Családi ügy

Az olvasó úgy találhatja, hogy elbeszélésünk folyamán nem foglalkoztunk eleget a történet hőseinek személyes ügyeivel. Egy okkal több, hogy most végül ennek is sorát ejtsük, és róluk magukról beszéljünk.

Meg kell mondani, a jó lelkű doktor nem oldódott fel annyira a nagy emberi közösségben, hogy akár olyankor is, ha általános eszményeinek megvalósulásáért lelkesedett, eltűnt volna számára az egyén. Feltűnt hát neki, hogy utolsó szavaira Marcel egyszerre elsápadt. Próbálta kiolvasni a fiatalember szeméből, mi rejlik a hirtelen színváltozás mögött. Mindketten hallgattak, de a sokat tapasztalt öregember hallgatásában kíváncsi várakozás volt; szerette volna, ha az ifjú mérnök töri meg a csendet. Marcel azonban erős akarattal uralkodott magán, és hamar visszanyerte hidegvérét. Arcára visszatért az élet természetes színe, és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki folytatni kívánja a félbeszakadt beszélgetést.

Sarrasin doktort talán kissé bosszantotta is, hogy Marcel olyan gyorsan erőt vett magán. De azután hozzálépett, és az orvos gyakorlott mozdulatával megfogta a kezét, és úgy tartotta, mintha egy betegnek az érverését akarná észrevétlenül kitapintani.

Marcel hagyta, anélkül hogy tisztában lett volna a doktor szándékával. Amikor továbbra is szótlan maradt, öreg barátja így szólt hozzá:

– Marcel fiam, majd máskor folytatjuk megbeszélésünket Stahlstadt jövendő sorsáról. De senki sem tiltja, ha mégannyira szívügyünk mindenki sorsának megjavítása, hogy törődjünk szeretteinkkel is, azokkal, akik legközelebb állnak hozzánk. Nos hát, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam neked, mit válaszolt a szüleinek még nemrég is egy fiatal leány, akit most nem nevezek meg - mit válaszolt egy év óta vagy huszadszor mikor valaki megkérte tőlük a kezét. A legtöbb házassági ajánlat olyan volt, hogy a legválogatósabb leány is nyugodtan elfogadhatta volna, s a válasz mégis mindannyiszor nem és nem volt!

Ekkor Marcel kissé hirtelen mozdulattal kirántotta csuklóját a doktor kezéből.

Az öreg orvos, akár mert páciensének állapotát kielégítőnek találta, akár mert nem akarta tudomásul venni, hogy a fiatalember ezzel a mozdulattal megvonta tőle a bizalmát, folytatta elbeszélését, mintha mi sem történt volna:

„- Ejnye no - szólt édesanyja az ifjú teremtéshez, akiről beszélek -, legalább áruld el nekünk, mi az oka, hogy egyre-másra kikosarazod a kérőidet. Pedig csupa művelt, vagyonos, jó családból való, előnyös külsejű fiatalember! Te pedig annyi fáradságot sem veszel, hogy megnézd, ki az illető, csak kurtán-furcsán nemet mondasz. Nem értelek. Más dolgokban nem vagy ennyire határozott!”

Anyjának korholására a leány végre beszélni kezdett, s mert egyenes gondolkozása, nyíltszívű gyermek, kereken megmondta a magáét. „- Ugyanolyan őszintén mondok nemet, mint amily örömest válaszolnék igennel, ha ez az igen szívemből jönne. Egyetértek kedves szüleimmel abban, hogy azok, akiket nekem férjül szánnának, többé-kevésbé elfogadhatók. De azonfelül, hogy azt képzelem, az illetőket sokkal inkább a város úgynevezett legszebb, vagyis leggazdagabb partija, mint az én becses személyem vonzza, ami egyáltalán nem csinál kedvet ahhoz, hogy igent mondjak, ha mindenáron akarják, megmondom; egyik kérő sem az, akit vártam, és még mindig várok, s aki sajnos még soká várathat magára, ha ugyan egyáltalán jelentkezik valaha!”

„- No lám, a kisasszony - hökkent meg az anya -, csak talán nem...” - Nem mondta végig, mert nem tudta, hogyan fejezze be, és férjére pillantott, hogy segítse ki zavarából. De a férj, akár mert nem akarta magát beleártani a dologba, akár mert jobbnak látta, ha anya és leánya egymás közt tisztázzák a kérdést, mielőtt ő közbelép, úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó. Úgyhogy a leány zavarában s talán egy kicsit mérgében is fülig pirulva, egészen ki akarta önteni a szívét: „- Mondtam már, anyám, hogy ez a házassági ajánlat, amelyben reménykedtem, még soká késlekedhet, és lehet, hogy nem is fog elhangzani. Hozzáteszem, ha végleg elmarad, nem fogok csodálkozni, és meg sem sértődöm miatta. A baj ott van, hogy én nagyon gazdag vagyok, az a bizonyos valaki pedig nagyon szegény, tehát nem kér meg, és igaza van. Ő az, aki elvárhatja...”

„- És miért nem mi?” - kérdezte az anya, mert talán félt, hogy a leány olyasmit talál mondani, amit nem szívesen hallana. Ekkor közbeszólt a férj: „- Kedvesem - szólt, gyöngéden megfogva felesége mindkét kezét -, gondolj csak arra, hányszor magasztaltad leányod előtt azt a csinos és derék fiút, aki már majdnem a családunkhoz tartozik, és mily lelkesen helyeseltél, valahányszor én a magam részéről dicsértem rendkívüli intelligenciáját és áldozatkész buzgalmát, aminek tündöklő bizonyságát számtalanszor volt alkalmam tapasztalni. Csoda-e, hogy mindez hatást tett reá? Hiszen ha nem figyelt volna fel arra a fiatalemberre, akit szülei mind közül ennyire kitüntettek, gyermeki kötelességét szegte volna meg!”

„- Ó, apám! - kiáltott fel ekkor a leány, anyja karjaiba vetve magát, hogy elrejtse zavarát -, ha úgyis kitaláltad, miért kényszerítettél, hogy beszéljek?”

„- Hogy miért? - szólt az apa. - Mert gyönyörködni akartam szavaidban, meg akartam bizonyosodni felőle, hogy nem tévedtem. Így most már megmondhatom neked anyád nevében is, hogy tiszta szívből örülünk vonzalmadnak, teljes mértékben helyeseljük szíved választását, és így fölmenthetem azt a szegény fiút attól a lépéstől, amelyet büszke tapintatában nem szívesen tesz meg. Én magam fogom megtenni azt a lépést - igen, megteszem, mert az ő szívében ugyanúgy olvasok, mint a tiédben! A legelső adandó alkalommal megkérdem Marceltól, s nem hiszem, hogy tagadó választ kapok, akar-e a vőm lenni!”

Marcelt oly váratlanul érte ennek a szónoklatnak befejező fordulata, hogy felpattant, mintha rugó működtette volna. Octave szótlanul megszorította kezét, miközben Sarrasin doktor két karját tárta felé. Az ifjú elzászi halálsápadt lett. De nem ölthet-e ilyen színt is a boldogság, amikor orvul rohan meg egy erős lelket?