A YUKON-ERŐDTŐL PORT CLARENCE-IG

Az emlékezetes előadás estéjén egy beszélgetés során, melyen részt vett az egész család, elhatározták, hogy másnap útnak indulnak.

Az persze világos - mint César Cascabel helytállóan megjegyezte -, ha mutatványos társulatához tagokat toborozna, legfeljebb azért lenne zavarban, mert nem tudná, melyiket is válassza az alaszkai indiánok közül. Hiúságát bántotta ugyan, de mégis el kellett ismernie, hogy ezek az indiánok rendkívül tehetségesek az akrobatikában, de ügyességi gyakorlatokkal, bohóckodással, egyensúlyozó vagy zsonglőrmutatványokkal is nagy sikert érnének el bárhol a világon. Képességeiket persze a gyakorlat fejlesztette ki ilyen mértékben, de a természet még többet tett, mikor rendkívül erőteljes, hajlékony és ügyes testalkattal ajándékozta meg őket.

Igazságtalan volna tagadni, hogy egytől egyig méltó ellenfelei ők a Cascabeloknak. Még szerencse, hogy az utolsó szó mégis a családé maradt - hála a „delejes asszonyok királynője” fortélyos eszének.

Még a kereskedelmi társaság alkalmazottait is meglepte az, ami a szemük előtt játszódott le, igaz, javarészt tudatlan, szegény ördögök voltak. Mindenesetre megállapodtak abban, hogy a titkot még nekik sem fedik fel, előttük se homályosuljon el a Cornélia feje fölött tündöklő dicsfény! Úgyhogy másnap, mikor szokásuk szerint látogatóba mentek Cascabelékhoz, alig-alig merészkedtek a villámló hölgy közelébe, aki pedig legigézőbb mosolyával fogadta őket. Szemmel láthatóan féltek is, mikor kezet szorítottak vele. Így járt a tyhi és a varázsló is, pedig ők nagyon szerették volna megismerni a titkot - hasznukra lehetett volna, birtokában ugyancsak megnövekednék presztízsük az indián törzsek között.

Miután a készülődést befejezték, Cascabelék augusztus hatodikán reggel búcsút mondtak vendéglátóiknak, és a kipihent lovak nyugati irányban indultak a folyó jobb partján.

Szergej Vasziljevics és Jean nagy gonddal tanulmányozták a térképet, és jó hasznát vették Kayette felvilágosításainak is. Kayette ismerte csaknem valamennyi falut, amelyen át kellett haladniuk, s ahogy ő mondta, a Szép Vándor útjában nem lesznek komoly akadályt jelentő folyók.

Egyébként még nem kellett elhagyniuk a Yukon völgyét. A folyam jobb partján mennek egész a Nelu postaállomásig, átkelnek a Nuclakayette nevű falun, majd innen a Nulato postaállomásig vezet az útjuk, ez azt jelenti, hogy még vagy nyolcvanmérföldes utat tesznek meg, mielőtt eltávolodnának a Yukon völgyétől, hogy egyenesen nyugatnak menjenek.

Az időjárás kedvező maradt, nappal most is meleg volt, bár éjszakánként már érezhetően lehűlt a levegő. César Cascabel tehát nyugodt lehetett afelől, hogy, ha csak valami váratlan akadály nem késlelteti, Port Clarence-ba ér, még mielőtt a tél áthághatatlan akadályokkal torlaszolná el útját.

Nincs abban semmi csodálatos, hogy viszonylag ilyen könnyű volt ez az utazás. Sík vidékeken, nyáron, mikor a nappalok hosszúak és az időjárás is kedvező, az utasembernek nincsenek nagy gondjai, de más lesz a helyzet, mikor a Bering-szoros túlsó partjára érnek, mikor a végtelenbe nyúló, hóborította szibériai sztyeppeken utaznak, ahol szabadon vágtatnak a vad szelek. S egy este, mikor a várható veszélyekről beszéltek, az örökösen bizakodó César Cascabel felkiáltott:

– Eh! Majd csak boldogulunk ott is!

– Remélem! - bólintott Szergej Vasziljevics. - De mihelyt a szibériai partra érnek, kérem, nyomban forduljanak délnyugatnak, hogy enyhébb éghajlat alá kerüljenek, ahol a Szép Vándor mégis kevesebbet szenved a hidegtől.

– Így gondoltuk magunk is, Szergej úr - jegyezte meg Jean.

– Okosan gondolták, kedves barátaim, már csak azért is, mert a szibériaiaktól egyáltalán nincs okuk félni, hacsak... mint Szegfűszeg mondaná... hacsak nem tévednek az északi parton élő törzsek közé. A helyzet az, hogy legnagyobb ellenségük mindig a hideg lesz.

– Ezt most már tudjuk, és vigyázni fogunk - mondta César Cascabel. - Csak azt sajnáljuk, Szergej úr, hogy nem folytatja velünk az utat!

– Bizony tette hozzá Jean -, ezt nagyon sajnáljuk.

Szergej Vasziljevics érezte, hogy a család mennyire ragaszkodik hozzá, s azzal is tisztában volt, hogy ő maga is nagyon megszerette valamennyiüket. Ahogy múltak az együtt töltött napok, egyre erősebb lett ez a szeretet. Fájdalmas lesz a válás, s vajon a vaksors összehozza-e valaha is őket, hiszen életútjuk annyira különböző! Szergej Vasziljevics, aki magával viszi majd Kayette-et, már megfigyelte, hogy Jean milyen feltűnő barátsággal viseltetik az indián lányka iránt. Vajon César Cascabel észrevette-e, hogy fia szívében máris milyen erős ez az érzelem? Nem tudott volna beszélni vele erről a témáról, s minthogy a derék Cornélia sem ejtett erről soha egy szót sem, úgy gondolta, neki is hallgatnia kell. Mire is lett volna jó, ha beszélnek róla? Más élet vár Szergej Vasziljevics fogadott lányára és más a szegény Jeanra, aki soha meg nem valósuló reményekkel kecsegteti magát.

Útjukat most sem nehezítették komoly akadályok vagy nagyobb fáradság. Port Clarence-ba érnek, még mielőtt a tél vastag jégpáncélt borítana a Bering-szorosra, ők hát egy ideig nyugodtan pihenhetnek. Semmi szükség nincs arra, hogy kifárasszák akár önmagukat, akár az állatokat.

Váratlan balesetnek persze mindig ki vannak téve: ha valamelyik ló megsebesülne vagy megbetegedne, ha egyik kerék eltörne, a Szép Vándor nagy bajba kerülne. Éppen ezért óvatosak voltak, s figyelmük mindig mindenre kiterjedt.

Az első három napon a nyugat felé ömlő folyam partján haladtak, de ott, ahol a Yukon medre dél felé hajolt, már eltávolodtak a folyótól, okosabbnak látták, ha a hatvanötödik szélességi fok vonalán maradnak.

A folyam medre itt nagyon kanyargós, völgye pedig észrevehetően elkeskenyedik a középmagas dombok között, melyeket a térképek „bástya” névvel jelölnek, mert valóban bástyafalra emlékeztetnek.

Ebből az útvesztőből meglehetős nehezen kerültek ki, s minden óvatosságra szükség volt, nehogy baj érje a kocsit. A nagyon meredek átjárók előtt kirakodtak belőle, tolták, már csak azért is, mert mint César Cascabel mondta: „Errefelé alig látni bognárt, vigyáznunk kell hát a kocsira!”

Néhány patakon is át kellett kelniük, többek között a Cargut-, a Shetehot-, a Klakencot-patakon. Ebben az évszakban szerencsére nem volt mély a vizük, könnyen találtak gázlót.

A tartomány e részében nagyon kevés az indián, pedig hajdan több törzs is járta, történetünk idején azonban e törzsek közül már csak alig egy-két bennszülött maradt hírmondónak. Nagy ritkán találkoztak egy-egy indián családdal, mely a partvidék délnyugati része felé igyekezett őszi halászatra.

Útjukban időnként a Yukon torkolatvidékéről az orosz-amerikai kereskedelmi társulat különböző telephelyeire tartó kereskedőkkel is összeakadtak, és a kereskedők meglepetten bámulták a tarkára pingált kocsit meg az utasait. Éppen csak jó utat kívántak, s máris siettek ellenkező irányba, kelet felé.

Augusztus tizenharmadikán a Szép Vándor a Yukon-erődtől százhúsz mérföldnyire levő Nuclakayette nevű falu elé ért. Igaz, a falu voltaképpen nem több, mint telephely, ahol prémkereskedelem folyik, az orosz kereskedőkön kívül alig van más lakója. Ázsiai Oroszország és az alaszkai partvidék különböző pontjairól érkezve itt találkoznak, és erős konkurrenciát jelentenek a Hudson-öböl Társaság embereinek.

Nuclakayette ily módon gyűjtőtelep is, ide hordják az indiánok a nyáron gyűjtött prémeket.

A Szép Vándor, miután a folyamparttól eltávolodott, hogy ne kelljen követnie a meder kanyargóit, ismét partközelbe ért a falunál, mely zöld fákkal borított dombok derűs keretében épült. Az erődöt körülvevő cölöpkerítés mellett néhány kunyhó állt. Csevegő patakok szelték át a zöldellő síkságot. Két-három bárka várakozott a Yukon-parton kikötve. A tetszetős, békés kép szinte csalogatta az utasembert: gyere, pihenj meg. A környéket elsősorban a tanana törzshöz tartozó indiánok járták, úgy mondják, e törzs szülöttei a legszebb emberek az észak-alaszkai őslakók között.

De akármilyen vonzó volt itt minden, a Szép Vándor csak huszonnégy órát időzött, úgy gondolták, ennyi pihenés elég a lovaknak, különben úgyis egész úton nagyon kímélték őket. César Cascabel úgy tervezte, hogy inkább Nulatóban tartanak hosszabb pihenőt, ez nagyobb, s jobban ellátott hely, több olyasmit beszerezhetnek majd, amire szibériai útjuk közben lesz szükségük.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy Szergej Vasziljevics és Jean útközben is vadászott, és néha Sandre is velük tartott. Ha nagyvadra indultak, mindig iramszarvast és rénszarvast ejtettek, ezek a lapályon át vágtattak, s az erdőkben vagy még inkább az errefelé meglehetősen ritkás csalitokban bújtak meg. A mocsaras területeken is szép vadászzsákmányra tehettek szert. Bőven akadt vadlúd, réce, szalonka és vadkacsa; ezenfelül sikerült elejteniük néhány kócsagot is, ezt azonban kellemetlen íze miatt általában nem nagyon eszik.

Kayette szerint azonban az indiánok szívesen fogyasztják a kócsag húsát - főként, ha nincs más harapnivalójuk. Augusztus tizenharmadikán ők is kipróbálták, vajon milyen lehet. Cornélia azonban hiába volt a főzés nagy művésznője, ez a hús rágós, száraz maradt. Csak Wagram és Marengo nem vetette meg, az utolsó csontig elfogyasztották.

A bennszülöttek persze az éhezés napjaiban beérik akár a bagoly, a sólyom, sőt a coboly húsával is, de ami igaz, az igaz, ők is csak kényszerűségből ilyen szerények.

Augusztus tizennegyedikén a *Szép Vándor*nak a folyam partján rendkívül meredek dombok között kanyargó szűk hágón kellett átkelnie. A völgytorok olyan hepehupás volt, mint valami hegyi patak medre, és bár nagyon ügyeltek, a baj mégis megesett. Még szerencse, hogy nem kerék tört el, hanem csak a kocsi egyik rúdja. Így a javítással nem kellett sokat bíbelődniük, néhány kötéldarabbal rendbe tették az eltört rudat.

Miután maguk mögött hagyták Suquongilla falut és a Newicargut nevű folyócska partján épült hasonnevű falut, útjukat simán folytathatták. Sík vidék terült el előttük, ameddig csak ellátott a szem, sehol egyetlen domb. A síkságot három-négy folyócska medre szelte át, de valamennyi száraz volt. Az őszi viharok és a havazás idején nem haladhattak volna ezen az útvonalon.

Mikor az egyik ilyen folyócskán, a Milocarguton keltek át, látták, hogy a medret - melyben vagy egylábnyi víz folyt - töltés zárja el.

– Ejnye - jegyezte meg César Cascabel -, ha már egyszer töltést építettek, építhettek volna hidat is! A híd mégiscsak többet érne az áradások idején...

– Igazad van, apám - mondta Jean. - Csak azok a mérnökök, akik ezt a töltést építették, nem tudtak volna hidat építeni!

– Ugyan, miért nem?

– Mert itt négylábú mérnökök, vagyis hódok dolgoztak!

Jean nem tévedett, valóban bámulatos volt e szorgos állatok munkája, akik, miközben gátjukat építették, számoltak a víz sodrával, sőt még arra is gondoltak, hogy a folyócska átlagos vízállásának legfelső szintje fölé emelkedjék. Az egész gát, ideszámítva a rézsűjét is, úgy épült meg, hogy tervezői a víz maximális nyomását vették számításba.

– Pedig hát ezek a hódok igazán nem jártak iskolába, hogy megtanulják! - ámuldozott Sandre.

– Nincs szükségük arra, hogy iskolába járjanak - közölte Szergej Vasziljevics. - A tudomány tévedhet, az ösztön talán soha. Ezt a gátat, édes fiam, úgy építették a hódok, ahogy a hangyák építik a bolyt, ahogy a pókok szövik a hálót, ahogy a méhek kiképzik a kaptárak sejtjeit, ahogy a fák növelik gyümölcseiket és virágaikat. Egyik sem, másik sem számolgat, igaz, nem is tökéletesítik módszereiket. Persze az effajta munkáknál nincs is erre szükség. A mai hód éppen olyan tökéletes munkát végez, mint az első hód, mely megjelent a földgolyón. A tökéletesítés nem az állatok, hanem az emberek sajátja, csak az ember képes a haladás egyre magasabb fokára emelkedni mind a művészetben, mind az iparban, mind a tudományban. Csodáljuk hát minden fenntartás nélkül az állatok bámulatos ösztönét, mely ilyen dolgok teremtésére teszi képessé őket. Eredményeiket azonban csak mint a természet műveit szemlélhetjük.

– Úgy van, Szergej úr - mondta Jean -, világosan értem, mit akart mondani. Ez a különbség ösztön és ész között. Végső fokon az ész felsőbbrendű, mint az ösztön, noha természetéből kifolyólag tévedhet...

– Ez tagadhatatlan - folytatta Szergej úr -, és ezek az egymás után felismert és jóvátett tévedések voltaképpen mérföldkövek a haladás útján.

– Akárhogy is legyen - vágott közbe Sandre -, mégiscsak úgy van, ahogy mondtam! Az állatoknak nincs szükségük arra, hogy iskolába járjanak.

– Jó, jó, de az embernek mégiscsak tanulnia kell, ha ember akar lenni! - válaszolt Szergej úr.

– Jó, jó - mondta a mindig gyakorlatias Cornélia is. - De legalább ehetők ezek a hódok?

– Természetesen! - válaszolt Kayette.

– Én még azt is olvastam - tette hozzá Jean -, hogy a farkuk különösen jóízű.

Ennek az állításnak az igazáról nem győződhettek meg, mert a folyócskában nem volt hód, vagy ha volt is, nem mutatkozott.

A Szép Vándor, miután maga mögött hagyta a Milocargut medrét, átvágott a ko-jukon indiánok földjén épült Sachertelutain falucskán. Kayette tanácsára nagyon óvatosak voltak, mikor közelebb kerültek ezekhez az indiánokhoz, akikről úgy hírlett, hogy némileg enyveskezűek, és amikor közelről körülfogták a kocsit, mindnyájan ügyeltek arra, nehogy valamelyikük besurranhasson. Különben meg a csinos csecsebecsék, melyekkel bőségesen megajándékozták a törzsfőnököket, nagyon kellemesen befolyásolták a hangulatot, és az indiánokkal való találkozásból nem származott semmi kellemetlenségük.

Az útvonalat azonban több akadály is nehezítette, amikor a bástyának nevezett dombok tövében vezető keskeny csapáson haladtak, viszont ha erről letérnek, még hegyes-völgyesebb vidékre kerültek volna.

A keskeny csapáson természetesen csak lassan haladhattak, pedig most már igyekezniük kellett, hogy ne nagyon késlekedjenek. Az idő hidegebbre fordult, ha nappal még nem is, éjszaka már határozottan hűvös volt, ami ebben az évszakban természetes itt, hiszen csak néhány fokkal fekszik a sarkkör alatt.

A Szép Vándor közben olyan útszakaszhoz ért, ahol a folyam medre észak felé fordulva éles szöget ír le. Fel kellett tehát menniük a Ko-Yukon torkolatáig, ahol két kanyargós ágban ömlik a víz a főfolyamba. Csaknem egy egész nap telt el azzal, hogy átkelőt kerestek, Kayette is csak üggyel-bajjal tudta őket útbaigazítani, mert a vízszint már erősen emelkedett.

Miután a torkolatot maga mögött hagyta, a Szép Vándor ismét déli irányba fordult, és meglehetős hegyes-völgyes vidéken át ért a Nulato-erődhöz.

Ez a kereskedelmi szempontból fontos postaállomás az orosz-amerikai kereskedelmi társulat tulajdona. Nyugat-Amerikában ez a legészakibb telephely. Frédéric Whimper mérései szerint a szélességi fok 64(42’-én és a hosszúsági fok 155(36’-én fekszik.

Aki az alaszkai tartomány e vidékét járja, nehezen hinné el, hogy ilyen közel jár az Északi-sarkhoz. A talaj ugyanis itt sokkal termékenyebb, mint a Yukon-erőd környékén. Mindenütt szép, sudár fák, mindenütt zöld fűvel borított rétek, lapályok, melyeket haszonnal lehetne megművelni, mert vastag termőtalaj takarja az agyagos altalajt. A vidék vízellátása is jó, a délnyugati irányba hömpölygő Nulato folyó ugyanis többfelé elágazik, északkelet felé pedig folyócskák és patakok egész hálózata öntözi a földeket. A növényvilág mégis mindössze néhány bokorféleségre korlátozódik, vad bogyók teremnek rajtuk, errefelé mindenütt csak a természet szeszélyes keze nyoma látszik.

És most vessünk egy-két pillantást a Nulato-erődre: cölöpfal fogja körbe az épületeket, a körfalat két torony védi, az erőd területére az indiánoknak éjszaka tilos belépniük, de seregestül még nappal sem mehetnek be; a körfalon belül deszkából épült kunyhók, csűrök és raktárak, az ablaküveget fókahólyag helyettesíti. Bizony aligha tudunk kezdetlegesebb valamit elképzelni, mint ezek a távoli észak-amerikai postaállomások.

A Nulato-erődben nagyon szívélyesen fogadták César Cascabelt és családját. Az Újvilág eme isten háta mögötti zugaiban, melyek oly távol vannak minden közlekedési vonaltól, bizony mindig nagy változatosságot, örömet jelent a vendég, mindig szíves fogadtatásra talál a messzi távolból hozott hírekkel együtt.

A Nulato-erődöt történetünk idején mintegy húsz, részben orosz, részben amerikai származású kereskedelmi alkalmazott lakta, akik készségesen rendelkezésére bocsátották a Cascabel családnak mindazt, amire szüksége lehetett. Minthogy a kereskedelmi társulat rendszeresen látta el őket az élethez szükséges minden holmival, nyaranként meg maguk is kiegészítették a tartalékaikat: iramszarvasra vagy jávorszarvasra vadásztak, a Yukon pedig hallal látta el őket. Bizonyos halfajták nagyon bőven tenyésznek a Yukon vizében, főként a „nalima” nevű hal, mellyel ugyan inkább csak kutyákat etetnek, a máját azonban nagy becsben tartják azok, akik rendszeresen fogyasztják.

Talán mondanunk sem kell, hogy Nulato lakói kicsit meglepődtek, mikor meglátták a *Szép Vándor*t, és meglepetésük csak fokozódott, mikor César Cascabel közölte velük, hogy Szibérián át akar visszatérni Európába. Franciának kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen vakmerőségre vállalkozzék. Ami az út első részét illeti, melynek Port Clarence a végállomása, ők is azt mondották, hogy minden akadály nélkül megtehetik, s Port Clarence-ba érkezhetnek, mielőtt az alaszkai síkságokon beállnának az első komoly hidegek.

Szergej Vasziljevics tanácsára elhatározták, hogy beszerzik a sztyeppeken való átkelés közben nélkülözhetetlen holmik egy részét. Először is be kellett szerezniük több szemüveget, mely nélkülözhetetlen annak, aki hóborította vidékeken utazik. Az indiánok vagy egy tucatot adtak nekik cserébe néhány csecsebecséért. Nem igazi szemüvegek voltak ezek, hanem csak üveg nélküli fakeretek, pontosabban szemellenzők, amelyek közepén aprócska lyuk van, ezen át nézhet csak az ember. Elég is ahhoz, hogy némileg tájékozódni tudjon, ez a lyuk-szemüveg ugyanakkor védi a szemet a gyulladás ellen, melyet a hóról visszaverődő fény okoz. Valamennyien fölpróbáltak egy-egy szemüveget, és megállapíthatták, hogy nem is olyan nehéz megszokni.

Miután a szemük védelméről gondoskodtak, törődniük kellett a lábbelikkel is, mert fűzős cipőkben meg kivágott cipőkben nem vághatnak neki a szibériai sztyeppeknek.

A nulatói erőd raktárából vásároltak néhány pár fókabőr csizmát, ez a legalkalmasabb viselet annak, aki jeges területeken át vezető hosszú útra indul; és a csizmákat még be is zsírozták, hogy vízhatlanok legyenek. César Cascabel mindezek után a következő bölcs megjegyzést tette:

– A legokosabb, ha az utasember úgy öltözködik, mint azok az állatok, melyek az útjába eső vidékeken élnek. Minthogy Szibéria a fókák hazája, öltözzünk fókának.

– Szemüveges fókának! - vágta rá Sandre, akinek a szellemessége apai dicséretben részesült.

A család két napot töltött a Nulato-erődben, ez a két nap elég volt ahhoz, hogy a derék lovak kipihenjék magukat. Már mindnyájan szerettek volna Port Clarence-ban lenni. A Szép Vándor augusztus huszonegyedikén hajnalban indult útnak, és most már végleg eltávolodott a nagy folyam jobb partjától.

A Yukon ugyanis itt már egyenesen délnyugati irányba fordul, majd beleömlik a Norton-öbölbe. Ha továbbra is a folyam partvonalát követték volna, az utat fölöslegesen nyújtották volna, minthogy torkolata a Bering-szoros alatt van. Innen ismét felfelé kellett volna menniük Port Clarence irányában, fjordokkal s különböző formájú öblökkel szaggatott partvidék mentén, s ez a nehéz út ugyancsak fölöslegesen fárasztotta volna ki a két lovat.

A hideg most már erősebben volt érezhető. A nap ferde sugarai ugyan még bőségesen ontották a fényt, de már nem melegítettek. Félő volt, hogy a szürkésen gomolygó vastag felhők havat zúdítanak a földre. Apróvadat egyre ritkábban láttak, és a vándormadarak már megkezdték útjukat dél felé, költözködtek téli szállásukra.

A Cascabel családot szerencsére mindeddig nem tették nehéz próbára az út fáradalmai. Egészségesek voltak valamennyien, mint a makk, egészségüket nyilván kóbor életüknek köszönhették, meg annak, hogy megszokták a legkülönbözőbb éghajlatokat, a testgyakorlás ellenállóvá tette szervezetüket - ezért bírták ilyen jól az út viszontagságait. Így aztán jogosan bizakodhattak abban is, hogy valamennyien épségben, egészségben érkeznek meg Port Clarence-ba.

És miután Sitkától kezdve ötszáz mérföldet tettek meg - Sacramentótól kezdve csaknem ezerszázat, vagyis összesen ezerhatszáz mérföldet kocsiztak be Nyugat-Amerikában -, úgy, ahogy remélték, szeptember ötödikén épségben megérkeztek Port Clarence-ba.