Kazonndé

Május 26-án a rabszolgakaraván megérkezett Kazonndéba. A razziákon zsákmányolt foglyok fele elpusztult az úton. Mindamellett mégis nyereséges üzletnek látszott a hajtás: a rabszolgapiacokon élénk volt a kereslet, emelkedtek az árak.

Angolában volt a legnagyobb „fekete” tőzsde. A luandai vagy benguelai portugál hatóságok még ha akarták volna, sem akadályozhatták volna meg, mert a karavánok általában az afrikai szárazföld belseje felé indultak.

A folyóparti barakkokba zsúfolták a foglyokat. Néhány merész rabszolgahajó útnak indult, hogy áttörje a hadihajózárt, de ezek is csak kis részét tudták felvenni a becses fekete árunak.

Kazonndé körülbelül háromszáz mérföldre feküdt a folyó torkolatától, s a legnagyobb rabszolgapiacok egyikének hírében állt. Egy nagy tér közepén tartották itt a vásárt. Itt állították ki s adták-vették a szerencsétlen emberi árut. Innen indultak el azután a karavánok a nagy tavak vidékére.

Kazonndé, mint általában Közép-Afrika legtöbb nagyobb városa, két részből áll: az egyik részen arab, portugál vagy bennszülött kufárok barakkjai állnak, a másik rész a néger „király” székhelye. Annak a részeges, semmirekellő, koronás gonosztevőnek a „palotája” áll itt, aki csupán a nyers erőszak segítségével uralkodik, s akinek „jóindulatát” temérdek áruval vásárolják meg a kufárok.

Kazonndé kereskedelmi telepének jó része José Antonio Alvez kezén volt. Az ő ügynökei voltak Harris és Negoro is. Kazonndé volt tehát ennek a nagy kiterjedésű kereskedelmi hálózatnak a székhelye, amelyhez több fióktelephely tartozott, így Bihé és Benguela.

A város egyetlen hatalmas utcából áll, melyet kétoldalt alacsony, magas kerítésű, lapos tetejű házak szegélyeznek. A házak udvarán széles térség fogadja be a háziállatokat. Az út végén, a főteret körülvevő néhány hatalmas füge- és pálmafa között van a barakktábor. A köztisztaságról néhány tucat ragadozó madár gondoskodik csak. Ez Kazonndé „kereskedelmi” negyede. Mellette kezdődik Kazonndé királyának udvara, mely nem áll másból, mint körülbelül egy négyzetkilométernyi területen szanaszét szórt alacsony házak tömegéből. E házak némelyikébe szabad a bejárás, másokat magas nádkerítés övez. Külön kerítették el a királyi rabszolgák kunyhóit, az asszonyok házacskáit, míg valamivel magasabban, maniókafák közé ékelve emelkedik ki Kazonndé királyának, az ötvenesztendős Moini-Lunggának a „palotája”. Ez a király már sokkalta kisebb úr, mint amilyenek az elődei voltak. Nincs több fegyverese négyezer embernél, holott egy valamirevaló portugál kufár legalábbis húszezer embert tud mozgatni. Moini-Lungga őfelsége ma már alig tud huszonöt-harmincnál több emberáldozatot bemutatni naponta.

Kazonndé királya, akit egészen elállatiasított a pálinka túlzott élvezete, valóságos szörnyeteggé vált hajlott korára. Vad dühvel csonkítja saját alattvalóit, nem kímélte „minisztereit” és belső szolgáit sem. Egyiknek a fülét vágja le, a másiknak az orrát, van, akinek a lábát vagy a kezét csonkítja meg. Fél lábbal a sírban van már, de halála aligha fog szomorúságot okozni.

Egyetlen ember van csak Kazonndéban, aki ragaszkodik Moini-Lunggához, és ez az öreg Alvez, aki nagyszerűen meg tudja értetni magát a részeges törzsfőnökkel. Alvez ugyanis jól tudja, hogyha ez a fekete kényúr egyszer behunyja a szemét, neki sem lesz többé olyan könnyű helyzete. Valószínű, hogy Moina királynénak, Moini első feleségének uralmát fiatalabb és erősebb vetélytársa, Ugusu királya meg fogja dönteni. Ez a fekete fejedelem viszont egy másik rabszolgakereskedőt, az arab Tipo-Tipót támogatja, és Tipo-Tipo természetesen ellensége Alveznak.

De nézzük meg csak egy kicsit, ki is ez az Alvez, aki ennyire ki tudja használni a néger uralkodók gyengéit.

José Antonio Alvez maga is erősen koros ember. Csak neve szerint tartozott a fehér emberekhez, és nyilván csak érdekből kölcsönözte ki magának a portugál hangzású nevet. A valóságban maga is néger volt, eredetileg Kenndelének hívták, és a Cuanza mentén született. Fiatalkorában az egyszerű rabszolgahajcsár mesterségét űzte, majd ügynökké lett, s végül mint a leghírhedtebb rabszolgakufárok egyike kérkedett becsületességével, melyről azonban mindenki tudta, hogy mennyit ér.

Ugyanez az Alvez volt az, akivel Cameron 1874 vége táján találkozott Kilembában, Kassonkónak, az Urua-törzs királyának székhelyén. Vele és karavánjával tette meg akkor az utat - mintegy hétszáz mérföldet - Alvez bihéi telepéig.

Mihelyt megérkeztek Kazonndéba, a rabszolgacsoportot a piactérre terelték.

Május 26-a volt. Így hát Dick Sand számítása egészen helyesnek bizonyult. A Cuanza menti első táborozástól számítva, összesen harmincnyolc napot vett igénybe az út. Öt hét a legszörnyűbb szenvedések közepette amit emberi képzelet ki tud eszelni.

Déltájban vonultak be Kazonndéba. Peregtek a dobok, rikoltó kürtök hasítottak a levegőbe, lőfegyverek dörögtek: a katonák vaktában pufogtattak puskájukkal, Antonio José Alvez martalócai vidáman viszonozták a harcias üdvözlést. Hosszú hónapokra terjedő távollét után a banditák örültek a viszontlátásnak. Végre megérkeztek, s vad tivornyákba szórhatták szét nehezen megkeresett pénzüket.

A foglyok közül többen már csak erejük végső megfeszítésével vonszolták magukat. Még mindig lehettek vagy kétszázötvenen. Miután, mint az állatokat, behajszolták őket a karámba, olyan barakkokba zárták be mindannyiukat, melyek a művelt világban istállónak sem illenének be. Legalább másfél ezer fogoly várt itt rájuk, ezeket másnap kívánták piacra dobni a kazonndéi vásáron. Az új rabszolgákról levették a nehéz favillákat, de a láncok továbbra is rajtuk maradtak.

A szabad teherhordók is megállapodtak a nagy téren. Lerakták az elefántcsontot, melyet a kazonndéi kufárok birtokukba vettek. Megkapták fizetésüket néhány yard szövetben, s utána szétszéledtek, hogy valamely visszafelé induló karavánhoz csatlakozzanak.

Az öreg Tom és társai végre megszabadultak attól a mozgó kalodától, mely öt héten át gyötörte őket. Bat apja karjába vethette magát. Mindnyájan kezet szorítottak egymással, de beszélni nem mertek. Mit is mondhattak, ami nem a legmélyebb kétségbeesés szava lett volna? Bat, Acteon és Austin - hála az erős testi munkának, melyhez hozzászoktak - aránylag jó egészségben kerültek ki a szörnyű menetből, de az öreg Tomban alig maradt jártányi erő. Ha még néhány napig tart a kínos menetelés, bizonyos, hogy az ő holtteste is ott hevert volna most Nané mellett, a vadak prédájaként...

Mihelyt megérkeztek, beterelték őket a barakkba, melynek ajtaja tüstént bezárult mögöttük. Kaptak valami ennivalót, s most leshették az ügynököt, aki előtt majd persze teljesen eredménytelenül fogják hangoztatni szabad polgári mivoltukat.

Dick Sand egy külön hajcsár felügyelete mellett maradt a piacon.

Így hát Kazonndéban van ő is, abban a városban, ahová bizonyára már jóval előtte Weldonné, a kisfiú és Benedek bácsi is megérkezett.

Tekintete végigkutatta a nagy falu legrejtettebb szegleteit, de sehol sem talált semmi nyomot, mely Weldonné jelenlétére engedett volna következtetni.

„Talán mégsem hozták ide őket? - töprengett Dick. - De akkor hol lehetnek? Lehetetlen, hogy Hercules tévedett volna... Végül is, mindez hozzátartozik Harris és Negoro sötét terveihez. De milyen különös, hogy egyiket sem látom...”

Heves aggodalom szállta meg a fiút. Az a körülmény, hogy Weldonnét nem látja, még könnyen megmagyarázható volt, viszont Harrisnek és Negorónak - különösen ez utóbbinak - már régen mutatkoznia kellett volna, hogy megkeresse volt hajóskapitányát, és diadalmasan meggyötörje... megbosszulja magát. De abból, hogy nem voltak itt, arra is lehetett következtetni, hogy talán Weldonnét Afrika valamely másik pontja felé cipelték... Bármennyire Dick vesztét jelenthette volna a két elvetemült gonosztevő felkutatása, mégis valószínűbbé tette volna számára azt a megnyugtató tényt, hogy Weldonné és kisfia itt vannak valahol a közelben.

Dick újból arra gondolt, hogy Dingo nem tűnt fel az óta a nevezetes éjszaka óta, amikor azt a levelet elhozta neki. Vajon miért is nem igyekezett Hercules még egyszer elküldeni hozzá a kutyát, ha annak egyszer már sikerült észrevétlenül megközelítenie a karavánt és odafurakodni hozzá? Lehetséges lenne, hogy a hűséges állat elpusztult útközben... vagy az történt talán, hogy Hercules Dingóval együtt bevetette magát az afrikai felföld rengetegébe, így akarván követni Weldonné nyomát, hogy azután valahol a tartomány belsejében ráakadjon?

Dick biztos volt benne, hogy Kazonndéban megtalálja Weldonnét és társait, s most, hogy csalódnia kellett - s a két gazfickó távolmaradása még csak megerősítette csalódását -, mélységesen kétségbeesett. Nem bírt uralkodni megrendülésén. Ha nem sikerül segítenie azokon, akiket szeret, semmit sem ér többé az élet. De ha Dick most azt hitte, hogy szívesen vállalja a halált, úgy nem számolt saját természetével. A mögötte levő rettenetes út alatt a fiatal fiú kész férfivá érett, s alkalmi letörése csak az emberi természetben rejlő múló gyengeség jele lehetett.

Vad zsivaj támadt, kürtök rikácsolása harsant fel hirtelen. Dick, aki eddig ott gubbasztott az út porában, most hirtelen felegyenesedett. Egy újabb esemény talán nyomára vezeti azoknak, akiket olyan nagyon szeretne felfedezni.

„Alvez! Alvez!” - hangzott a fegyveresek és bennszülöttek ajkán, ahogy elözönlötték a piacot, és végre megjelent az az ember is, akinek jó- vagy rosszindulatától függött annyi szerencsétlen fogoly sorsa. Talán hűséges ügynökei, Harris és Negoro is a kíséretében lesznek? Dick Sand felágaskodott, és tágra nyitott szemmel kutatta át a teret. Ha a két áruló szembejönne vele, ne lássa a tizenöt éves fiú remegését: férfi nézzen szembe a két gonosztevővel.

Gyaloghintó tűnt fel a főúton, melyet most piszkos, rongyos szőnyeg takart. A hintóból vénember szállt ki: ő volt a híres José Antonio Alvez. Néhány szolgából állt a kísérete. Ott volt mellette Coimbra, a hírhedt Coimbra őrnagy fia, egyike az ország legnagyobb lókötőinek. Mocskos, züllött fickó, szakadt, lompos ruhában - mintha csak egy aggastyán arca vigyorgott volna ki széles szalmakalapja alól. Ő volt Alvez legjobb barátja és bizalmasa, a szörnyű razziák tervezője és végrehajtója.

Alvez valamivel megnyugtatóbb külsőt erőszakolt magára. Törökös öltözetben járt, mely farsangi komédiának hatott. Semmi esetre sem hasonlított egy nagy kereskedelmi szervezet fejéhez.

Dick legnagyobb bánatára sem Harrist, sem Negorót nem látta a kíséretében. Le kell hát mondani arról a reményről, hogy őket is megtalálja Kazonndéban?

Közben a karaván vezetője, Ibn-Hamis nagyban parolázott Alvezzal és Coimbrával. A sikerült vállalkozás feletti szerencsekívánságaikat fogadta. Persze a rabszolgák felének elhullása keserű vonást rajzolt Alvez szája szélére, de ahogy utánagondolt, még így is elég jövedelmezőnek látszott az üzlet. Ha a karaván foglyait hozzászámítja a barakkba zsúfolt rabszolgákhoz, úgy éppen elegendő áruja lesz ahhoz, hogy elláthassa a belső-afrikai piacokat, vagy elefántcsontra és frissen bányászott rézre váltsa át őket. A szerencsekívánságokból bőven jutott a hajcsároknak is, a teherhordók dolgában pedig azonnal intézkedett a kufár, hogy megkapják kialkudott bérüket.

Alvez és Coimbra olyan portugál tájszólással beszéltek, mely erősen keveredett a helyi nyelvvel, s alighanem teljesen érthetetlen lett volna egy Lisszabonból most érkezett portugál számára. Így azután Dick egy szót sem érthetett a két „kereskedő” beszélgetéséből.

Vajon róluk is szó van, akiket oly gyalázatos módon csaptak hozzá a karavánhoz? Nem sok kétsége lehetett efelől, mert Alvez intésére egy hajcsár elindult a barakk felé, melyben Acteon, Bat, Tom és Austin raboskodott.

Néhány perc múlva mind a négyüket Alvez elé hajtották.

Dick lassan közelebb ment hozzájuk. Egy szót sem akart elmulasztani a beszélgetésükből.

Alvez arca felragyogott, amikor meglátta a jól megtermett, erőteljes négereket, akiknek egy kis pihenés és bőséges táplálkozás rövidesen visszaadja majd rugonyosságukat. Tom felett megvetéssel siklott el a tekintete: az öreg az ő szemében bizony nem sokat ér már. De a másik háromnak annál nagyobb ára lesz a legközelebbi kazonndéi vásáron.

Alvez kikapart néhány angol szót az emlékezetéből. Változatos pályafutása alatt szedte fel ezeket a szavakat, és a vén bűnöző most nem restellt hazájuk nyelvén mondani szeretetteljes istenhozottat a négy fogolynak.

Tom tüstént megértette Alvez szavát, előrelépett, és társaira mutatva mondta:

– Szabad emberek vagyunk, az Amerikai Egyesült Államok polgárai.

Alvez, úgy látszik, megértette, mit mond, mert hirtelen bólogatni kezdett a fejével, mialatt arca vidám fintorba torzult.

– Persze... persze... amerikaiak... legyetek üdvözölve...

– Isten hozott benneteket! - visszhangozta Coimbra.

A portugál őrnagy fia most Austinhoz lépett, és mintha csak eladó marháról lenne szó, megtapogatta a mellkasát, majd a vállát, és éppen ki akarta feszíteni a száját, hogy megnézze, hogyan állunk a fogakkal.

De ebben a pillanatban a tisztes őrnagy fia teliarcba a leghatalmasabb ökölcsapást kapta, ami csak valaha ilyen előkelő uraságnak osztályrészül jutott.

Az ütés oly irtózatos volt, hogy Coimbra legalább tízlépésnyit gurult tőle a földön. Persze a katonák rárohantak Austinra, akinek most majd bizonyosan drágán kell megfizetnie hirtelen felindulásáért.

De Alvez egyetlen mozdulattal megállította őket. Jót kacagott Coimbra barátja felsülésén. Az ütés két fogát is elvette abból a pár agyarból, amely eddig még megmaradt a szájában.

A rabszolgakufár nem engedhette meg, hogy kárt tegyenek az árujában, ezenfelül szerette a vidám tréfákat, s már rég nem nevetett ilyen jóízűt.

Közben Coimbra is feltápászkodott, nagy mérgesen odaállt Alvez mellé, s fenyegető mozdulatokkal mutatta ki Austin iránt érzett dühét.

Ebben a pillanatban vezette oda egy hajcsár Dicket Alvezhoz.

Bizonyos, hogy a rabszolgakufár jól tudta, ki a foglya, honnan jön, és hogyan került a Cuanza-parti karavánhoz.

Gonosz tekintettel mérte végig.

– Hát ez az a kis jenki! - mondta rossz angolsággal.

– Igen, jenki. Most pedig mondja meg gyorsan, hogy mit akar tőlem és a társaimtól.

– Igen... igen... jenki, kis jenki... - ismételte Alvez, mint aki nem érti, vagy nem is akarja érteni, amit a másik mondott.

Dick Sand így másodszor is feltette a kérdést, most már Coimbra felé fordulva.

Coimbra azonban csak megismételte fenyegető mozdulatát, mellyel előbb Austin felé mutatott, s nem válaszolt.

Időközben Alvez és Ibn-Hamis bizalmas beszélgetésbe mélyedtek, amelynek fő tárgya valószínűleg Dick és társainak sorsa volt. Úgy látszott, nemsokára újból szétválasztják őket, s ki tudja, adódik-e valaha alkalom még arra, hogy néhány szót váltsanak egymással?

– Barátaim - mondta, inkább csak mormolva, mintha saját magával beszélne -, Dingo elhozta nekem Hercules üzenetét. Hercules követte a karavánt, és tudja, hogy Harris és Negoro vitték el Weldonnét, a kis Jacket és Benedek bácsit. De hogy merre mentek, azt nem tudom; azt sem, hogy itt vannak-e Kazonndéban. Vigyázzatok, és legyetek készen minden eshetőségre, talán mégiscsak jóra fordul majd a sorsunk.

– Mi van Nannal? - kérdezte Tom.

– Nan meghalt.

– Ő az első - mormolta az öreg.

– Ő az utolsó, aki így pusztult el, mert mi tudni fogjuk... - kezdett bele a bátorításba Dick, amikor hirtelen a vállára nehezedett egy kéz, és egy nagyon jól ismert hang szólalt meg gúnyos nyájassággal a háta megett:

– Ó, hát igazán az én kedves fiatal barátom, akit látok... milyen öröm... igazán milyen öröm ez a viszontlátás!

Dick megfordult: Harris volt.

– Hol van Weldonné? - kiáltotta, és majdnem rárohant az amerikaira.

– Ó... - válaszolt Harris, hamis részvétet színlelve -, hogy is gondolhatja, hogy egy ilyen gyenge asszony kiállt egy ilyen megpróbáltatást?...

– Meghalt?... - kiáltotta Dick. - De akkor mi van a gyerekkel?

– Az a szegény kisfiú?... No de hát hogy is számíthattunk volna arra, hogy életben maradjon? Így hát senki sem volt már életben azok közül, akikhez Dick szíve minden melegével vonzódott. A düh ellenállhatatlan hulláma, a bosszú oly perzselő heve öntötte el, melynek képtelen volt ellenállni.

Dick ráugrott az amerikaira, kitépte övéből a kést, és teljes erejével Harris mellébe döfte. A penge a szívig hatolt.

– Átkozott... - hörögte Harris, és elterült.

Halott volt.