BEFEJEZETT UTAZÁS, AMELYNEK NINCS VÉGE

Így fonódott a galád cselszövés Narkin gróf és a Cascabel család ellen! És éppen akkor, mikor annyi fáradság, annyi viszontagság után szerencsés végéhez közelgett a hosszú utazás. Még két-három nap, és máris túljutottak az Urál-hegységen, és a *Szép Vándor*nak ezután már csak vagy százmérföldes úton kell leereszkednie délnyugat felé, s Permbe érne.

César Cascabel - ezt már tudjuk - azt tervezte, egy ideig a városban marad, hogy Szergej úr esténként könnyen eljuthasson a valszkai kastélyba, ne kelljen attól rettegnie, hogy valaki felfedi kilétét. Azután majd a körülményektől függően vagy ottmarad az apai házban, vagy útitársaival együtt megy Nyizsnyij Novgorodba... Sőt esetleg Franciaországba!

Igen, de ha Szergej úr úgy dönt, hogy nem hagyja el Permet, akkor Kayette is ott marad, s nekik el kell válniuk a leánykától!

Jean szüntelenül ezen töprengett, ezen búslakodott, emiatt nem talált nyugalmat a szíve. S ezt az őszinte mély bánatot átérezték a szülei, a testvérei is. Egyikük sem tudott megbékélni a gondolattal, hogy többé nem láthatják Kayette-et.

Jean a vihart követő reggelen a szokottnál is csüggedtebb volt, mikor meglátta a sápadt, feldúlt Kayette-et, akinek a szeme vörös volt az álmatlanságtól.

– Mi van veled, Kayette? - kérdezte.

– Semmi, Jean! - hangzott a válasz.

– De igen!... Beteg vagy!... Nem aludtál!... És mintha sírtál volna, kis Kayette!

– Csak a tegnapi vihar!... A szememet sem tudtam lehunyni.

– Kifárasztott ez a hosszú út, ugye?

– Nem, Jean!... Erős vagyok, és tudod, megszoktam én már minden nyomorúságot!... Majd elmúlik.

– Mégis, mi van veled, Kayette? Kérlek, mondd meg!

– Hidd el, Jean, nincs semmi bajom!

Jean nem faggatta tovább.

Kayette, mert ilyen szomorúnak látta Jeant, már-már mindent elmondott neki, hiszen annyira bántotta, hogy titkolóznia kell a fiú előtt! Viszont, ha Jean, az elszánt Jean megtudja, miről van szó, Kircsev és Ortik láttán esetleg nem tudna magán uralkodni, elragadtatná magát!... Pedig Narkin grófnak az életével kellene fizetnie egy meggondolatlanságért.

Hosszas megfontolás után úgy határozott, hogy César Cascabelnak mondja el, amit megtudott. Ehhez azonban kettesben kell maradnia vele, amire nehezen kerülhet sor, míg át nem keltek az Urálon. Semmiképpen sem szabad gyanút keltenie a két matrózban.

Az idő nem sürgeti, hiszen azok a gazemberek úgy határoztak, hogy csak akkor kezdenek valamibe, ha a család már Permbe ért. Nem ébred bennük gyanú, ha mindnyájan úgy viselkednek velük, mint ezelőtt. Sőt a két matróz még azt is látta, hogy Szergej úr mennyire örült, mikor bejelentették, hogy ők is velük tartanak Permbe.

Július 7-én reggel hat órakor a Szép Vándor ismét elindult. Egy órával később a Pecsora folyó forrásaihoz értek, melyről a hágót is elnevezték.

A hegyláncon túl a Pecsora már mint Észak-Oroszország egyik legnagyobb folyama hömpölyög, és 1350 kilométerrel odébb az Északi-Jeges-tengerbe szakad.

A Pecsora itt fent, a hegygerincen még csak mint hegyi patak zuhogott meredek, szaggatott medrében, a fenyők és nyírfák tövében. A bal partján haladva vezetett ki az út a hágóból, és az utasok könnyen leereszkedhettek a kocsival, csak éppen óvatosnak kellett lenniük a roppant meredek lejtők miatt.

Kayette aznap nem talált alkalmat arra, hogy kettesben beszéljen César Cascabellal. Egyébként megfigyelte, hogy már a két orosz sem súgott össze soha, és a pihenőórákban sem távoztak el kettesben. Ugyan miért is folytatnák a gyanús súgás-bugást, félrehúzódást? A cimboráik nyilván előttük járnak, s majd Permben találkozik az egész banda.

Másnap jókora utat megtettek. A hágó kiszélesedett, így könnyebb útja volt a kocsinak. Szűk sziklamedrében zuhogva ömlött lefelé a Pecsora vize. A hágónak ez a része már kevésbé volt vadregényes, és kevésbé volt kihalt. Európából Ázsiába tartó vándorkereskedőkkel találkoztak: a hátukon batyu, kezükben vasalt bot. Egyszer-egyszer a munkahelyükre tartó vagy onnan hazatérő bányászcsapatok köszöntek rá az utasokra. A hágóból itt elágazó szorosok nyílásánál már láttak néhány tanyát, aprócska falut. Dél felől a Gyenezskin és a Koncsakov - a hegylánc e részének két legmagasabb orma meredezett.

Egy éjszakára megpihennek, s a következő napon délben a Szép Vándor a Pecsora-hágó kijáratához ér, vagyis a kis karaván végre átjut a hegyláncon, és európai földre kerül.

Még háromszázötven verszt - mintegy száz mérföld -, és „Perm egy otthonnal, egy családdal gazdagabb lesz” - mint César Cascabel mondogatta.

– Igen - tette hozzá. - Csinos kis utat tettünk, ugye, barátaim?... Hát nem volt igazam? Hát nem minden út Rómába vezet? Nem jutottunk be Oroszországba amonnan, bejutottunk hát eminnen, az irány édesmindegy, ha így is, úgy is Franciaországhoz közeledünk!

És ha kicsit unszolják, a derék férfiú hajlandó lett volna azt állítani, hogy idáig érzi a normandiai levegő illatát, fölismeri a tengerpart sós szellőjét is.

Az átkelő kijáratánál egy gyártelepre, vagy ötven házból álló, néhány száz lakost számláló településre értek.

Elhatározták, hogy egy napra ott megpihennek, bevásárolják mindazt, amire szükségük van: lisztet, teát és cukrot.

Ugyanakkor Szergej úr és Jean beszerzik a lőszert, amiből teljesen kifogytak.

Mikor a vásárlásból hazatértek, Szergej úr vidáman felkiáltott:

– És most indulás, barátom! Megyünk vadászni, és nem jövünk haza üres tarisznyával! Rajta!

– Ahogy óhajtja! - mondta kicsit kényszeredetten Jean.

Szegény fiú! A közelgő válás gondolata szinte az életkedvét is elvette.

– Velünk tart, Ortik? - kérdezte Szergej úr.

– Nagyon szívesen! - válaszolt a matróz.

– Aztán jó pecsenyének valót hozzanak nekünk! - parancsolt rájuk Cascabelné asszony. - Mert csak úgy kapnak jó vacsorát!

Minthogy csak délután két óra volt, a vadászok alaposan becserkészhették a környező erdőket, és ha a sűrű rengetegben a vad nem sétál önszántából a puskacső elé, ez legföljebb csak azért esik meg, mert éppen akkor nincs kedve puskavégre kerülni.

Míg Szergej úr, Jean és Ortik vadászúton voltak, Kircsev és Szegfűszeg a rénszarvasokkal foglalatoskodtak, az állatokat a fák alá, egy rétre terelték, ahol kedvükre legelészhettek.

Cornélia közben visszatért a *Szép Vándor*hoz, ahol mindig talált magának munkát, s Napoleonát is hívta:

– Gyerünk, Napoleona!

– Megyek, anyám!

– És te, Kayette?

– Egy kicsit későbben!

Csakhogy itt volt a várva várt alkalom, mikor Kayette kettesben maradhatott a családfővel.

– Cascabel úr! - szólította meg.

– Mit akarsz, fürjecském?

– Beszélni szeretnék önnel!

– Beszélni?

– Titokban.

– Titokban?

„Vajon mit akar mondani ez a leány? Talán szegény fiam miatt akar velem beszélni” - töprengett César Cascabel.

Kettesben indultak el a telepről balra, mialatt Cornélia és Napoleona eltűnt a Szép Vándor ajtaja mögött.

– No, kislányom, mit jelentsen ez a titkolódzás? Mit akarsz mondani?

– Már három napja szeretnék önnel beszélni úgy, hogy senki se hallja, de még csak ne is tudjon erről a beszélgetésről!

– Hát ennyire komoly dologról lesz szó?

– Tessék ide figyelni! Tudom, hogy Szergej úr igazi neve Narkin gróf...

– Mit?... Narkin gróf!? - hökkent meg César Cascabel. - Te tudod ezt? És honnan tudtad meg?

– Amíg beszélgettek Szergej úrral... a múltkor este Muzsiban... kihallgatták magukat, és azoktól az emberektől tudtam meg...

– Hát lehetséges ez?

– És ők sem sejtik, hogy kihallgattam őket, mikor Narkin grófról és önről meg mindnyájukról beszéltek...

– De hát kik ezek az emberek, akiket kihallgattál?

– Ortik és Kircsev.

– Hogyan, ők tudják?

– Bizony tudják, és azt is tudják, hogy Szergej úr politikai elítélt, aki azért megy haza Oroszországba, hogy viszontláthassa az édesapját, Narkin herceget.

César Cascabel döbbenetében szólni sem tudott, csak állt tehetetlenül.

Mikor kicsit magához tért, első szava ez volt:

– Nagyon bánt, hogy Ortik és Kircsev megtudták mindezt! De ha már véletlenül a tudomásukra jutott, afelől nyugodt vagyok, hogy nem árulják el senkinek.

– Csakhogy nem véletlenül tudták meg, és igenis, el fogják árulni! - jelentette ki Kayette.

– Ugyan!... Ezek a derék tengerészek?

– Cascabel úr! Narkin grófot a legnagyobb veszély fenyegeti!

– Mit beszélsz?

– Ortik és Kircsev voltaképpen két gonosztevő a Karnov-bandából. Ők támadták meg Narkin grófot az alaszkai határon. Port Clarence-ban bárkába ültek, hogy átmenjenek Szibériába, de bárkájuk a Ljahov-szigetekre sodródott, ahol aztán találkoztunk velük! Tudják, hogy Narkin gróf az életével játszik, ha Oroszországban felfedik kilétét, és a két gonosztevő fel is jelenti, ha nem adja nekik vagyona egy részét! Akkor pedig Szergej úr elveszett, és talán ön is.

Míg César Cascabel a hallottaktól lesújtva, néma maradt, Kayette elmondotta neki, miért is gyanakodott kezdettől fogva a két matrózra. Nem tévedett, valóban hallotta már Kircsev hangját... Most már világosan emlékszik rá... Az alaszkai határon hallotta először, mikor a két gonosztevő megtámadta Narkin grófot, mit sem tudva arról, hogy Amerikába menekült orosz a kiszemelt áldozatuk. És most, egyik éjszaka, mikor a két matróz őrködött a táborhely körül, Kayette meglátta, hogy elmennek egy idegennel, aki értük jött, ő pedig a nyomukba szegődött, kihallgatta beszélgetésüket, hét vagy nyolc régi cinkosukkal tanácskoztak... A *Szép Vándor*t azért kalauzolták a Pecsorán át, mert biztosak voltak abban, hogy ott összeakadnak régi cimboráikkal, és lemészárolhatják Szergej urat meg az egész Cascabel családot... De mikor megtudták, hogy Szergej úr nem más, mint Narkin gróf, úgy gondolták, okosabb, ha hatalmas összegre megzsarolják azzal: ha nem fizet, följelentik az orosz rendőrségnél... Most arra várnak, hogy Permbe érjenek. Ortik és Kircsev a zsarolásban nem vesz részt személyesen, mert hátha nem sikerül, és nekik mindenképpen jobb, ha Cascabelék nem tudják meg, hogy ők valójában kicsodák... Majd a társaik írnak Szergej úrnak, találkozóra hívják őt... stb...

César Cascabel alig tudott úrrá lenni felháborodásán, míg Kayette beszámolóját hallgatta. Ezek a gazemberek, akikkel annyi jót tett, akiket kiszabadított a rabságból, akiket etetett, hazasegített!... Na, drágalátos kis alattvalókat szállít ő vissza a cár birodalmába!... Ha legalább angolok lennének... Angliának igazán szívesen adná őket vissza... Ó, a nyomorultak!... Ó, a banditák.

– És most mitévő lesz, Cascabel úr? - nyugtalankodott Kayette.

– Hogy mitévő leszek? Ez aztán igazán egyszerű, kis Kayettem! Az első kozák őrsnek följelentem a két gazembert, és majd szépen felakasztják őket...

– Gondolkozzék, Cascabel úr! - könyörgött az indián lányka. - Ezt semmiképp sem teheti!

– És miért nem?

– Mert Ortik és Kircsev nyomban feljelentenék Narkin grófot és vele együtt azokat, akik elősegítették visszatérését Oroszországba!

– Engem ugyan elvihet az ördög! - dühöngött César Cascabel. - Persze ha csak rólam volna szó!... De hát Szergej úr... Igazad van, Kayette, minden lépést nagyon meg kell gondolnom.

Izgatottan, tanácstalanul topogott, ököllel verte a fejét, így talán támad valami ötlete... Aztán Kayette mellé lépett:

– Szóval, úgy mondtad, hogy Ortik vár, amíg Permbe nem érünk, és majd csak ott állnak elő a cimborái.

– Igen, Cascabel úr, szigorúan meghagyta nekik, hogy addig semmivel se próbálkozzanak! Azért úgy gondolom, várjunk mi is, folytassuk az utat, mintha...

– Nem lesz könnyű! - dühöngött Cascabel. - Csöppet sem lesz könnyű!... Szóba állni ezekkel a gazemberekkel, elvinni őket Permbe, kezet szorítani velük, jó képet vágni az egészhez!... Az angyalát! legszívesebben nyakon fognám, széttépném őket... így... így!

És César Cascabel izmos két kezét úgy csapkodta össze, mintha az egyikben Ortikot, a másikban Kircsevet szorongatná, vagy mintha cintányérokat verne össze cirkuszi zenekarban.

- Uralkodnia kell magán, Cascabel úr! - csitította, Kayette. - Úgy kell tennie, mint aki semmiről sem tud...

– Igazad van, lányom!

– Csak azt szeretném még megkérdezni, helyesnek tartja-e, hogy Szergej úr tudomást szerezzen minderről?

– Hát... nem... határozottan nem! Azt hiszem, okosabb, ha hallgatunk róla!... Mert mit tehetne Szergej úr?... Semmit!... Itt vagyok én, hogy vigyázzak rá... és vigyázni is fogok, annyi szent!... Különben is ismerem! Hogy ne hozzon ránk további veszélyt, képes volna ellépni balra, míg mi jobbra megyünk!... Nem!... Igazán nem! Hallgatni fogok.

– És Jeannak sem mond el semmit?

– Jeannak? Neki sem!... Nagyon lobbanékony az a fiú! A két gyalázatos bandita láttán nem tudna magán uralkodni!... Mert nem olyan hidegvérű, mint az apja!... Szabadjára engedné a dühét! Nem, egy szót sem szólok sem Jeannak, sem Szergej úrnak.

– És Cascabelné asszonynak sem beszél a dologról?

– A feleségemnek?... No, ez már más!... Egy olyan nagyszerű teremtésnek, mint ő, aki mindig jó tanáccsal segíti az embert, no meg ha rákerül a sor, akár ököllel is... Sohasem volt előtte titkom, egyébként meg ő is tudja, hogy Szergej úr kicsoda, hogy Narkin gróf az igazi neve, és hogy menekült...

– Szóval Cascabelné asszonynak beszél róla?

– Igen! Elmondom neki! Az én feleségemre akár államtitkot is lehet bízni!... Inkább a nyelvét vágatná ki, akkor sem árulná el, pedig, ugye, ez nagy áldozat volna egy asszonytól!... Igen, elmondom neki!

– Most már menjünk vissza a *Szép Vándor*hoz - mondta Kayette. - Nem volna jó, ha észrevennék, hogy elmaradtunk.

– Igazad van, kis Kayette, megint csak igazad van.

– És nagyon kérem, Cascabel úr, fékezze magát Ortik és Kircsev előtt!

– Ez bizony nehéz lesz, de ne félj, majd bájolgunk velük! Ó, a gazemberek! Hiszen már csak a mocskos jelenlétük is beszennyez bennünket!... Hát ezért nem mennek ők egyenesen Rigába!... Megtisztelnek bennünket azzal, hogy velünk tartanak Permbe!... Ó, ez a rablógyilkos fajzat!

És César Cascabel végiglitániázta valamennyi rablógyilkos nevét, ami hirtelen eszébe jutott.

– Ejnye, Cascabel úr - jegyezte meg Kayette -, hát így uralkodik magán?

– Ne félj, kislányom, csöppet se félj! Most csak könnyítettem a mérgemen! Nagyon kikívánkozott belőlem, majd megfulladtam tőle! Most már nyugodt leszek! Sőt, máris az vagyok!... Menjünk vissza a *Szép Vándor*hoz!... Micsoda söpredék nép!

Visszafordultak a telep felé, nem beszéltek, mindketten gondolataikba mélyedtek... A végéhez közelgett a gyönyörű utazás, és éppen most fenyegeti útjuk sikerét egy ilyen gyalázatos fondorlat.

Mielőtt a *Szép Vándor*hoz értek volna, César Cascabel megállt.

– Ide hallgass, kis Kayette!

– Tessék!

– Mégiscsak úgy gondolom, jobb, ha nem szólok Cornéliának!

– De miért?

– Hát, tudod... Megfigyeltem, hogy a nők azt a titkot őrzik a legjobban, amit nem ismernek! Így hát ez a titok maradjon csak kettőnk között!

Ezzel visszatértek a *Szép Vándor*hoz, s arra menőben César Cascabel barátságosan intett a derék Kircsevnek, de közben éppen nem barátságosan dünnyögte:

– Micsoda szörnyeteg!

Két órával később, mikor a vadászok előkerültek, César Cascabel melegen gratulált Ortiknak a vadászzsákmányához, a matróz ugyanis pompás dámvadat cipelt a vállán. Szergej úr és Jean néhány nyulat és foglyot ejtett. Cornélia így nagyszerű vacsorához ültethette le a kiéhezett társaságot, és César Cascabel alaposan kivette a részét a finom falatokból. Valóban csodálatosan viselkedett egész idő alatt! Senki sem vehette észre, milyen gondok gyötrik, és hogy tudja, két gyilkos ül az asztalánál, két gonosztevő, aki azt tervezi, hogy majd lemészárolja a családját, ennél kevesebbel be sem éri. S César Cascabel mégis olyan ragyogó jókedvet mutatott, hogy az egész társaság fölvidult tőle, és mikor Szegfűszeg egy palack jó bort tett az asztalra, ő a hazatérésre ürítette poharát, minden jót kívánva azoknak, akik visszatérnek Európába, Oroszországba vagy Franciaországba!

Másnap, július tizedikén, a kocsi Perm felé indult. Miután a hágóból kijutottak, joggal bizakodhattak abban, hogy a további úton nem lesznek nehézségeik, nem éri őket semmi baj. A Szép Vándor az Urál tövében folyó Visera jobb partján haladt. Vendégszerető városkákon, falvakon, tanyákon kocsiztak át, útközben mindenütt bőségesen akadt vadászzsákmány is. Nagyon meleg volt ugyan, a hőséget azonban kellemes északkeleti szellő enyhítette. A rénszarvasok szép fejüket rázogatva, vidáman ügettek. A vontatásban egyébként most már az a két ló is segített, melyet Szergej úr az egyik útba eső faluban vásárolt, és így a Szép Vándor naponta tíz mérföldet is megtett.

Valóban kellemesen kezdődött a vén Európa földjén vezető útjuk, és César Cascabel igazán elégedett lehetett volna, ha nem jár szüntelenül az eszében, hogy két gazembert is visz magával.

„És ha meggondolom, hogy a bandájuk úgy lopakodik utánunk, mint sakálok a karaván után! Ej, César Cascabel, most légy okos, találj ki valamit ezek ellen a pernahajderek ellen!” - morfondírozott magában.

Valóban dühítő, hogy ilyen utálatos bonyodalom zavarja az olyan ügyesen kifundált tervet! Cascabelék papirosai rendben voltak, Szergej úr a mutatványostársulathoz tartozik, az orosz hatóságok szép simán továbbengedik őket. Permbe érve a gróf nyugodtan fölkeresheti az édesapját, néhány napon át találkozhatik vele, aztán komédiásnak álcázva keresztülutazhatik egész Oroszországon, elmehet Franciaországba, ahol már semmiféle veszély nem fenyegetné, és nem kellene elválniuk!... Kayette is, a gróf is a családdal maradna!... És később, elvégre ki láthat a jövőbe, talán szegény Jean sem hiába reménykedne!... Az akasztófa sem elég büntetés a gazemberek számára, akik keresztezni akarják e szép terveket.

És César Cascabel tehetetlen haragjában, a szerettei előtt érthetetlen okokból, időnként nagyon kikelt magából.

– De hát mi lel téged, César? - kérdezte Cornélia.

– Semmi! - hangzott a kurta válasz.

– Akkor miért vagy ilyen dühös?

– Ha nem volnék dühös, hát dühöngeni kezdenék!

A derék asszony persze semmiképpen sem értette, miért viselkedik ilyen furcsán a férje.

Négy nap telt el, majd miután az Uráltól délnyugati irányban hatvan mérföldet haladt, a Szép Vándor Szolikamszk városkába érkezett.

Ortik cinkosai már nyilván ott voltak, de óvatosságból sem ő, sem Kircsev nem kereste a találkozást velük.

Rosztov meg a bandája úgy határozott, hogy még az éjszaka elindulnak, a nyugatra mintegy ötven mérföldnyivel távolabb fekvő Permbe. Ott aztán már zavartalanul végrehajtják galád tervüket.

Másnap továbbmentek Szolikamszkból, és július 17-én átkeltek a Szoszván a két part között közlekedő kompon.

Ha semmi nem jön közbe, a Szép Vándor három napon belül Permben lesz. A Cascabel család ott több előadást is tart, mielőtt a Nyizsnyij Novgorod-i vásárba indulna, legalábbis ez volt a „művészeti” program.

Szergej úr pedig egyre készülődött, hogy éjszakánként a valszkai kastélyba siethessen.

Elképzelhetjük, milyen türelmetlen, milyen nyugtalan volt, valahányszor a terveiről beszélt César Cascabellal. Mióta az ő segítségével megmenekült a haláltól, vagyis tizenhárom hónapja, mióta ez a kalandos út tart, mely az alaszkai határtól az európai határig vezet, a gróf semmit sem hallott, semmit sem tudott az édesapjáról. Mikor eszébe jutott Narkin herceg hajlott kora, rettegés fogta el, hogy talán már nem is láthatja viszont.

– Ejnye!... Ejnye, Szergej úr! - csitította César Cascabel. - Nyugodjék már meg! Narkin herceg éppen olyan jól van, mint ön vagy én, de talán még jobban is!... Ne felejtse el, kérem, hogy kitűnő jövendőmondó vagyok! Egyszerre látom a múltat is, a jövőt is!... Narkin herceg várja önt... jó egészségben várja... néhány napon belül viszontlátják egymást!

És César Cascabel akár megesküdött volna arra, hogy mindez így lesz, csak ne lett volna a világon az a gaz Ortik meg az a sok bonyodalom, amit galádságával okozhat.

„Nem akarok senkinek rosszat, de ennek a két gazembernek szívesen átharapnám a torkát... és azt hiszem, akkor még kíméletes is lennék velük, végül is nagyon kíméletes” - füstölgött magában.

Kayette, ahogy a Szép Vándor Perm felé közelgett, egyre nyugtalanabb lett. Vajon mit tervez César Cascabel? Hogyan akarja meghiúsítani Ortik terveit anélkül, hogy Szergej urat veszélybe sodorná? Kayette szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy César Cascabel megoldást találjon. Aggodalmait már alig tudta titkolni, és Jean, aki nem ismerte Kayette titkát, mérhetetlenül szenvedett attól, hogy a leányt olyan nyugtalannak, s néha olyan levertnek látta.

Július 20-án átkeltek a Kámán, és délután öt óra tájt a Szép Vándor megállt Perm főterén, ahol néhány napos tartózkodásra be is rendezkedtek.

Ortik egy óra múlva már érintkezésben volt a cinkosaival, és Rosztov megírta a levelet, hogy Szergej úr még aznap megkapja. A levélben értesítették, hogy a megjelölt időpontban sürgős ügyben várják az egyik fogadóban. Azt is megírták, ha hiába várnak rá a fogadóban, érte mennek, és erőszakkal viszik el, esetleg éppen akkor, mikor Valszkába igyekszik.

Mire besötétedett, és Rosztov megérkezett a levéllel, Szergej úr már elindult a valszkai kastélyba. César Cascabel éppen egyedül volt, s úgy tett, mintha nagyon meglepődnék, hogy Szergej úr levelet kapott, de átvette, és vállalta, hogy átadja a címzettnek. Természetesen óvakodott attól, hogy bárkinek egy szóval is említse a levelet.

Ortikot nagyon bosszantotta Szergej úr távolléte, azt szerette volna, ha a zsarolási kísérlet mielőbb megkezdődnék, még azelőtt, hogy a gróf találkozik az édesapjával. Bosszúságát azonban titkolta, s mikor a vacsoraasztalhoz ült, csak ennyit kérdezett:

– Szergej úr ma nem vacsorázik velünk?

– Szergej úrnak el kellett mennie, hogy a városi hatóságoknál intézkedjék az előadások ügyében - válaszolt nyugodtan César Cascabel.

– És mikor jön vissza?

– Alighanem még ma este.