A történelmi könyvekből úgy tanultam azóta, hogy akkoriban Németország tíz kerületre volt felosztva, később újabb átalakulások következtében, 1806 körül felállíttatott a rajnai szövetség, Napoleon védnöksége alatt, majd 1815-ben a német szövetség. E kerületek egyike, a mely a szász és a brandenburgi választó fejedelemséget foglalta magában, akkoriban a Felső-szász kerület nevet viselte.

A brandenburgi választó fejedelemség később Poroszország tartományává lett és a brandeburgi és potsdami kerületekre osztatott fel.

Ezt azért bocsátom előre, hogy az olvasó tudhassa hol keresse a Belzingen nevű városkát, a mely a potsdami kerület délnyugati részén fekszik, néhány mértföldnyire a határtól.

Erre a határra érkeztem junius 16-án, miután hátrahagytam azt a százötven mértföldet, a mely köztem és Francziaország közt létezik. Az út azért került kilenc napba, mert a közlekedés nem volt valami könnyű. Több csizmaszeget koptattam el, mint patkót vagy kocsi- azaz helyesebben szekérkeréksint. Az erszényem se volt éppen duzzadt állapotban. Csak annyi vagyonnal birtam, a mennyit a zsoldomból megtakaríthattam és általában minél kevesebbet akartam költeni. Szerencsémre, mialatt a német határokon voltam helyőrségen, megtanultam néhány német szót és ez által könnyebben ki tudtam magamat segíteni a zavarból. De mindamellett mégis nehéz lett volna eltitkolnom franczia származásomat. Kellett is utamban egynél több sunyi pillantással találkoznom. Természetesen őrizkedtem volna megmondani, hogy Delpierre Natalis őrmester vagyok.

Az olvasó helyeselni fogja óvatosságomat ilyen körülmények közt, mikor háborútól lehetett tartani Poroszországgal és Ausztriával, szóval az egész Németországgal!

A kerület határán kellemes meglepetésben részesültem.

Gyalog folytattam utamat. Egy korcsma felé tartottam, a melynek Eckwende volt a neve. Itt akartam reggelizni. A meglehetősen hüvös éjszaka után szép reggel következett. Kellemes idő volt. A nap hét órakor már felszárította a mezők harmatát. A nyírfákon, tölgyeken, szállfákon és fűzfákon madarak csicseregtek. Köröskörül kevés nyoma látszott a művelésnek. Sok föld hevert parlagon. Különben az égalj ezen a vidéken eléggé rideg.

Az Eckwende ajtaja előtt egy kis talyiga állt. Egy sovány gebe volt eléje fogva, a mely egy óra alatt legfeljebb csak egy mértföldnyi utat tehetett meg és azt csak úgy, ha az út nem volt dombos.

Egy magas, izmos asszony is állt ott, sujtásos vállfüzőben, sárga szalagos szalmakalappal, vörös és lilaszín csíkos szoknyában, az egész öltözete olyan csinos és tiszta volt, mintha vasárnapi vagy ünneplő ruhája lett volna.

Csakugyan ünnep is volt az asszonyra nézve a mai nap, noha nem vasárnap volt.

Rám nézett és én néztem, a mint rám nézett.

Egyszerre kitárja a két karját, felém iramodik és elkiáltja magát:

– Natalis!

– Irma!

A néném volt. Rám ismert. Valóban, a nőknek jobb vagy legalább gyorsabb szemük van az olyan felismerésekre, a melyek a szivből fakadnak. Már csaknem tizenhárom éve mult, hogy utólszor láttuk egymást és elképzelhető, hogy nem unatkoztam a társaságában.

Milyen csinos és helyre egy fehércseléd volt még! Nagy és élénk szemeivel és fekete hajával, a mely halántékain őszülni kezdett, egészen az anyánkra emlékeztetett.

Megcsókoltam a falusi levegőtől barnított két orczáját és elhihetitek, hogy ő is ugyancsak czuppanós csókot nyomott az arczomra.

Ő miatta kértem szabadságot, azért, hogy őt láthassam. Kezdtem nyugtalankodni a miatt, hogy Francziaországon kivül volt abban a pillanatban, mikor a dolgok bonyolódni kezdtek. Nagy zavart okozhatott volna egy franczia asszony annyi német közt, ha csakugyan háborúra kerülne a dolog. Ily esetben jobb, ha az ember otthon van. Ha a néném beleegyezik, haza viszem őt magammal. Hanem ez esetben el kellene hagyni az asszonyát, Kellerné asszonyságot és kétkedtem ebbeli hajlandóságában. No, majd meglássuk.

– Mily nagy öröm rám nézve, hogy ismét viszontláthatjuk egymást, Natalis, oly messze a mi kedves Picardiánktól! Úgy rémlik előttem, mintha magaddal hoztál volna valamit a jó hazai levegőből. Milyen régóta nem láttuk egymást!

– Tizenhárom év óta, Irma!

– Úgy van, tizenhárom év óta! Tizenhárom évi elválás! Milyen hosszú ez, Natalis!

– Kedves Irma! - viszonzám.

S ezzel karonfogva elkezdtünk fel s alá sétálni az úton.

– És hogyan érzed magadat? - kérdém.

– Mindig meglehetősen, Natalis. Hát te?

– Én is.

– És már őrmester vagy! Ez nagy tisztesség a családunkra.

– De nagy ám, Irma! Ki hitte volna, hogy a grattepanchei kis libapásztorból még valaha őrmester is lehessen! De ezt nem kell nagyon fenhangon hirdetni.

– Miért ne?

– Mert ebben az országban baj támadhatna belőle, ha megtudnák, hogy katona vagyok. Már az is komoly dolog francziára nézve, ha Németországban van, mikor háborús hírek járnak. Én egyszerűen testvéred vagyok és egyéb semmi, a ki eljött téged meglátogatni.

– Jól van, Natalis, igérem, hogy néma leszek.

– Ez igen czélszerű lesz, mert a német kémeknek jó füleik vannak.

– Légy nyugodt.

– Sőt ha a tanácsomat követed Irma, haza jösz velem, Francziaországba.

A néném szemei nagy szomorúságot árultak el és úgy felelt, a mint előre sejtettem.

– Elhagyjam Kellerné asszonyságot, Natalis! Ha őt láttad, meg fogod érteni, hogy nem hagyhatom el.

Máris megértettem és későbbre halasztottam ezt a dolgot.

Erre Irma szeme és hangja megint felvidult. Nem győzött eleget kérdezősködni a falunk és az ismerőseink felől.

– Hát Firmine nénénk?

– Egészséges. Hírt kaptam felőle Letocard szomszédunk által, a ki ezelőtt két hónappal Charlevilleben volt. Emlékszel még Letocardra?

– A fuvaros fiára?

– Arra. Nem tudom, hallottad-e Irma, hogy nőül vett egy Matifas leányt.

– Az öreg Matifas leányát Foencampsból?

– Azt. Tőle hallottam, hogy a nénénk nem panaszkodik betegségről. Ah! azok a szegény emberek Escarbotinben sokat dolgoztak és dolgoznak. Aztán már négy gyermekük van és a legkisebb gyönge... Szerencsére a sógor becsületes, munkás ember és nem is iszik nagyon sokat, kivévén a hétfői napon. Szóval szegény Firminenek elég baja van mindig.

– Pedig már nem fiatal.

– Öt évvel korosabb nálad, Irma, és tizennégy évvel korosabb nálam! Ez nem csekélység... De hát Firmine derék asszony... olyan mint te!

– Oh! én, Natalis! Ha én szomorúságot ismertem, az csak a mások szomorúsága volt. Mióta Grattepancheból elkerültem, mindig jó dolgom volt. De másokat szomorkodni látni és nem segíthetni...

A néném arcza újra elborult. Más tárgyra terelte át a beszélgetést.

– Kellemes volt az utazásod? - kérdé.

– Kellemes. Igen jó idő járt. És a mint láthatod, izmos lábszáraim vannak. Aztán ki törődnék a fáradsággal, mikor tudja, hogy a megérkezésekor szivesen fogadják!

– Úgy van, Natalis. Szives fogadtatásban fogsz részesülni és éppen úgy fognak szeretni a családban, mint engem szeretnek.

– Derék Kellerné asszonyság! Tudod-e néném, hogy nem fogok ráismerni? Rám nézve ő még mindig Acloque úr és Acloquené asszonyság leánya, Saint-Sauflieuből. Mikor férjhez ment, a minek már huszonöt éve lehet, én csak suhancz voltam. De a szüleink annyi jót mondtak felőle, hogy ezt mindig az eszemben tartottam.

– Szegény asszony! - mondá Irma, - azóta bizony nagyon megváltozott. Milyen feleség volt, Natalis, és főleg milyen anya még most is!

– És a fia?

– A legjobb fiú a világon. Bátran nekilátott a munkának, hogy helyettesítse az atyját, a ki tizenöt hónap előtt halt meg.

– A derék János úr!

– Imádja az anyját és csupán érte él, a mint az anyja ő érte.

– Én soha se láttam őt, Irma és alig várom, hogy megismerkedhessem vele. Úgy érzem, mintha máris szeretném ezt a derék fiatal embert.

– E felett nem csodálkozom, Natalis. Ezt a barátságot tőlem örökölted.

– Induljunk tehát, néném.

– Induljunk.

– Megálljunk csak! Mily távolságra vagyunk Belzingentől?

– Öt franczia mértföldnyire.

– Hej! - felelém, - ha egyedül volnék, megtenném ezt az utat két óra alatt. De így...

– Ohó! Natalis, én sebesebben megyek nálad.

– A te lábaiddal?

– Nem, hanem a lovam lábaival.

És Irma a korcsma előtt álló talyigára mutatott.

– Te jöttél értem ezen a talyigán?

– Én, Natalis, hogy magammal vigyelek Belzingenbe. Korán reggel elindultam és ide érkeztem, mikor az óra hetet ütött. Sőt ha a leveled korábban megérkezik, még messzebbre mentem volna eléd.

– Oh ez is felesleges volt, néném. Nos hát induljunk! Semmit se kell fizetned a korcsmában? Van néhány krajczárom...

– Köszönöm, Natalis, már fizettem... indulhatunk.

Mialatt beszélgettünk, az Eckwende korcsmárosa az ajtóhoz támaszkodva figyelni látszott szavainkra, noha mindenkép igyekezett, hogy észre ne vegyük a hallgatózását.

Ez nekem nem nagyon tetszett. Talán okosabb lett volna messzebb mennünk csevegni.

A korcsmáros magas, izmos ember volt, nagyon kellemetlen arczczal. Apró szemei fürkészőleg néztek köröskörül, a szája pedig oly nagy volt, mintha gyermekkorában karddal adták volna a szájába a hust. Szóval egészen visszatetsző ficzkó volt.

Utóvégre is nem beszéltünk veszélyes dolgokról.

Különben, ha nem értett francziául, nem is érthette meg, hogy Francziaországból jöttem.

Felültünk a talyigára. A korcsmáros mozdulatlanul nézte, a mint elindultunk.

Kezembe vettem a kantárszárakat és sebesen hajtottam a lovat. Haladtunk is oly gyorsan, mint a januári szél. De e mellett beszélgettünk is és Irma értesíthetett engem mindenről.

Abból, a mit már tudtam s a mit a néném beszélt, ti is meg fogjátok tudni a Keller családot illető dolgokat.