Ha valaha földrész büszke lehet a rajta fekvő országok valamelyikére, úgy Amerika az. Ha valaha köztársaság büszke lehet a hozzá tartozó államok valamelyikére, úgy az Egyesült Államok az. Ha valaha egyik állam az ötvenegy közül, melyeknek ötvenegy csillaga ott ragyog a szövetségi zászló sarkában, büszke lehet a fővárosára, úgy Virginia az, fővárosával, Richmonddal. És végül, ha Virginia városai büszkék lehetnek egyik testvérvárosukra, akkor Whaston ez a város, ahol azt a rendkívül fontos felfedezést tették, amely oly kiváló helyet foglal el a csillagászat annaleseiben.

Ez volt legalábbis Whaston polgárainak egyhangú meggyőződése.

Az újságok, elsősorban a whastoni lapok, természetesen a legrajongóbb cikkeket közölték Dean Forsyth úrról és Hudelson doktorról. A két polgártárs dicsősége visszasugárzott az egész városra, úgyhogy mindenki számára jutott belőle egy kevés.

Az amerikai lakosságban, hol a közvélemény áramlatai olyan könnyen és oly erővel buggyantak fel, a magasztaló cikkek hatása sem sokáig késett. Az olvasó talán csodálkozni fog rajta, s el sem hiszi, amíg becsületszavunkkal meg nem erősítjük, a város lakossága attól a naptól kezdve zajos és izgatott tömegekben igyekezett a Morris és Erzsébet utcai házakhoz. A Forsyth úr és Hudelson doktor közt fennálló versengésről természetesen senki sem tudott egy kukkot sem. Az általános lelkesedés egyformán hódolt mindkettőnek, az kétségbevonhatatlan. Mindenki számára elválaszthatatlan volt és maradt a nevük örök időkre, oly elválaszthatatlan, hogy a jövő történetírói talán azt fogják hinni, hogy csak egyetlen emberről volt szó, akit Forsyth-Hudelsonnak hívtak.

Amíg majd egyszer rákerül a sor, hogy eldöntsék, kinek is volt tulajdonképpen igaza, Mr. Dean Forsythnak és Mr. Sydney Hudelsonnak folyton meg kellett jelenni tornyaikon, hogy megköszönjék a tömeg éltetését. A dörgő hurrákra aztán barátságos hajlongásokkal válaszoltak.

Az éles szemű megfigyelőnek azonban észre kellett vennie, hogy a viselkedésük nem árult el zavartalan örömet. A dicsőség előtt valami árnyék vonult el, mint felhő a Nap előtt. Az egyik lopva pillantott a másik tornya felé, s a másik ugyanúgy pillantott az egyik tornya felé. Mindegyik látta a másikat, amint hajlong az ünneplő tömeg előtt, mindegyik szebbnek találta a másiknak szóló ovációt, és egyik sem volt megelégedve az övével.

A valóságban teljesen egyforma volt mind a két hódolás. A tömeg nem tett különbséget a két csillagász között, Dean Forsythot éppúgy ünnepelték, mint Hudelson doktort és megfordítva, s méghozzá mindig ugyanazok az emberek is, akik ide-oda jártak egyik háztól a másikig.

Mit szóltak ehhez az ovációhoz, mely a város minden negyedét izgalomban tartotta, egyik oldalról Francis Gordon és Mitz, másik oldalról Hudelsonné, Jenny és Lou? Tartottak attól, hogy kellemetlen következménye lesz a bostoni obszervatóriumi újságba került jelentésnek? Ami eddig titok volt, azt most az egész világ megtudta. Forsyth és Hudelson urak versengése most úgyszólván köztudottá lett. Nem lehetett ebből azt következtetni, hogy mindketten maguknak kívánják a felfedezés dicsőségét, ha nem is annak előnyeit, s hogy ebből meglehetősen kellemetlen zavarok keletkeznek a két család számára?

Hudelsonné és Jenny érzéseit könnyen elképzelhetjük, mikor a tömeg a házuk előtt zsibongott. Amíg a doktor a teraszra ment fel, ők óvakodtak attól, hogy szintén megjelenjenek az erkélyen. Elszorult szívvel rejtőztek el az ablakfüggöny mögött, s onnan nézték az ünneplést, amiből bizony nem sok jót olvastak ki. Mert ha Forsyth és Hudelson a féltékenységtől feltüzelve veszekedni kezdenek a meteorért, valószínű, hogy a tömeg végül is egyiknek vagy másiknak a pártjára fog állni. Mind a kettőnek lesznek híveik, de milyenné lesz a városban uralkodó izgalmak közepette a fiatal házaspár helyzete, ezé a Rómeó és Júliáé, mikor a családok a tudományos vitában igazi Capulet és Montague családokká válnak.

Lou már egyenesen dühöngött. Legjobban szerette volna feltépni az ablakot és alaposan összeszidni a tömeget, s csak azt sajnálta, hogy nem volt valami erősebb vízipuska, amivel az egész sokaságot lelocsolhatja és a hurrákat hideg vízsugárral hűtheti le. Az anyjának és nénjének nagy fáradságba került féken tartani a vadul fellobbanó lányt.

Az Erzsébet utcai házban ugyanilyen volt a helyzet. Francis Gordon is legszívesebben a pokolba küldte volna a rajongókat, akik az amúgy is feszült helyzet további elmérgesítésével fenyegettek. Ő sem mutatkozott előttük, míg Forsyth úr és Omikron a toronyban bántó hiúsággal fogadták az ünneplést.

S amint Hudelsonnénak Lou türelmetlenségét kellett folyton lefékeznie, úgy Francis Gordonnak a félelmetes Mitz kitöréseit kellett medrükbe visszaszorítania. Mitz nem akart többet, mint elseperni az egész társaságot a ház elől, s az ő szájából ez nem volt üres fenyegetés. Az a kéziszerszám, amelyet a keze minden nap oly virtuozitással használt, minden bizonyára az ünneplők között is rendet tudott volna teremteni. De hát söprűnyéllel kergetni szét az ünneplésre egybesereglett embereket - ez bizony mégis kissé illetlen dolog lett volna.

– Mondd csak, fiacskám - sóhajtott az öreg gazdasszony -, hát nem sült bolondok ezek az ordítozó állatok?

– Igen, én is azt hiszem, hogy azok - felelte Francis Gordon.

– S ez a nagy tüntetés egy vacak kő miatt van, ami átfut a levegőben!

– Bizony, Mitz.

– Egy... egy... egy...

– Egy meteorért...

– Egy vacak meteorért... Hogy miért is nem esik a fejükre s üt agyon vagy egy tucatot közülük! Mondd meg nekem, hiszen te tanult ember vagy, mire való az ilyen vacak?

– Arra, hogy összeveszítsen két családot - magyarázta meg Francis, mialatt alulról hangos hurrák hangzottak fel.

Vajon miért nem jutott megegyezésre a két régi jó barát úgy, hogy úgyszólván megfelezzék egymás közt a tűzgolyót? Kézzelfogható előnyt, anyagi jövedelmet amúgy sem lehetett tőle remélni és csak tisztán platonikus dicsőségről lehetett szó. Miért nem akarták megosztani egymás közt a felfedezést, amellyel a nevük most már amúgy is örökre egybe volt kapcsolva? Miért?... Mert közrejátszott a hiúság, az önzés. Márpedig ha az önzés belekerül a játékba és a hiúság is szerepet vállal, ki dicsekedhetne azzal, hogy józan észre tudja téríteni az emberi lényeket?

Olyan nagy dicsőség volt először meglátni egy meteort? Nem pusztán a véletlen dolga az ilyen? Ha a tűzgolyó nem lett volna olyan kedves, hogy pont akkor jelenik meg Dean Forsyth és Sydney Hudelson urak távcsövének látómezejében, amikor azok szemüket éppen az okulárén tartják, akkor a két csillagász közül talán egyik sem vette volna észre azt, amiért most oly sokat versenyeznek. Egyébként mindennap, minden éjszaka, száz meg száz, ezer meg ezer ilyen meteor, aszteroida, hullócsillag röpül át az égen! Meg sem lehet számlálni ezeket a kóborló égitesteket, melyek méhraj gyanánt szoronganak az égen. A tudósok szerint hatszázmillióra rúg azon meteorok száma, amelyek minden éjszaka a Föld légkörének körletébe érkeznek. Ez pedig huszonnégy órában ezerkétszáz milliót jelent!

Milliárdnyi számban suhannak el felettünk ezek a fénylő testek, mik közül Newton szerint tíz-tizenöt millió szabad szemmel is látható.

„Meteort fedezni fel az égen - így írt a Punch, Whaston egyik újsága, amely a dolgot inkább a mulatságos oldaláról tekintette, valamivel könnyebb, mint búzaszemet találni a legelőn és joggal állíthatjuk, hogy a két csillagászunk kissé túlzásba viszi a dobraverést ezért a felfedezésért, amiért igazán nem érdemes az embereknek oly magosra tartani az orrát.”

Míg a Punch, a gúnyolódó újság nem szalasztotta el az alkalmat, hogy ragyogtassa humorát, komoly laptársai azon fáradoztak, hogy az égig magasztalják azt a tudományt, amelynek titkait ez a két úriember a saját erejéből sajátította el, s amely most azt hozta magával, hogy a leghíresebb hivatásos tudósok is irigykedhettek rájuk.

„Kepler - írta a Whaston Standard - azt hitte, hogy a meteorok a Föld kisugárzásából keletkeznek. Tudvalevő dolog, hogy ezek az égitestek nem egyebek mikrolitoknál, amelyeknek gyors elégésük sok esetben bebizonyosodott. Plutarkhos ideje óta már ásványi anyagoknak tartották ezeket, amelyek a Földre zuhannak, ha röptükben a Föld vonzóerejének hatása alá kerülnek. A hullócsillagok megvizsgálása azt mutatta, hogy az anyaguk egyáltalán nem különbözik a Földön ismert anyagokétól, s lényegben egyszerű elemekből valók. De mennyi változatosságot mutat az elemeknek ez a halmaza! Egyszer réteges szerkezetű a belsejük, máskor borsó, vagy mogyorószerűek, néha nagyon kemények és már a kristályosodás tüneteit mutatják. Olykor olyanokat találnak köztük, amelyek tiszta vasból vannak, néha kevés nikkellel keverve, de az oxidálódás legkisebb nyoma sem fedezhető fel rajtuk.”

Amit így a Whaston Standard olvasóinak tudomására hozott, egészen helyes volt. A Daily Whaston viszont arra figyelmeztetett, hogy mennyire felköltötte az ókori és a modern tudósok figyelmét a meteorok problémája. Így írt:

– Apollóniai Diogenes említi, hogy egy malomkő nagyságú, fehéren izzó hullócsillag esett le, amely rendkívül megrémítette Aigos Potamosnál az embereket. Ha hasonló nagyságú égitest esnék le a Szent András templomára, úgy az alapja mélyéig szétrombolná azt...

„Érdekes lesz ebből az alkalomból felemlíteni néhány hullócsillagot, amely az ég mélységeiből jőve a Föld vonzerejének hatása alá került és még a keresztény időszámítás előtt a Földre esett. Ezek közé tartozik a Villámkő, amit Galatiában mint Cybele jelképét tiszteltek s amit később Rómába vittek, éppúgy, mint egy másikat, amelyet Szíriában leltek meg s a Nap kultuszának szenteltek. Azután a Szent Pajzs, melyet Pompilius uralkodása alatt találtak meg, a Fekete kő, melyet Mekkában őriznek oly féltve, a Villámkő, amelyből Antares kardját kovácsolták. És hány ilyen hullócsillag jutott a Földre a keresztény időszámítás kezdete óta, hánynak a lezuhanását jegyezték fel a krónikások! Ilyen az a hatvanhat fontos kő, amely Elszászban, Ensesheimnél esett le, az a fekete fémes kő, amelynek emberi fej alakja volt és amelyet Provenceban a Vaison hegyen találtak meg. Aztán az a hetvenkét fontos kő, amely kénszagot árasztott magából és a tajtékkőhöz hasonlított, amit Macedóniában Larini mellett találtak, továbbá az 1763-ban Luré mellett, Chartres közelében lezuhant meteor, amely olyan forró volt, hogy sokáig nem is lehetett megközelíteni. Nem szabad megfeledkezni arról a tűzgolyóról sem, amely 1203-ban a normand Laigle városát kereste fel, s amelyről Humboldt a következőket mondja el: „Déli egy órakor óriási tűzgolyót láttak délkeletről északnyugat felé vonulni. Pár perccel később hatalmas robbanást hallottak egy fekete, csaknem álló felhőből. Öt-hat percig tartott a robbanás, amelyet három-négy további robbanás zaja követett, hasonlóan, mintha egy gyalogos csapat lövöldözött volna erős dobpergés kíséretében. Minden robbanásnál levált a fekete felhőkből egy-egy darab, de villámlást nem lehetett észrevenni. Utána ezernél több meteorkő hullott alá egy tojásdad alakú területre, amelynek nagyobbik, délkeletről északnyugatra húzódó tengelye tizenegy kilométert tett ki. A kövek füstöltek, de nem égtek és úgy tapasztalták, hogy a lezuhanásuk után közvetlen néhány nappal sokkal törékenyebbek voltak, mint később.”

Ebben a modorban írt a Daily Whaston hasábokon keresztül, s ezernyi apróságot hozott fel, bizonyítékát adták ezzel a szerkesztők gondos munkájának.

Egyébként a többi lapok sem maradtak el mögötte. Mivel a csillagászat volt most a napirenden, a közbeszéd tárgyát ő képezte, s az a whastoni, aki nem lett volna tájékozódva a tűzgolyó kérdéseiről, mindenesetre a közmegvetés tárgyát képezte volna.

A Daily Whaston közleményeihez hozzájárultak aztán a Whaston News cikkei is. Ez az újság emlékeztetett arra az 1254-beli tűzgolyóra, amely kétszer akkora volt, mint a telihold és egymás után volt látható Hurworthban, Darlingtonban, Durhamben és Dundeeben, anélkül, hogy szétrobbant volna. Aztán tovább vonult egyik horizontról a másikra hosszú, aranyos fényben ragyogó üstököt vonszolva maga után, amely élénken elütött az ég sötétkék színétől. Az újság felhozta, hogy ha a hurworthi tűzgolyó nem is robbant fel, éppen az ellenkezőjét figyelték meg 1864 május 14-ikén Castillonban, Franciaországban. Habár ez a meteor csak öt másodpercig volt látható, oly nagy sebességgel haladt, hogy ezalatt hatfoknyi ívet tett meg. Kezdetben kékeszöld színe ezalatt ragyogó fehérré változott át. A felrobbanása és a robbanás hangjának megérkezése között három-négy perc telt el, amiből kiszámítható, hogy hatvantól kilencven kilométernyire volt tehető a távolsága. A robbanás sokkal hatalmasabb volt, mint amilyen valaha is előfordult a Földön. A magasságából kiszámított átmérőjét ezerötszáz lábra becsülték, másodpercenként százharminc kilométernyi sebességgel kellett száguldania, ami négyszer akkora, mint amilyen sebességgel a Föld kering a Nap körüli pályáján.

A Whaston Morning és a Whaston Evening sem maradt el a többi laptársától. Az utóbbi különösen azokkal az egyébként gyakoribb hullócsillagokkal foglalkozott, amelyek csaknem tisztán vasból vannak. Emlékeztette olvasóit arra, hogy Szibéria síkságában találtak egy olyan meteortömeget, amelynek súlya hétszáz kilogramm volt, Brazíliában pedig egy hétezer kilogramm súlyút. Egy harmadik, amely Olympiában az argentínai Tucuman tartományban esett le, ezernégyszáz kilogrammot nyomott, s végül a legnagyobb, melyet a mexikói Durango közelében találtak meg, ezerkilencszáz kilogrammnyi súlyt képviselt.

Nem sokat mondunk azzal a kijelentéssel, hogy Whaston lakossága alaposan megijedt e cikkek elolvasása után. Forsyth és Hudelson urak meteorjának azt a nagy távolságát tekintve, amiben észrevették, minden bizonyára sokkal, de sokkal felül kellett, hogy múlja a tucumani és durangoi tűzgolyókat. Ki tudja, nem közelítette-e meg a castilloni hullócsillagot a nagysága, ha talán felül is nem múlta, azt a hullócsillagot, amelynek átmérőjét ezerötszáz lábra becsülték. S ha ez a hullócsillag egyszer Whaston zenitjében volt, akkor Whastonnak okvetlenül a pályája alá kellett hogy essék, tehát újból a város felett kell majd elhaladnia, ha pályája egyébként zárt köralakú. Ha tehát éppen abban a pillanatban tartja föl valami a röptében, mikor a zenitükben van, akkor Whastont találja el minden képzeletet felülmúló erővel. Ez aztán felülmúlhatatlan alkalom lenne, hogy a város lakói világosan megértsék az eleven erő rettenetes törvényét, amivel egyébként eddig nemigen törődtek, s nyomatékosan tudomásul vegyék, hogy az a tömeg és a sebesség négyzetének szorzata, mégpedig olyan sebességé, amely a testek esésének törvénye szerint, a négyszáz kilométernyi magasságból leeső meteornál másodpercenként közel háromezer métert tenne ki.

A whastoni sajtó nem vonta ki magát az alól a kötelesség alól, hogy erről felvilágosítsa az olvasókat, s az igazság szempontjából el kell ismernünk, hogy a napilapok sohasem közöltek annyi matematikai formulát, mint ekkor.

Lassanként az egész várost megszállta az aggodalom; minden beszédnek a veszedelmes és fenyegető tűzgolyó volt a tárgya, a nyilvános helyeken éppúgy, mint a klubokban, s a családokban. Az asszonyok már nem is álmodtak egyébről, mint lerombolt templomokról és a föld színével egyenlővé tett házakról. A férfiak méltóbbnak tartották, hogy egyszerű vállvonogatással intézzék el a dolgot, de ezt bizony minden őszintébb meggyőződés nélkül csinálták. Az Alkotmány téren és a többi magasabb fekvésű ponton éjjel-nappal állandóan számos csoport verődött össze. Akár derült volt az idő, akár borult, mindegy volt. Az optikusok soha az életben nem adtak el annyi távcsövet, színházi látcsövet és egyéb optikai műszert, mint most. Soha nem nézték oly kitartóan és oly nyugtalanul az eget Whastonban az emberek. Akár látható volt a meteor, akár nem, a veszély egyforma nagy volt minden órában, hogy ne mondjuk, minden percben, sőt minden másodpercben.

Azt fogják ellenvetni, hogy ez a veszedelem más vidékeket is egyformán fenyegetett, mindazokat a városokat, falukat, tanyákat, pusztákat, melyek a meteor pályája alatt feküdtek. Helyes, minden bizonyára úgy is volt. Ha a tűzgolyó, amint feltételezték, körben halad a Föld körül, akkor a körpálya alá eső minden pontot egyforma veszedelem fenyegetett. Mindamellett Whaston tartotta a rekordot a félelemben, ha szabad ezt a túlságosan modern kifejezést használni, és pedig egyedül azért, mert a tűzgolyót Whastonban látták meg legelőször.

Egyetlen újság akadt, amely ellentállt az uralkodó járványnak és nyíltan fellépett az ellen, hogy olyan komolyan vegyék a dolgot. Másrészről azonban ez az újság nem bánt valami nagyon kíméletesen Forsyth és Hudelson urakkal, akiket többé-kevésbbé tréfásan, felelőssé tett a várost fenyegető veszedelemért...

„Minek kellett ilyesmibe beleavatkoznia ennek a két műkedvelőnek? - kérdezte a Punch. - Muszáj volt nekik az eget kutatni a távcsöveikkel és teleszkópjaikkal? Nem tudták békén hagyni az égboltot, hogy ne ingereljék fel a csillagokat? Nincs amúgy is túlságosan sok tudós, aki beleártja magát olyan dolgokba, amikhez semmi köze és tapintatlanul besurran a csillagok birodalmába? Az égitestek nagyon szemérmesek és nem szeretik, ha olyan közelről bámulják őket. Igen, a városunk veszedelemben van, senkisem bizonyos az élete felől és ez ellen nincs is semmi orvosság. Az ember bebiztosíthatja magát tűz- és jégkár ellen, zivatar ellen, de tessék elmenni a biztosítótársasághoz és megpróbálni biztosítást kötni annak a meteornak a lezuhanása ellen, amely talán tízszer akkora, mint a whastoni citadella! Hátha még a leeséskor fel is robban, ami elég gyakori ezeknél az égi jószágoknál! Ha megtörténik, akkor az egész városnak rettenetes bombázásban lesz része, s ha a lövedékek tüzesek, talán fel is gyújtanak mindent. Mindenképpen a szeretett városunk pusztulásáról van szó, s ezt nem szabad elhallgatni. Meneküljön tehát, ki merre lát, ki ahogyan tud!”

„Az ég szerelmére, miért nem ültek nyugodtan Forsyth és Hudelson urak házuk földszintjén, ahelyett hogy meteorok után szaglásztak? Ha Whaston elpusztul, elseprődik a Föld színéről, vagy tűzvész semmisíti meg, akkor ezt ennek a két úrnak kell megköszönnünk. Valóban azt kell kérdeznünk minden pártatlan embertől, vagyis a Whaston Punch előfizetőitől, hogy tulajdonképpen mire valók is az asztronómusok, asztrológusok, meteorológusok és egyéb -ógus végződésű állatok? Micsoda hasznot csinálnak a munkájukkal? Ha felvetjük ezt a kérdést, a feleletet is megmondjuk, mert ami minket illet, megmaradunk a régóta ismert álláspontunk mellett, a kitűnő és szellemes franciának, a hírneves Brillat-Savarinnek találó mondása mellett, mely szerint egy új, ízletes eledel kitalálásának nagyobb az értéke az emberek számára, mint egy új csillag felfedezése. Mily óriási megvetésben részesítette volna Brillat-Savarin ezt a két gonosztevőt, aki nem rettent vissza attól, rogy egy egyszerű tűzgolyó felfedezésének gyönyöre miatt a legborzasztóbb katasztrófát hozza szülőföldjére!”