedezők sorába iktatja be majd a tudósok társadalma. Mert hát ki csodálkoznék már azon, hogy Benedek bácsi afrikai rovarokat talált, ha történetesen éppen Afrikában járt?

De aztán lassan megvigasztalódott azon, hogy a fáraók földjén - mert ő még mindig így nevezte Afrikát - sokkal több és érdekesebb élmény vár a rovartan tudósára, mint az inkák birodalmában, Peruban.

– Ó - ismételgette Weldonnénak, aki pedig még figyelni sem tudott az öreg tudós furcsa locsogására -, hiszen ez a hazája a *manticorá*nak, ennek a selymes lábú, fedeles szárnyú rovarnak, melynek kiterjedt családjában legnevezetesebb a gümős manticora. Itt él az aranyos bábrabló is, Új-Guinea¹ és Gabon² tüskés lábú óriás rovara, a pettyes pehelyméh, mely a csiga üres házába rakja le a petéit, a szent scarabeus, melyet egykoron istenként tiszteltek Felső-Egyiptom népei. Itt látnak napvilágot azok a halálfejű szfinxek³, melyek ma már egész Európában elterjedtek, és azok az *idias bigoti*k is, melyeknek csípésétől annyira rettegnek az afrikai tengerpart szenegál bennszülöttei. Hát igen, itt aztán nagyszerű fogásokat lehet csinálni, és én nem is fogom elmulasztani, hogy mindent megtegyek gyűjteményem növelésére. Hacsak ezek a derék emberek meg nem akadályoznak benne.

Mi azonban, sajnos, jól tudjuk, hogy kik voltak azok a „derék emberek”, akikre Benedek bácsinak eszébe sem jutott volna panaszkodni.

Mindenesetre Harris és Negoro birodalmában a rovargyűjtő amolyan félszabadságot élvezett, melyről Dick például hiába álmodozott volna. Az együgyű tudóst nagyon meg is hatotta ez a figyelem.

Végül is Benedek bácsi nagyon is szerencsésnek mondhatta magát a maga szempontjából. Görcsösen szorongathatta rovargyűjtő dobozát, és minden a legjobb lett volna, ha pápaszeme is ott lovagol az orra nyergén, s nagyítóüvege lelóg a nyakáról. Mert hát mit is ér a bogarász nagyító- és szemüveg nélkül? Sajnos, ezektől örökre el kellett búcsúznia, hiszen, mint tudjuk, a drága látóeszközök a patak medre mélyén feküdtek, egy néger király képére készült fabábun. Mit nem adott volna érte, ha valaki szemének erejét egy pár üveggel megsokszorozta volna, melyek segítségével bogarait megvizsgálhatná... de sajnos, a kazonndéi vásáron nem árultak ilyenfajta optikai eszközöket. Mindamellett élt azzal a szabadsággal, amit neki juttattak: kedvére járkált Alvez terjedelmes tanyáján, ahol senki nem őrizte, minthogy senki sem gondolt arra, hogy ez az ember valaha is kereket oldhat. Különben is magas kerítés választotta el az udvart a város többi negyedétől, és ezt a kerítést ő maga sohasem tudhatta volna megmászni.

A körbefutó kerítés körös-körül egy mérföld hosszú lehetett. Ezen belül bőségesen tenyésztek mindenféle fák, bokrok, magasra nőtt az afrikai fű, éppen elég alkalmat adva a legkülönfélébb bogaraknak, hogy megtelepedjenek rajta, s az maga már a boldogságot jelentette Benedek bácsi számára. Gyorsan fel is fedezett néhány híres hatlábút, s majdnem belevakult, amikor szabad szemmel igyekezett tanulmányozni sajátságaikat. Lelki szemei előtt már meg is jelent nagy munkájának vázlata. Az afrikai bogárvilág ismertetésének kívánta szentelni ezt a művet. Ha a sors oly kegyes lett volna hozzá, hogy eddig még ismeretlen férget is a birtokába juttat, úgy elégedettebb embert bajosan lehetett volna Kazonndéban találni.

Már Benedek bácsinak is éppen elég tágas volt Alvez tanyája ahhoz, hogy tudományos vizsgálódásait folytassa, de a kis Jacknek, aki szabadon futkározhatott benne, meg éppen egész birodalmat jelentett. Jack azonban igen ritkán élt ezzel a lehetőséggel. A nap nagy részét anyja mellett töltötte. Weldonné nem szívesen engedte el maga mellől a kisfiát, mert mindig valami váratlan szerencsétlenségtől reszketett. Jack sokat beszélt az édesapjáról, akit olyan régen nem látott, s akihez nagyon szeretett volna visszakerülni. Szüntelenül kérdezősködött a többiek után is, mintha Nannal együtt valamennyien önszántukból hagyták volna el őt - Dingót is beleértve. Különösen barátját, Dicket nélkülözte, s gyermeki képzelete élénk színekkel festette ki a közelmúlt izgalmas emlékeit. Szegény Weldonné mit is felelhetett volna a kérdéseire? Válaszképpen csak magához vonta és csókjaival borította el a kisfiút. A legnehezebb az volt, hogy vissza kellett tartania előtte a könnyeit.

Weldonné, aki természetesen mindent megfigyelt abból, ami időközben a környezetében történt, látta, hogy az a különleges bánásmód, melyben Cuanza óta osztályrésze volt, nagyjából megmaradt Alvez tanyáján is. A terjedelmes háztartásban csak azok a rabszolgák maradtak, akik a gazdájuk személye körüli szolgálatot látták el. A többieket, akik a környező barakkok foglyai voltak, már jórészt eladták a kufároknak. Így Alvez raktárai színültig megteltek mindenféle portékával, főként elefántcsonttal és szövetekkel. Ezeket az ország belsejébe juttatja majd el cserekereskedésre, míg az elefántagyarakat Európába szállítja.

Így az egész Alvez-birodalomban jóformán senki sem törődött Weldonnéval, kisfiával és Benedek bácsival. A szolgákkal nem volt kapcsolatuk. Hármasban étkeztek. Az étkezések kecske- vagy birkahúsból, különféle főzelékekből, maniókából s a vidék gyümölcseiből álltak, és bőségesnek voltak mondhatók. Halima, a fiatal rabszolgalány, akit Weldonné szolgálatára rendeltek, gyermeteg, de őszinte ragaszkodással viseltetett asszonya iránt.

Weldonné csak nagy ritkán látta Alvezt, aki a ház legszebb részében lakott. Negoróval egyszer sem találkozott. Távolmaradása meglepte, de nyugtalanította is.

„Vajon mi lehet a szándéka? Mire vár? Miért cipeltetett bennünket Kazonndéba?” - kérdezte gyakran önmagától.

Így telt el az első nyolc nap Ibn-Hamis karavánjának megérkezéséig, még kettő a temetésig, s végül az a hat, amely ezután következett.

Weldonné egyik legfőbb gondja férje volt, akit bizonyára szörnyű kétségek gyötörnek, minthogy hiába várja őt és kisfiát a San Franciscó-i kikötőben. Honnan is tudhatta volna Weldon, hogy feleségének az a végzetes gondolata támadt, hogy a Pilgrim fedélzetére költözik? Bizonyos volt benne, hogy felesége valamelyik óceánjáró gőzösön teszi meg hazafelé az utat. Ezek a járatok meglehetősen rendszeresen közlekedtek, viszont egyiken sem találhatta meg feleségét, kisfiát, sem rokonát, Benedek bácsit. Ezenfelül már a *Pilgrim*nek is be kellett volna futnia. Minthogy már huzamosabb idő telt el azóta, hogy a hajó menetideje lejárt, Weldon joggal tarthatta elveszettnek hajóját. Micsoda szörnyű hír lesz számára, ha aucklandi ügynökének jelentése megérkezik, és beszámol róla, hogy felesége és gyereke a *Pilgrim*re szállt fel. Vajon mire határozza el magát? Elhiszi-e, hogy azok, akik mindenkinél közelebb állnak hozzá, ily siralmasan vesztek a tengerbe? De hát hol is kezdhetne el kutatni utánuk? Csakis a Csendes-óceán szigetvilágában vagy az amerikai partvonalon. Miként is juthatna arra a gondolatra, hogy Afrikában keresse őket?

Ezt gondolta végig Weldonné, és feltette magának a kérdést: mit tegyen? Meneküljön? De hogyan, mikor közvetlen közelből őrködnek felette? És még ha sikerülne is, ott leselkedne rá az őserdő ezer veszedelme... Kétszáz mérföld ide a tengerpart, sohasem jutna el oda. És mégis szüntelen a menekülésről ábrándozott. De mielőtt bármire is határozta volna el magát, meg szerette volna ismerni Negoro szándékát vele kapcsolatban.

És végül ezt is megtudhatta.

Június 6-án, három nappal a temetés után Negoro eljött Alvez tanyájára, ahol megérkezése óta nem járt, s egyenesen a kis házacskának tartott, melyben Weldonnét elszállásolták.

Weldonné egyedül volt. Benedek bácsi tudós kirándulásainak egyikére indult, míg a kisfiú, Halima felügyelete alatt, a kerítés mentén sétálgatott.

Negoro belökte az ajtót, s minden bevezetés nélkül mondta:

– Weldonné, figyeljen ide! Tomot és a többieket eladták a vásáron az udsidsi piacnak.

– Isten legyen irgalmas hozzájuk - mormolta könnyezve az asszony.

– Nan az útközben elpusztult, Dick is követte...

– Nan meghalt! És Dick!? - kiáltott fel Weldonné.

– Életével kellett fizetnie Harrisért, akit megölt - vágta rá Negoro. - Ön egyedül van itt Kazonndéban, teljesen magára hagyva, a volt hajószakács hatalmában. Érti ezt, Weldonné?

Negoro szavainak nagy része bizony igaz volt - Tomot és társait Udsidsi felé hurcolták, anélkül, hogy elbúcsúzhattak volna Weldonnétól, hiszen azt sem tudták, hogy sorstársukat Alvez tanyáján helyezték biztonságba. A nagy tavak felé irányították őket, olyan úton, melyen nem sokan szoktak megérkezni.

– Tehát? - kérdezte Weldonné Negoróhoz fordulva.

– Weldonné, én tulajdonképpen most bosszút állhatnék mindnyájukon azért a sok megaláztatásért, mely a Pilgrim fedélzetén ért. De bosszúképpen beérem Dick halálával. Így hát ismét kereskedő leszek, és közlöm önnel, hogy mire gondoltam önökkel kapcsolatban.

Weldonné szó és mozdulat nélkül hallgatta.

– Ön, a kisfia és az az ostoba alak, aki folyvást legyek után kapkod, komoly üzleti értéket jelentenek számomra, és ezt az üzleti lehetőséget én ki is fogom használni. El fogom adni önt.

– Engem, a szabad embert? - válaszolta Weldonné büszkén.

– Ön is rabszolga, ha úgy akarom.

– Ki merne egy fehér asszonyt megvásárolni?

– Valaki, aki megadja nekem azt az árat, amit kérni fogok tőle.

Weldonné lehajtotta a fejét. Nagyon is jól tudta, hogy ebben az átkozott országban mindez valóban nem tartozik a lehetetlenségek közé.

– Hallotta, amit mondtam? - kérdezte Negoro.

– Hol van az az ember, aki ön szerint hajlandó megvásárolni engem?

– Megvásárolni... vagy inkább visszavásárolni... én legalább úgy hiszem - vigyorgott a portugál.

– Kicsoda az az ember?

– Az az ember?... Az bizonyos James W. Weldon úr, az ön kedves férje!

– A férjem?! - kiáltott az asszony, mint aki nem akarja elhinni azt, amit hall.

– Bizony, ő maga, asszonyom, Weldon úr fogja önért, a gyerekért és azért a fajankóért megfizetni azt, amit kérek tőle.

Weldonné előbb azt gondolta, hogy Negoro kelepcébe akarja csalni, azután rájött, hogy a gazember most az egyszer nagyon komolyan beszél. Az effajta ember két kézzel ragadja meg azt, amiből valami hasznot várhat. Márpedig ez az üzlet igen biztató volt számára.

– És mikor akarja szándékát végrehajtani?

– Minél hamarább - felelte Negoro.

– És hol?

– Itt, Kazonndéban. Weldon úr bizonyára nem fog habozni, hogy haladéktalanul Kazonndéba utazzon, és átvegye tőlem feleségét és gyerekét...

– Ebben igaza van... egészen bizonyosan eljön. De ki értesíti őt mindarról, ami velünk történt?

– Én magam. Elutazom San Franciscóba, és felkeresem Weldon urat. Szerencsére a pénzem is megvan az utazáshoz.

– A Pilgrim fedélzetén rabolta...

– Pontosan onnan... és még innen-onnan egy keveset - válaszolta arcátlanul a portugál. - De az, hogy gyorsan akarom eladni önt, nem csökkenti a vételárat. Úgy hiszem, Weldon úr csekélységnek tekintene... mondjuk, százezer dollárt.

– Ha van neki, bizonyára nem törődik vele - felelte hűvösen Weldonné. - Csak éppen a férjem, akinek ön megmondhatná, hogy én Kazonndéban, Közép-Afrikában fogoly vagyok...

– Pontosan ezt akarom mondani - szakította félbe Negoro.

– ...ezt aligha hinné el bizonyítékok nélkül, és semmi esetre sem lenne olyan elővigyázatlan, hogy Kazonndéba jöjjön az ön egyetlen szavára.

– Miért ne jönne, ha az ön levelével állítok be, azzal a levéllel, melyben ön mindent megír, ami történt, viszont engem úgy mutat be, mint hűséges szolgáját, aki megmenekült a vadak kezéből...

– Soha nem írom meg ezt a levelet - kiáltotta Weldonné.

– Visszautasítja? - kérdezte Negoro.

– Igen - volt a válasz.

Az asszony egyetlen szemvillanás alatt meglátta a férjét fenyegető veszélyt. Tudta, mi várhat rá is, ha eljön Kazonndéba, ha hitelt ad a portugál szavának, ő is ott lenne akkor a váltságdíjjal együtt a gazember hatalmában. Ez a gondolat késztette arra, hogy kereken visszautasítsa Negoro ajánlatát.

– Ön meg fogja írni a levelet - erősködött Negoro.

– Nem, nem fogom...

– Vigyázzon! - fenyegette a portugál. - Ne felejtse el, hogy nincs egyedül... Gondoljon a gyerekére... az is a hatalmamban van, s én nagyon is tudok élni a hatalmammal...

Weldonnét a kétségbeesés annyira a hatalmába kerítette, hogy megszólalni sem tudott.

– Weldonné - szólalt meg Negoro újra -, gondolkozási időt adok önnek. Nyolc napon belül vagy megkapom azt a levelet, vagy pedig alaposan megbánja...

A portugál elhagyta a szobát anélkül, hogy szabad folyást engedett volna haragjának. Miért is dühöngött volna, mikor bizonyos volt benne, hogy engedelmességre tudja kényszeríteni Weldonnét?