Ezúttal csakugyan vége volt mindennek. Mondani lehet, hogy a puskák már ránk voltak szegezve. Csak a parancsszóra kellett várni. Nos hát Keller János és Delpierre Natalis úgy fognak meghalni tudni, a mint katonákhoz illik.

A sátor előtt állt a katonaszakasz, a mely bennünket ki fog végezni. Tizenkét ember a János úr ezredéből, egy hadnagy vezénylete alatt.

A kezeinket nem kötözték meg. Mire való is lett volna! Néhány lépést kell csak tennünk és ott, egy fal mellett, vagy egy rossz fa tövében le fogunk rogyni a porosz golyók alatt. Ah! mit nem adtam volna érte, ha a csatatéren halhatok meg, húsz sebből vérezve, vagy ágyugolyótól széttépve! Kemény dolog meghalni a nélkül, hogy az ember védelmezhetné magát.

Szótlanul haladtunk tova. János úr Márthára gondolt, a kit többé nem fog viszontlátni és az anyjára, a kit ez az utolsó csapás meg fog ölni.

Én Irma nénémre és Firmine nénémre gondoltam, a kik egyedül maradnak hátra a családból!... Viszontláttam az atyámat, a szülőfalumat, mindazokat, a kiket szerettem, a hazámat, az ezredemet...

Egyikünk se nézte, hogy merre visznek bennünket a katonák. Mindegy volt akár itt, akár ott lőnek le bennünket, mint egy pár ebet.

Miután én magam beszélem el nektek, illetőleg saját kezemmel írom le számotokra ezeket a dolgokat, hát világos, hogy megszabadultunk. De ha a meseíró leleményességével birnék is, még akkor sem lettem volna képes elképzelni a történet kibonyolódását. De hiszen majd megtudjátok nemsokára.

Ötven lépésnyivel tovább végig kellett mennünk János úr ezredének sorai közt. Valamennyien ismerték Keller Jánost. Nos hát, sehol még csak nyoma se volt a részvétnek iránta, annak a részvétnek, a melyet az ember soha se szokott megtagadni azoktól, a kik a halálba mennek. Ezek a poroszok csakugyan méltók voltak rá, hogy olyan emberek vezényeljék őket, mint a két Grawert. A hadnagy is látott bennünket. Hosszasan nézett János úrra, a ki a pillantását viszonozta. Az egyiknél e pillantás a kielégített bosszúvágyat fejezte ki, a másiknál a megvetést...

Egy pillanatig azt hittem, hogy ez a nyomorult el fog bennünket kisérni. Valóban, a felett tünődtem magamban, vajjon nem ő maga fogja-e a kivégzést vezényelni! De e pillanatban trombitaszó hallatszott... A hadnagy eltünt a katonák közt.

Ezután egy magaslatot kerültünk meg, a melyet a braunschweigi herczeg tartott megszállva. E dombok tövében vonul el a chalonsi út. A francziák a szomszéd halmok gerinczein álltak.

Alant számos hadoszlop bontakozott ki, a melyeknek az volt a czéljuk, hogy a mi hadállásainkat elfoglalják és a sainte-ménéhouldei pozicziót féken tartsák. Ha ez a poroszoknak sikerül, Dumouriez nagy bajba keveredhetik a túlnyomó számú ellenséggel szemben, a melynek tüzelése roppant pusztítást okozhat a katonái közt.

Tiszta időben megpillanthattam volna a franczia egyenruhákat a magaslatokon. De minden eltünt a sürű ködben, a melyet a nap nem birt eloszlatni. Máris hallani lehetett nehány lövést, a melyeknek a tüzét azonban alig lehetett látni.

Elhinné-e az ember! Még maradt fenn egy reményem, vagyis inkább erőltettem magamat, hogy ne essem kétségbe.

Pedig hát ki várhatott volna segélyt onnét, a hova most minket vittek? Az összes iderendelt franczia csapatok Dumouriez kezeügyében voltak Sainte-Ménéhould alatt. De hiába! az ember annyira vágyik megmenekülni a haláltól, hogy még efféle gondolatok is megfordulnak az eszében!

Körülbelül negyed tizenkét óra lehetett. Már a mi számunkra szeptember 20-án nem fognak delet harangozni.

Megérkeztünk a helyszinére. A kis szakasz letért balra a chalonsi országútról. A köd még mindig oly sürű volt, hogy a tárgyakat száz lépésnyi távolságból alig lehetett megkülönböztetni. De mégis érezhető volt, hogy a napsugarak nemsokára át fognak hatolni rajta.

Behatoltunk egy kis erdőbe, a hol a kivégzésnek végre kellett hajtatnia és a melyet többé nem fogunk elhagyni élve.

A távolból dob- és trombitaszó hallatszott ágyudörgések és a puskák sortüzével vegyest.

Igyekeztem számot adni magamnak arról, a mi történt, mintha ez ily pillanatban érdekelhetett volna engem! Észrevettem, hogy a csatazaj jobbról hallatszott és közeledni látszott. E szerint összeütközés történt volna a chalonsi úton. Talán egy hadoszlop jött elő az épinei táborból és oldalról támadta meg a poroszokat? Nem birtam megmagyarázni magamnak a dolgot.

Azért beszélem el mindezt oly szabatosan, mert akarom, hogy tudjátok, milyen volt akkor a lelki állapotom. A részletek mélyen bevésve maradtak emlékezetemben. Különben is az efféle dolgokat nem szokta elfeledni az ember. Úgy rémlik előttem, mintha tegnap történt volna.

Bementünk a kis erdőbe, mintegy száz lépésnyire. A kis szakasz itt megállt, nehány levágott fa mellett.

Ez a hely volt kiszemelve vesztőhelyünkül.

A vezénylő tiszt - egy kemény arczú ember - megállapodást parancsolt. A katonák oldalt sorakoztak és még most is hallom a puskáik zörejét, mikor fegyvereik a földet érintették.

– Ez a hely, - mondá a tiszt.

– Jól van, - felelé Keller János szilárd hangon, emelt homlokkal, biztos tekintettel.

És ekkor hozzám közeledett és megszólított franczia nyelven, a melyet annyira szeretek és a melyet most fogok utólszor hallani.

– Natalis, - mondá - meg fogunk halni. Legutolsó gondolatom az anyámé lesz és Mártháé, a kit utána legjobban szerettem a világon. Az Isten oltalmazza a szegényeket. Ön pedig Natalis, bocsásson meg nekem.

– Hogy megbocsássak önnek, János úr?

– Igen, miután én miattam...

– János úr, - felelém, - nincs mit megbocsátanom önnek. A mit szabad akaratomból tettem, ma újból megtenném. Engedje, hogy megöleljem önt és haljunk meg a mint bátor katonákhoz illik.

Egymás keblére borultunk.

Soha se fogom elfeledni milyen volt Keller János magatartása, mikor ismét a tiszthez fordult és oly hangon, a melyben nyoma se volt a remegésnek, így szólt:

– Rendelkezésére állunk.

A tiszt intett. Négy katona kilépett a sorból és egy fa alá vezetett bennünket. Úgy volt elhatározva, hogy egyszerre és együtt kell meghalnunk. Jobban is szerettem így.

Emlékezem, hogy a fa bükk volt. Még ma is magam előtt látom lehámlott kérgével. A köd oszlani kezdett és a többi fák is lassankint kibontakoztak a párákból.

János úrral, egymás kezét fogva szemközt álltunk a kivégzésre kirendelt szakaszszal.

A tiszt kissé félre lépett. A puskák sárkányai megcsettentek a mint felhúzták. Megszorítottam Keller János kezét, a mely, esküszöm nektek, nem reszketett az enyémben!

A katonák a vállukhoz emelték a puskát. A következő parancsszóra czélba fognak bennünket venni. A másodikra a puskák eldördülnek és vége lesz mindennek.

Egyszerre az erdőben, a katonaszakasz mögött kiáltások hallatszottak.

Szent Isten! Kit látok?... Kellerné asszonyságot, Mártha kisasszony és Irma néném által támogatva. Kezében egy papirt csóvált és Mártha kisasszony, Lauranay úr és a néném, vele együtt kiáltották:

– Franczia vagy!... Franczia vagy!

E perczben borzasztó robbanás történt és Kellerné asszonyságot lerogyni láttam.

Sem én nem estem el, se János úr. E szerint hát nem a németek lőttek!...

Nem bizony, sőt hat német katona a földön hevert, a tiszt pedig a többiekkel együtt futott a mint csak a lába birta.

Ugyanekkor az erdő különböző oldaláról e kiáltás hallatszott, a mely még most is fülemben cseng:

– Előre! Előre!

E szók franczia nyelven hangzottak.

Egy szakasz a mieink közül letérvén a chalonsi útról, az erdőbe érkezett, mondhatom, hogy éppen a kellő perczben! Lövéseik nehány másodperczczel megelőzték a németek lövéseit, a melyek ránk lettek volna irányozva!... És ez elég volt ahhoz, hogy egészen más fordulatot adjon a dolognak. Hogyan történt, hogy derék bajtársaink éppen alkalmas időben érkeztek ide.

Ezt csak később tudtam meg.

János úr az anyjához rohant, a kit Mártha kisasszony és a néném tartottak karjaik közt. A szerencsétlen nő azt hivén, hogy a lövések minket öltek meg, eszméletlenül rogyott le.

De a fia csókjára felocsúdott, eszméletre tért és ajkairól megint csak e szók lebbentek el, oly hangon, a melyet életemben soha se fogok elfeledni:

– Franczia vagy!... Franczia vagy!

Vajjon mit akart ezzel mondani? Lauranay úrhoz fordultam, de az öreg úr nem birt beszélni.

Mártha kisasszony ekkor kivette a papirt Kellerné asszonyság kezéből, a mely azt görcsösen szorongatta és átnyujtá János úrnak.

Még most is látom ezt a papirt. A Zeitblatt czímű német hirlap volt.

János úr átvette és olvasott belőle. A szemei könnyekkel teltek meg. Teringettét! mily szerencse, ha az ember ilyen alkalommal olvasni tud!

Ekkor aztán ő is csak ezt mondta:

– Franczia vagyok! Franczia vagyok!

Ezzel felkelt. Úgy nézett ki, mintha hirtelen megtébolyodott volna. A torkát annyira elszorította a megilletődés, hogy alig birtam megérteni a szavait.

– Franczia vagyok! - kiáltá. - Franczia vagyok! Ah! anyám!... Mártha!... Franczia vagyok!

Aztán hálakitörésben térdre borult.

De ekkor Kellerné asszonyság egyenesedett fel és így szólt:

– Most már nem fognak kényszeríteni, János, hogy Francziaország ellen harczolj!

– Nem, anyám, most már jogomban és kötelességemben áll Francziaországért harczolni.