Őszintén szólva, legjobb is volt, az algiri vasuttársaság által rendezett körutazást most már befejezni, mert bár a kezdete nagyon kecsegtető volt, a vége - legalább is a Dardentor-csoportra nézve, kicsit kinos jellegü szinezetet nyert.

Mikor Tlemcenből elindultak, a karaván csak félannyi tagból állott, mert a turisták egy része még pár napig e szép és kedves városban maradt, hogy kedvükre tanulmányozhassák. Ezekkel visszamaradt Derivas is, Dardentorékkal pedig Moktani indult el május 22-ikén korán reggel, Sidi-bel-Abbés felé véve az utat.

Oriental Eustache ur is hozzájuk csatlakozott, mert ugy látszik, nagyon sietett vissza Oránba. Hogy tudományos jelentést akar irni a kirándulásról, azt Dardentor ur és társai, aligha hitték volna neki. Hiszen a jeles férfiu csak távcsövével nézegette az égboltozat néhány pontját, többi müszereihez hozzá se nyult, azok kézitáskájában szépen pihentek.

A karaván eszerint csak két személyszállitó-kocsiból állott. Az egyikben ültek a hölgyek és Désirandelle ur, a másikban Eustache Oriental és Agathokles, akit ugyancsak megviselt az öszvér hátán való utazás. Két benszülött szolga vitte a podgyászt és az élelmiszereket. Most már csak egyszer akartak étkezni és pedig Tlemcen és Lamoriesére falu között, hosszabb éjjeli pihenőt tartottak, másnap estére Sidi-Bel-Abbést akarták elérni, ott feloszlik a karaván és mindenki saját tetszése szerint vasuton térhet vissza Oránba.

Clovis Dardentor és Moktani természetesen tovább is a tevék hátán utazott, ép ugy a két párisi is lóháton; ezek mind pompás és semmiféle panaszra okot nem szolgáltató állatok voltak.

Tlemcenből Sidi-bel-Abbésig széles országut vezet, ez Tlelatnál elágazik és Oránt Algirral köti össze. Tlemcentől Sidi-bel-Abbésig kilencvenkét kilométert kell megtenni, mi kétnapi utazásnak felel meg. Ez az ut sokkal szebb és változatosabb, mint a déloráni Saida és Sabdon között; nem volt ugyan annyi erdőség, de annál több szántóföld, gyarmattelep a Cheney és az Isser-folyókkal. Utóbbi, Algir nagyobb folyói közé tartozik. Mennyire megváltozott a turisták hangulata. Azok, akik oly pompás kedvvel és hangulatban indultak el Oránból, akiknek a karaván összeállitása után csak fokozódott az egyetértése és összetartása, most egészen elidegenedtek egymástól. Désirandellék csak Elissane aszonynyal beszélgettek s Louise kénytelen volt sok oly dolgot hallani, ami néki épenséggel nem tetszett. Marcel Lornans és Jean Taconnat nagyon elborult kedélylyel cammogott a perpignani után, kérdéseire és megjegyzéseire alig adtak feleletet.

Szerencsétlen Dardentor! - ugy látszik, őt okozták mindenért Désirandellék azért, mert nem segédkezett nekik Louise és Agathokles házasságát létre hozni; Elissane asszony ugyanez okoknál fogva, Marcel Lornans, mert szerelmét nem pártolta, Jean Taconnat pedig azért, hogy forditva állt a dolog s nem ő menthette meg Dardentor életét, hanem ez az övét. Szóval, Dardentor ugy trónolt a teve hátán, mint egy valóságos bünbak. Csak a hüséges Patrice tartott ki mellette. Mintha azt akarta volna mondani:

– Lássa, lássa jó uram! Szolgája nem csalatkozott és jól látott.

De szólni, nem szólt semmit, mert előre borsózott a háta, ha Dardentor válogatlan kifejezéseire gondolt.

No, de Clovis Dardentor, azért nem ment fejével a falnak.

– Soh’se busulj Clovis! - mondogatta magában, nem vagy te adósa ezeknek a papagájoknak, nem tartozol nekik semmivel. Miért törnéd te a fejedet, ha az ő tervük nem sikerül? Nem te vagy az oka, hogy Agathokles közönséges veréb, holott szülei őt főnixnek tartják s mi csodálni való van azon, hogy Louise tolláról ismerte meg a madarat? Tisztán látni, ez a fő! Hogy Marcel Louiset szereti, azt már kezdem gyanitani. De csak nem mondhatom: Jertek ide gyermekeim, áldásom reátok?! No meg Jean, az a jóképü és jókedélyü Jean! Mi üthetett hozzá? Jókedve csak nem fult a Szár vizébe? Isten bizony! - azt kell hinnem, hogy haragszik reám, amiért az életét megmentettem. Isten ucscse, mind egy dudából fujnak. No de majd csak elbánok én velük.

E pillanatban Patrice leszállt a kocsiról, hogy valamit mondjon Dardentor urnak.

– Dardentor ur! - attól félek, hogy nemsokára esni fog, nem volna jobb...

– Ah mit, jobb a rossz időjárás, mint semmiféle időjárás..

– Mint micsoda? - kérdé Patrice, ki sehogy se tudta megérteni ezt a furcsa axiómát... Ha talán uram...

– Fogd be a szádat!

Patrice hamarább kuszott fel a kocsira, mint azelőtt le.

A Tlemcentől Ain-Fezzáig terjedő tizenkét kilométernyi utat meleg, zivataros esőben tették meg. Ennek megszüntével egy már előre kijelölt és számos vizesés folytán hüs levegőjü szakadékban megreggeliztek. A régi bizalmas hangulat elpárolgott s az arcokról bizonyos kényszeredettség volt látható. Ugy ültek egymás mellett, akárcsak a szállóbeli társasétkezések merőben idegen vendégei, akik sem azelőtt nem ismerték egymást, sem többé találkozni nem fognak. A Désirandelle-ek bosszus pillantásai következtében Marcel Lornans nem mert Elissane Louisera tekinteni. Jean Taconnat sem számitott már valami váratlan kedvező eseményre s titkon szidta a civilizáció áldásait, az országutakat, kitünő töltéseit stb.

Clovis Dardentor megkisérelte nehányszor a régi kedélyességét felujitani, igyekezete azonban kárbaveszett s szellemének élces sziporkái csütörtököt mondottak:

– No ezek már igazán untatnak engem! - dohogott magában.

Tizenegy óra felé ismét felkerekedtek. Eleinte a Chouly hidján mentek át, azután egy erdő mentén kőbányák közelében, majd Hadjár-Roum romjai mellett és végül ugy este hat óra tájban minden baj nélkül elérték Lamoriciére külerőditményeit.

A tlemceni tartózkodás után a kétszáz lelket számláló s a hires tábornok nevét viselő Ouled-Mimounban időzni eszükbe sem jutott. Különben is egyedüli nevezetessége hüvös termékeny völgye. Kényelem nélküli vendéglőjében ugynevezett „lágy tojást” tálaltak fel. Ezek azonban borzasztó kemények voltak, de szerencsére a társaság ügynöke már nem volt velük, különben ismét kényes kifakadásoknak lehettek volna fültanuja. Étkezés után a benszülöttek hangversenyét kellett még elszenvedniök, mert bár szivesen lemondottak volna róla, de a rossz kedvet, mely Dardentorra is átragadt, nem merte senki sem fokozni.

A gyarló hangversenyt a vendéglő nagy termében tartották meg.

Állott pedig ez az u. n. „rouba”-ból, vagyis három különböző arabs hangszerből. A „tebeul”-t vagyis a dobot vékony fapálcikákkal verdesték. A fémből készült „rheita” éles hangja a gyereksipokéhoz hasonlitott. A harmadik a „knera” volt, vagyis száritott állati bőrökkel bevont uri tök. A „route”-t olykor talán kecses tánccal is kisérik, ma azonban ez is elmaradt.

A kis ünnepség végeztével Dardentor teljes torokkal elkiáltotta magét.

– Gyönyörü... egészen elbájolt!

Miután az ellenkezőjét senki sem merte állitani, Moktani által kifejeztette elismerését s a benszülötteknek bőséges borravalót adott.

Amig a perpignani megelégedettsége valószinüleg csak szinlelt volt, addig a társaság egyik tagja bizonyára igaz örömmel gondolhatott vissza a „rouba”-ra, mert a két pajtás közül az egyik Elissane kisasszony mellett foglalva helyet, elsuttoghatta a fiatal leányban élénk visszhangot keltő vallomásait.

Az ut befejeztét türelmetlenül váró turisták másnap már korán reggel elindultak Lamoriciére felé s Ain-Tillout-ig az épülőfélben levő, mintegy száz kilométernyi vasutvonal mentén haladtak. Itt az ut északnyugatra kanyarodott s nem messze Sidi-bel-Abbés közelében egy másik, szinte épités alatt álló s Dél-Orán felé vivő vasuti vonalat kerestek. Kocsi, ló egyaránt a legnagyobb sietséggel haladt, csakhogy még aznap célhoz érjen.

Kedélyes csevegés, érdekes látnivalók, a római és a barbár idők romjai nem tartóztatták a karavánt.

Igen meleg volt, de szerencsére a perzselő nap sugarait egy felhőréteg enyhitette. Igy haladtak fátlan mezőkön, árnyékban szükölködő sikságon.

Tizenegy óra volt, amikor a karaván a vezető intésére megállott. Ha balra tovább mennek, ugy az Ouled-Mimon erdeiben ily rövid pihenésre igen alkalmas helyet találhatnak. De kerülőt tenni igazán nem volt tanácsos.

Igy tehát apró csoportokra oszolva az utmenti töltésen, mindnyájan letelepedtek s csendben elköltötték reggelijöket. Louise-nak természetesen Désirandelle-ékhoz és Elissane asszonyhoz kellett telepednie. A második csoportot Marcel Lornans és Jean Taconnat alkotta. Marcel nem mert a fiatal leányhoz közeledni, csak gyengéd pillantásokat lövelt feléje, mit az bizonyára hálával fogadott. Lamoriciérből való elindulásuk óta ők ketten valószinüleg előbbre jutottak már, mint a karaván, céljuk pedig aligha lehetett Sidi-bel-Abbés.

Végül a Dardentor-csoport, amely csupán nevének érdemes viselőjéből állott volna, ha egyéb társaság hiányában Oriental uréval meg nem egyezik.

Igy egymás mellett üldögélve, mindenféléről csevegtek - különösen a minden esemény nélkül végére járó utjokról. Késés vagy komolyabb baleset nem fordult elő. A turisták legfeljebb - különösen az asszonyok - kissé elfáradtak. Sidi-bel-Abbés-ig még csak hat órájuk volt s akkor azután már nincs más hátra, mint egy elsőosztályu szakaszba ülni s hamarosan visszautazni Oránba.

– Meg van elégedve? - kérdé Clovis Dardentor az asztronomushoz fordulva.

– Teljesen - Dardentor ur - felelé az asztronomus. A körutazást kitünően rendezték s az élelem kérdését még a leghitványabb faluban is ügyesen megoldották.

– Ugy látszik, ez a kérdés önt különösen érdekelte?

– Bizonyára, sőt mi több, utközben alkalmam nyilt néhány ujabb élelmicikket beszerezni, amikről sejtelmem sem volt.

– Engem természetesen ilyen abrak...

– Hm! - köhintett az urát kiszolgáló inas.

– ...a „goszter” vagyis a gyomor nem érdekel - vélte Clovis Dardentor.

– Nézetem szerint - válaszolá Oriental ur - a test jó karban tartása miatt éppen ez a legfontosabb kérdés.

– No hát, kedves uram, be kell vallanom, nem konyhamüvészeti készségére, hanem csillagászati megfigyeléseire számitottunk.

– Asztronomiára? - ismétlé Oriental ur.

– Arra bizony, mert ha például vezetőnk véletlenül eltévedt volna s mi esetleg az ön tudományára szorulunk, vagy magánméréseire, amelyek segélyével a helyes irányt megtalálhatjuk...

– Én napmagasságot mértem?

– Persze! Nappal a napot, éjjel a csillagokat, illetőleg azok, declinációját.

– Miféle deklinációt, talán „rosa, rosae, rosam, rosa”...

– Kitünő! - tört ki hangos hahotában Dardentor ur, anélkül, hogy a többieket elragadta volna.

– Ugy értem, hogy a müszereivel, mint például a tengerészek a szextanssal, amilyen bizonyára az ön táskájában is található.

– Az én utitáskámban szextans?

– No igen, hiszen ön a montelimari-i asztronomus társaság elnöke, nemde?

– A g a s z t r o n ó m i á n a k, kedves uram, a gasztronómiának! - felelt öntelten Oriental ur. - Ez az annyi eddig érthetetlen dolognak nyitját adó felelet még Jean Taconnat bus arcára is derüt csalt.

– Ez a tökfilkó Patrice, mondta nekünk az „Argoles” födélzetén...

– Hogyan? Az ur nem asztronomus? - kérdé az érdemes szolga.

– Nem... Gasztronomus... De süket fajd? Gasztronómus.

– Akkor félreértettem a vendéglőst - mentegetődzött Patrice - ez mindenkivel megeshetik!

– És én elhiszem - kiáltá a perpignani - én Oriental urat annak tartottam... s mégis csak egy... a falba verném a fejemet. Elpárologj innen, Patrice, elhord az irhádat!

Félreértése, de még inkább a kifejezés sértő volta miatt zavartan elkullogott. „Hord el az irhádat” ilyen kifejezéssel vele szemben ura még soha sem élt s habár először és utoljára történt is, elhatározta, hogy uj állás után néz... lehetőleg a francia akadémia valamelyik tagjánál, akinek beszédmodora válogatottabb... természetesen nem Zolánál...

Jean Taconnat is közbe lépett.

– Bizonyára megbocsát néki, Dardentor ur? - kérdé tőle.

– Ugyan miért?

– Mert ilyesmiért még nem akasztottak fel senkit. A gasztronómus is csak asztronómus, csakhogy g-vel a nyakán.

Clovis Dardentor nevetett.

– Oh ezek a párisiak. Velük nem lehet boldogulni!... Értik a csiziót! Bár a perpignanibeliek sem tökkel ütöttek, ilyesmi Perpignanban még sem fordul elő.

– Meghiszem - gondolá magában Jean Taconnat - csak az a bogarunk, hogy mindenáron életmentőkként szeretnénk szerepelni.

Nemsokára folytatták az utat. Az előbbi alfaültetvényeket gabona földek követték. Egy óra tájban a lamtaci tanyákhoz értek; a közelében levő kis mellékut köti össze az Ais Temonchentből vezető nagy kereskedelmi utat a Sidibel-Abbés-be vezető országuttal. Három órakor a Mouseu hidjához jutottak, ahol a hasonló nevü Qurd egyik mellékfolyócskájával egyesül s négy órakor ahhoz a keresztuthoz, hol Sidi Kreleds alatt, néhány kilométernyire Sidi-Lhassentől a Sig folyó nevet Mekerra-ra változtatja.

Sidi-Lhassen hatszáz lelket számláló részint német, részint benszülött lakósságu erőditménynél nem állottak meg.

Körülbelül fél ötkor a karaván élén haladó vezető tevéje megtorpant és semmiféle ösztökélésre, nógatásra sem engedelmeskedett, hanem folyton hátrált. Ugyanakkor a két párisi lova is visszahökkent s rémült nyeritést hallattak. Sarkantyu és zabola dacára a kocsi felé nyomultak, amelynek lovai szinte nyugtalankodtak.

– Mi történt? - kérdé Clovis Dardentor.

Ugyanakkor az ő tevéje orrlyukait tágitva szinte szimatolt s ösztönszerüleg térdre ereszkedett.

Kérdésére a közeli fenyves sürüjéből minden kétséget kizáró, egyidejü két orditás adott választ.

– Oroszlánok! - kiáltá a vezető.

A karavánt természetesen rettegés fogta el. Ilyen fenevadak... közvetlen közelben... fényes nappal talán már ugrásra készen.

Elissane asszony, Désirandelle ur és Louise a legnagyobb rémülettel ugráltak le kocsijukról, mert az öszvérek már-már elszakitották az istrángot is.

A hölgyek, a két Désirandelle ugy mint atyja és fiu valamint Oriental ur egészen ösztönszerüen először is vissza akartak futni a néhány kilométernyi távolban levő erőditménybe.

– Egy tapodtat sem - kiáltá azonban Clovis Dardentor oly parancsoló hangon, hogy önkénytelenül mindenki egedelmeskedett.

Désirandelle asszony különben rögtön elájult. A tevéket és lovakat a vezetők s benszülöttek egymásba összekötözték, ezek tehát meg nem szökhettek.

Marcel Lornans a második kocsihoz futott s Patrice segitségével fegyvereket és revolvert hozott. Valamennyit rögtön meg is töltötték.

Dardentor és Marcel Lornans a puskákat Jean Taconnat és Moktani a revolvereket ragadták meg. Mind a négyen az ut kanyarulatánál egy terpentin fenyőcsoportnál állottak föl.

Itt ezen a kietlen tájon nem számithattak semmiféle segitségre.

Ujból felhangzott a fenyegető orditás s egyidejüleg két oroszlán jelent meg az erdő szélén.

Hatalmas példányu him és nőstény oroszlán volt. Sárgás szőrük élénk ellentétben állott a fák sötétzöldes hátterével.

Vajjon megtámadják-e a karavánt, amelyre már is villámló tekinteteket vetettek, avagy megijedve az ellenfél számbeli tulsulyától, visszavonulnak a sürübe s az utat szabaddá teszik?

Eleinte csak nagy lassan, néhány lépést tettek előre, miközben halk morgást hallattak.

– Senki sem moccanjon! - szólt Dardentor figyelmeztető hangon - mi majd végzünk velük.

Marcel Lornans egy pillantást vetett a fiatal leányra, aki ugyan magához tért már az első rémületből, de azért mégis mindig halotthalványan és eltorzult arcvonásokkal igyekezett édesanyját megnyugtatni. Ekkor Marcel és Jean mintegy tiz lépéssel Clovis Dardentor és Moktani mellett termettek.

Mivel a bestiák közeledtek, egy perccel későbben eldördült az első lövés. A perpignani vette célba a nőstény oroszlánt, de szokott biztonsága ezuttal cserben hagyta s a golyó csak az állat nyakát surolta, amire ez rettenetes orditással a férfiakra vetette magát. Amikor e pillanatban a him is támadólag lépett fel, Marcel Lornans is tüzelt.

– Én ügyetlen! - kiáltá Dardentor ur elhibázott lövése felett bosszankodva.

Marcel Lornans a him oroszlán vállát találta el, tehát nem kellett magának szemrehányást tennie. Csakhogy a lövés erejét a vastag sörény gyengitette, ugy, hogy nem volt halálos s a bestia fokozott dühhel rontott előre. Taconnat három revolverlövése hatástalan maradt.

Mindez néhány másodperc alatt lejátszódott s még mielőtt fegyvereiket ujra megtölthették volna, a vadállatok már a főcsoporthoz értek.

Marcel Lornanst és Jean Taconnat a nőstény földre döntötte s karmait már-már reájuk emelte, amidőn Moktani golyója pillanatra visszahököltette. A támadást megujitva azonban ujból a földön heverő két ifjura vetette magát.

Dardentor ur fegyvere másodszor is eldördült. A golyó a nőstény mellét érte ugyan, de nem a szivét s ha a két rokon hirtelen felemelkedve kissé félre nem ugrik, aligha menekszik meg.

A sulyos sérülés dacára a nöstény dühétől még mindig tartani kellett. Az oldalán álló him, vele együtt az ellenfelekre tört. A helyzet borzalmát a lovak, öszvérek és tevék halálos félelme csak még növelte.

A két fenevad Moktanit a földre teperte s vértől boritva mintegy husz lépésnyi távolságra cepelte. Jean Taconnat revolverrel kezében és Marcel Lornans ujból töltött fegyverével az ut kanyarodója felé siettek. Ekkor majdnem egyidejüleg eldördült két lövés a nőstényt végleg leteritette. Még egy hatalmasat ugrott s azután összeesett.

Husz lábnyi rettenetes hosszu ugrással a him most Dardentorra rontott, akinek ideje sem lévén fegyvereit használni, a földre zuhant s a bestia testének sulya alatt majdnem összeroppant...

Jean Taconnat három lépésnyire közeledett a fenevadhoz - bizonyára nem is gondolva ama paragrafusra, elsüti revolverét, amely a legnagyobb szükség pillanatában... csütörtököt mondott...

A rémülettől megveszett lovak, öszvérek, tevék széttépték kötőfékeiket s a mezőkön szerte száguldoztak. Moktani, aki fegyvereit elveszitette, ismét a lejtő felé vonszolta magát, mig Désirandelle ur, Oriental ur és Agathokles maguk is fogvacogva a hölgyek előtt állottak...

Clovis Dardentor nem tudott feltápászkodni s az oroszlán már-már mellébe mélyesztette éles karmait, amidőn az utolsó lövés eldördült...

Átlött fejjel tántorodott vissza a bestia s kimulva zuhant a perpignani oldala mellé.

Elissane Louise volt az a hősnő, aki a halálos veszedelemből megmentette Dardentort. Louise megtalálta Moktani revolverét s a fenevad közvetlen közeléből tüzelt.

– Megmentett... ön mentett meg! - kiáltá Dardentor. - És ezek a fenevadak nem voltak ám juhbőrbe bujtatott, kereken guruló oroszlánok!

A mellette heverő állatok királyának sem vált volna szégyenére az az ugrás, amelylyel most talpra állott.

Ami tehát sem Jean Taconnatnak, sem Marcel Lornansnak nem sikerült, megcselekedte a fiatal leány. Igaz ugyan, hogy ereje azután rögtön elhagyta s összeesett volna, ha Marcel karjainál fel nem fogja és édesanyjához nem vezeti.

Minden veszély elmult! Clovis Dardentor szivből jövő forró köszöneten kivül Louise Elissane-nak egyebet nem is mondhatott.

Azután Patrice-val rögtön az elszökött lovak és öszvérek elfogására sietett. Mivel az oroszlán pár kimulása folytán az állatok rémülete szünőben volt, már maguktól is visszafordultak, s a feladat igy könnyen sikerült.

A derekán és karján sulyosan sérült Moktanit kocsira fektették, Patrice-t pedig gazdája a vezető tevének két pupja közé ültette, ahol is éppen olyan született sportsmannek bizonyult, mint a telivér lovak hátán.

Amidőn Marcel Lornans és Jean Taconnat ismét lóra ültek, az utóbbi ezt mondá az elsőnek:

– Nos látod... még itt is ez a kelet-pireneusi ujfundlandi mentett meg mindkettőnket! Ilyen emberrel szemben még az almafa sem virit reánk!

– Nem ám! erősitgette Marcel Lornans.

A karaván ujra folytatta utját. Fél órával utóbb elérte Sidi-Lhancen-t, s este hét órakor Sidi-bel-Abbés legjobb szállójában már megpihenhettek.

Mindenekelőtt orvost hivattak, aki Moktanit rögtön kezelés alá vette, s mindnyájuk örömére kijelentette, hogy sérüléseinek nem lesznek komolyabb következményei.

Nyolckor közösen megvacsoráltak... ugyancsak csendes étkezés volt, amely alatt szinte titkos megjegyzéssel, a fenevadakkal átélt kalandjukról egy szót sem ejtettek.

Asztalbontás után azonban felállt Dardentor ur és szokatlanul komoly hangon fordult Louise felé:

– Kedves kisasszony, - kezdé Dardentor, - ön megmentette életemet...

– Ne szégyenitsen meg Dardentor ur, szakitá félbe őt, nagy pirulások között a fiatal leány.

– Igen megmentette... még pedig oly küzdelemből, amelyben az ön bátor közbelépése nélkül életemet vesztettem volna! Miután ön ezáltal a polgári törvények 345-ik paragrafusában körülirt feltételeknek megfelelt, a kedves édesanyjának szives engedelmével leghőbb vágyam önt örökbe fogadhatni...

– Dardentor ur... kiáltá Elissane asszony, ajánlatával egészen megrendit...

– Nem türök ellenmondást, szakitá félbe a perpignani, mert ha ön nem egyezik bele, ugy...

– Nos, ha nem egyezem bele...

– Akkor tisztelt asszonyom, önt feleségül veszem, s Louise kisasszony mégis csak leányommá lesz!