Amikor a Páris-Középtengeri vonat Cette állomáson letette a két utast, ezekkel a szavakkal fordul Marcel Lornans Jean Taconnathoz:

– Mivel töltsük itt az időt a hajó indulásáig?

– Semmivel, - válaszolt Jean Taconnat.

– Ha bizni lehet az „utikalauzban”, akkor Cette nevezetes város, ámbár nem valami ősi, mert csak a kikötő, vagyis a lanquedoc-i csatorna torkolásának befejezésekor épült, amely viszont XIV. Lajosnak köszöni létezését...

– És ez XIV. Lajosnak talán legbölcsebb cselekedete volt uralkodásának egész ideje alatt, - szólt közbe Jean Taconnat. A nagy király mindenesetre sejtette, hogy mi 1885. ápril 17-én itt hajóra akarunk szállni.

– Beszélj már egyszer komolyan, kedves Jean és ne feledd, hogy Délfranciaország megtalál hallani téged! Részemről azt találom legjobbnak, hogy ha már egyszer Cette-ben vagyunk, nézzük is meg. Tekintsük meg csatornáit, öblét a 21 kilométernyi gátakkal, sétányát, melyet vizvezeték hüsit...

– Megvagy-e már Marcel az idézeteiddel a kalauzból?

– Hüsiti a várost, amelyből egy Velence válhatott volna... - folytatta zavartalanul Marcel Lornans.

– És, amely beérte azzal, hogy kis Marseille-lé lett, fejezte be a mondatot Jean Taconnat.

– Ugy van, amint mondod, kedves Jean; ez a város a büszke provencei város vetélytársa, emez után a Földközi tenger első szabad kikötője, amely bort, sót, pálinkát, olajat, vegyi cikkeket szállit külföldre...

– És mindezért szószátyárokat a te fajtádból hoz be!

– Azonkivül bőröket, La-Plata-gyapjat, lisztet, déli gyümölcsöt, pácolt halat, bodnárfát, ércet...

– Elég, elég! - kiáltott fel a fiatalember, aki menekülni igyekezett a tanitások áradata elől, mely barátja ajakáról hömpölygött.

– Kétszázhetvenháromezer tonna a bevitel, kétszázharmincötezer a kivitel, - folytatta a szivtelen Marcel Lornans, nem is tekintve a nagyszabásu készséget szardiniák eltevéséhez, a sómüveket, melyek évente tizenkét, tizennégyezer tonnát szolgáltatnak, a jelentékeny hordóipart kétezer munkással, kik kétszázezer hordót készitenek...

– Amikbe kétszázezerszer be lennél csukva, kedves szószátyár barátom. De szólj őszintén, Marcel, mit érdekel ez a fejlett ipar és kereskedelem két derék ifjut, aki az afrikai hetedik vadászezredbe szándékozik belépni és evégből Oránba utazik?

– Uton minden érdekes, még az érdektelen is, akadékoskodott Marcel Lornans.

– Vajjon van-e elég gyapot Cette-ben, hogy bedugjam vele füleimet?

– Közben majd ezt is megkérdezzük.

– Az „Argelas” két óra mulva indul, azért azt hiszem, legokosabb lesz, ha mindjárt hajóra szállunk, - válaszolt röviden Jean Taconnat.

Alighanem igaza is volt. Ugyan mit lehetne haszonnal megtekinteni két óra alatt egy folyton fejlődő városból? A fiatalembereknek el kellett volna menniök a parti tóhoz, a csatorna torkolatánál, avagy a parti tó és a tenger között égnek meredő mészkőhegyre kellett volna felkapaszkodniok, amely mihamarább fenyőültetvényekkel fog diszelegni és, amely köré a város amfiteatrumhoz hasonlóan simul. Turistának mindenesetre igen érdemes vállalkozás, hogy megtekintse a délkeleti Franciaország legforgalmasabb tengeri kikötőjét.

Marcel Lornans azonban elállott javaslatától és csendesen követte Jean Taconnat, aki a podgyászukat talicskázó hordár előtt haladt.

Rövid uton elértek a régi medencéhez.

A vonatról való utasok, kik ugyanegy cél felé törekedtek, hamarább értek ide. Rajával állott a parton a kiváncsiak sokasága, melyet egy induló hajó mindig magához csődit és nem lenne tulzás, ha számukat, a harmincháromezer városi lakos mellett, vagy százra becsülnők.

Az „Argeles” lobogó tüzzel és sötét fekete füstgomolyokat fujva a régi medencében, a fortignani mólónál horgonyzott. Szemben vele van a köralaku erőd, mely a kikötőt és a saint-lousi mólót védi. Eközött a móló között és a fortignani móló között jól megközelithető átjáró vezet a régi medencébe.

Az utóbbi mólóról történt az utasok hajóraszállása az „Argelles”-re, miközben Bugarach kapitány a sokfajta podgyász elhelyezésére a fedélzeten személyesen ügyelt fel. A rakodó-helyek t. i. szinig megteltek már kőszénnel, bodnárfával, olajos hordókkal, pácolt hussal és házasitott borokkal, melyek Cette-ben készülnek és a kivitel tekintélyes részét teszik.

Nehány vén tengerész vigan pöfékelve a kurta pipából, kedélyesen elbeszélgetett a fedélzet sarkában. Kezüket kicserezte a vihar és napsütés, sürü szemöldökük alól fénylettek szemeik, fülük cimpáját kivörösitette az idő, állva is ringatják magukat csipőikön, mintha csak hányódó hajón lennének most is.

– Pompás idő, - szólalt meg az egyik.

– Északi szellő, ami minden valószinüség szerint tartós lesz, - folytatja a másik.

– Akkor a Balearok táján jó hüvös lehet az idő, - füzi tovább a szót egy harmadik, miközben kiveri pipájából a pörnyét.

– Hátsó széllel az „Argeles” könnyen megtesz majd kilenc csomót is, - avatkozik bele a révkalauz is, aki már elfoglalta helyét a gőzhajón. Bugarach kapitány oltalma alatt különben épenséggel nincs mitől tartani. Ez az ember a sapkája alatt tartogatja a szelet és csak le kell hogy vegye és ime, a legkivánatosabb oldalról dagasztja a szél a vitorlákat.

A vén fókák nem ok nélkül bizakodtak, de nem pusztult még ki a régi közmondás sem, hogy aki füllenteni akar, beszéljen az időjárásról.

Ifju barátaink csak mérsékelt érdeklődést tanusitottak a jóslatok iránt és egyáltalán nem aggasztotta őket semmiképen sem a tenger állapota, sem másmiféle lehetőség. A többi utas azonban kevésbé nyugodtan tekintett a tengeri ut elé, nem egynek borsódzott a háta abban a pillanatban, hogy levette a lábát a part biztos talajáról.

Ezek közül kivált egy családra tette figyelmessé Jean Taconnat Marcel barátját, amely kétségkivül most lépett fel először a Földközi tenger imbolygó szinpadán... egy metafora, melyet a két barát vidámabbja eszelt ki.

A család az apa, anya és a fiu hármasságából állott. Az apa mintegy ötvenöt év körüli férfiu volt, hivatalnokarccal, bárha egyaránt nem tartozott sem az ülő-, sem a mozgóhivatalnoksághoz; őszbehajló kis pofaszakáll, mérsékelten domborodó homlok, jócska testi körméret és hála magassarku cipőjének, öt láb két hüvelyk magasság a szembeszökő tulajdonsága, egyszóval, egyike volt azoknak a kicsi, vastag embereknek, kiket röviden „tömzsi”-nek szokás nevezni. Vizálló szövetből készült zsákpaletóba bujtatva, a sapkát fülig gyürve a szürkülő kobakra, egyik kezében fényesburkolatu esernyőt, másikban tigrismintás utazópokrócot szorongatott, melyet öszetüzve két szij fogott össze.

A mamának az az előnye, hogy többrendbeli centiméterrel magasabb az uránál. Száraz, vékony, merevtartásu hölgy, sárgás arcbőrrel -, gőgös kifejezéssel, - mindenesetre sudár termete okából! - védőfátyollal a haja körül, melynek koromszin feketesége az ötvenes évek körül már picit gyanus és zárt ajakkal. Az egész alak világosszürke prémmel szegett barna gyapotköpenybe burkolódzott. Jobb karjáról kézitáska acélverettel, baljáról hamis nyestprémes karmantyu csüngött alá.

A fiu huszonegy évi körüli fiatalember volt, semmitmondó arckifejezéssel, hosszu nyakkal, amely más tulajdonságokkal együtt sok esetben a veleszületett szellemi korlátoltság jele, szőke, épen sarjadzó bajuszkával, bamba szemekkel és rövidlátóknak való csiptetővel, hanyag testtartással és egy kérődző kifejezésével, amelyik nem tudja, hogy mit kezdjen a kezével, lábával, bárha tánc- és illemórákra járt, - egyszóval egyike azoknak a higvelejüeknek, akik hasonlatot, „minusz” előjellel kellene ellátni.

Igy festett ez a nyárspolgár-család. Valami tizenkétezer frankot tevő járadékon éltek, ami kétrendbeli öröklésből származott és világéletükben semmivel sem gyarapitották, sem apasztották a törzsvagyont. Perpignanban születtek, itt is laknak egy ódon házban a Popiniére-en. Amikor a polgármesteri vagy az adóhivatalban nevükön szólitották őket, Désirandelle ur és urnő, valamint Agathokles Désirandelle volt a titulájuk.

A felszállóhidig érve, a parton megállott az egész család és tanakodott, hogy vajjon felszálljon-e már ily jókor a hajóra, vagy a parton várja be az utolsó percet. Valóban életbevágó kérdés!

– Korán jöttünk Désirandelle ur, - dunnyogott az asszony, de hát veled mindig igy jár az ember...

– És te, Désirandellené, örökön zsörtölődől, - dunnyogott vissza az ura, ugyanazon a hangon.

A párocska sohasem szólitotta egymást másképen, mind Désirandelle urnak és Désirandellenének, nyilvánosan épen ugy, mint négyszem között.

– Előre, szálljunk a hajóra, - javasolta Désirandelle ur.

– Egy teljes órával az indulás előtt? - kiáltott vissza Désirandellené, - amikor aztán még harminc órát kell a hajón töltenünk, amely máris ugy inog, mint egy parafalap.

Ámbár teljesen csendes volt a tenger, az „Argeles” tényleg mozgott egy kevéssé azoknak a szelid hullámoknak következtében, melyek az ötszáz méter hosszu hullámtörő ellenére is be-bejutnak a belső vizekre és szeliden fodrozzák a régi medence tükrét.

– No, ha már parton kinoz a tengeri betegség, - vette fel ismét a szót Désirandelle ur, - okosabban tettük volna, hogy el sem megyünk.

– Hát azt hiszed, Désirandelle ur, hogy én utra szántam volna magam, ha nem Agathokles javáról volna szó...

– Jól van, jól, ha tehát már egyszer utra határoztuk el magunkat...

– Akkor nincs oka az embernek, hogy hamarább szálljon hajóra, sem mint szükséges.

– De el kell látnunk a podgyászunkat is, fülkét választani, az ebédlőben helyről gondoskodni, miként Dardentor ajánlotta.

– De hát látod, - epéskedett a hölgy, - hogy a te kedves Dardentorod maga sincs még itt.

Kissé pipiskedett, hogy tovább lásson, végigjáratta szemeit a fortignani mólón, de a dicső Dardentor nevet viselő halandónak még sehol semmi nyoma.

– Hiszen tudod, - idegeskedett Désirandelle ur, - hogy ez az ő szokása. Az utolsó pillanatban ér majd ide. Ami Dardentor barátunkat valóban az a veszedelem fenyegeti, hogy nélküle indulunk.

– Azt hiszem, - szólt Désirandellené - ha ez most meg talál esni vele...

– Akkor nem történik vele először.

– Vajjon miért távozott a szállóból már mielőttünk?

– Perpignanba igyekezett, egy kádárbarátját meglátogatni és megigérte, hogy a hajón találkozunk. Mihelyt ideér, nyomban hajóra is fog szállani és fogadni merek, hogy nem fogja oktalan ácsorgással tölteni az időt a mólón.

– Hiszen még nincs is itt...

– No de hamar itt lesz, - válaszolt Désirandelle ur és határozott léptekkel a beszálló hid irányában indult.

– Mi a te véleményed, Agathokles? - fordult a hölgy fiához.

De Agathoklesnek nem volt véleménye; abból az egyszerü okból még pedig, mert soha semmiről sem szokott magának véleményt alkotni. Ugyan miért is érdeklődött volna ez a tuskó a tengeri és kereskedelmi élet, az áruszállitás, az utasok beszállása, a lárma iránt a hajón, ami az indulást megelőzni szokta? Tengeri utra menni, ismeretlen országot megtekinteni, az nem keltette fel benne azt az örvendező kiváncsiságot és természetes nyugtalanságot, ami az ő korabeli embereken erőt szokott venni. Nem törődve semmivel, sőt idegenkedve mindentől, apatikusan, képzelet és szellem nélkül magára hagyott minden dolgot. Amikor atyja közölte vele, hogy Oránba utaznak, csak azt válaszolta, hogy „ah!” Édesanyjának azonos közlésére, ugyanazzal az „ah”-val felelt. És amikor mind a ketten adták tudtára, hogy ott maradnak néhány hétig Elissane urnőnél és leányánál, akit legutóbbi perpignani látogatása óta ismer, megint csak az volt a válasz, hogy „ah”. Ez a szócska rendszerint az öröm és fájdalom érzetének, a csodálatnak és könyörületnek a szava, de hogy Agathokles szájában mit jelentett, azt bajos megmondani, ha ugyan nem jelenti a semmit az ostobaságban, vagy az ostobaságot a semmiben.

Amikor pedig azt kérdezte tőle anyja, hogy a hajóraszállást illetőleg miképen vélekedik, beszálljanak-e már, vagy a parton maradjanak, válasz helyett egyszerüen apja után indult, aki a beszálló hid felé irányitotta lépteit, mire Désirandellenének akarva nem akarva szintén arra kellett tartania.

A két fiatal ember a hajó fedélzetén helyezkedett el. Az élénk sürgés-forgás körös-körül szórakoztatta őket. Egy-egy utas feltünése, jellegzetessége szerint más-más gondolatokat keltett bennök. Végre közeledett az indulás ideje. A füst vastagabban gomolygott a széles kéményből a főárboc mellett, melynek vitorlakészségét valami sárgás lepel fedte.

Az „Argeles” utasai főképen franciák voltak, kik Algirba utaztak, ezredeikhez és századaikhoz visszatérő katonák, néhány arabs, sőt néhány marokkói is, kik Oránba igyekeztek. Az utóbbiak beszállás után rögtön a második osztály számára fentartott helyekre vonultak. A hajó hátsó részén az első osztályu utasok gyülekeztek, akik egyedül férhettek a fedélzethez, a szalonhoz, amely felülről nyerte világitását és az ebédlőhöz. Az oldalt elhelyezett hálófülkékbe apró kerek ablakokon keresztül szürődik a napvilág. Az „Argeles”-en szemlátomást nem honolt a luxus, ami a Transatlantikai Társaság és a Messageries Maritimes hajóit disziti. A Marseille és Algir között közlekedő hajóknak általában több a tonnatartalmuk, gyorsabb a járásuk és észrevehetően jobb a berendezésük. Ilyen rövid átkelő uton azonban kár volna soká válogatni, azért a Cette és Orán között közlekedő gőzhajókon az olcsóbb személyi és teherdijak okából nincs is hiány sosem sem utasban, sem áruban.

Ezuttal a hajó előrészében hatvan körül, a hátsó részben husz és harminc között volt az utasok száma. A matrózok egyike két óra harminc perckor csengetett. Félóra mulva tehát bevonja az „Argeles” köteleit és gőzhajók indulásakor rendszerint nem igen számos a sereghajtó, a későnjövő.

Beszállásuk után Désirandelleék tüstént az étkezőbe nyiló két szárnyu ajtó közelébe eső helyeket foglalták le.

– Jaj de himbál már ez a hajó, - sopánkodott máris Agathokles mamája.

Az apa meg óvakodott valamit válaszolni. Ő kizárólag azzal foglalkozott, hogy hálófülkét szemelt ki és hogy az ételadogató ablakhoz legközelebb eső három helyet foglalta le családja és a maga számára. Ezen a végen kezdik t. i. az ételhordást, minekfolytán módjuk van arra, hogy a legszebb és legizletesebb falatokat kiszedjék a tálakból és nem kényszerülnek beérni azzal, amit a többiek meghagynak.

A hálófülke, amit Désirandelle ur választott, a 19. számu volt. Meglehetősen a hajó középrésze táján volt ugy, hogy a hajó bosszantó ingása itt vált legkevésbbé kellemetlenné. A keresztingás ellen persze nincs menekvés sehol az egész hajón. Az előrészen és hátsórészen teljesen egyformák az oldalelhajlások, nagy rémületére azoknak az utasoknak, akikben nincs érzék a hintázó mozgás élvezésére.

Minekután Désirandelle ur elfoglalta a fülkét és kézipodgyászát letette, többi málháiknak elrakását feleségére bizva, karonfogta Agathoklest és az étkezőbe indult vele. Minthogy pedig az ételadogató baloldalon volt, ők is erre fordultak, hogy a három helyet, melyre számot tartott, névjegyeik odatüzése által maguknak biztositsák.

Az asztal végén azonban már egy utas ült, miközben a vendéglős embereivel azon fáradozott, hogy az öt órára megállapitott ebédhez az evőkészleteket rendbehozza.

Az emlitett utas tehát már lefoglalt egy ilyen előnyös helyet és névjegyét az „Argele” kezdőbetüjével diszitett tányérba tette. Ámde igy sem bizván egészen a sikerben és attól való félelemében, hogy valamelyik befurakodó még elhódithatná tőle a pompás helyet, a hajó indulásáig mindjárt maga is odatelepedett névjegye elé.

Désirandelle ur futó pillantást vetett rá és ilyet vissza is kapott. Eközben azonban olvashatta az „Eustache Orienthal” nevet asztaltársa névjegyén, mire a vele szemben levő három helyet biztositotta maguknak és ujra felment a fedélzetre.

Az indulástól immár csak tizenkét perc hiányzott és a későnjövők már meghallották a parton a gőzsip utolsó sürgető szavát. Bugarach kapitány átment a beszálló hidon. A főkormányos az előrészről ügyelt a kötelek oldására.

Désirandelle ur mind nyugtalanabb lett és ismételten kiáltott fel türelmetlen hangon:

– Ha meg egyáltalán nem jönne... Vajjon hol lehet?... Ugyan hol késik?... Csak tudta, hogy most három óra van!... Még lemarad a hajóról!... Agathokles!...

– Mi az? - kérdé ifjabb Désirandelle, aki szemlátomást nem értette meg, hogy kedves apja urát mi izgatja olyan szertelenül.

– Látod talán te Dardentor urat?

– Hát nincs itt?

– Eddig nincs... Min gondolkozol?

Agathokles semmin sem gondolkozott.

Désirandelle ur a fedélzet egyik sarkából a másikba rohant, egyszer a fronsignani, másszor a régi medence kikötőgátját vizsgálta szemével. A késedelmező tudniillik erről az oldalról is előtünhetett volna és egy csónak pár evezőcsapással a hajó mellé terelhette volna.

Sehol egy lélek.

– Mit fog Désirandellené szólni - kiáltott fel Désirandelle ur tehetetlen kétségbeesésében. - Annyira aggódik miatta... Hiszen nem tilthatom meg neki. Ha ez az ördöngös Dardentor öt percen belül nem lesz a hajón, mi történik ekkor?

Marcel Lornans és Jean Taconnat mulattak a tömzsi ember jajveszékelésén. Minden bizonynyal nemsokára oldják a köteleket; ha nem világositja fel a kapitányt senki és feltéve, hogy nem engedélyez a kapitány egy kis negyedórácskát, ami különben személyszállitó hajón nem igen esik meg, akkor Dardentor ur menthetetlenül lemarad.

Most már a kazánok is remegni kezdenek a hatalmas gőznyomás alatt, a feles gőz meg fehér felhő alakjában lövel ki az elvezető csőből; a hajó ütközőballonjait a parthoz szoritja, mig a gépész lassu forgásra inditja a csavart.

Ebben a pillanatban jelent meg Désirandellené a fedélzeten. Szárazabb mint valaha és halványabb mint rendesen, legszivesebben a fülkéjében maradt volna és onnan az egész uton elő nem jött volna, ha valami nyomasztó aggodalom őt is a fedélzetre nem készteti. Abban az előérzetben, hogy Dardentor ur nem ért még a hajóra, szerette volna a kapitányt kéretni, hogy várjon kevéssé a késedelmes utasra.

– Nos...? - szólitá meg urát.

– Nem jött még, - volt a válasz.

– De Dardentor nélkül semmiképen sem utazhatunk el.

– No igen, de ha mégis...

– Beszélj hát a kapitánynyal, Désirandelle ur... Hiszen látod, hogy nincsen erőm, hogy felkusszak hozzá.

Bugarach kapitány, akinek szeme mindenhová látott és hol az előrészre, hol a hátsórészre osztotta parancsait, ugy látszik nem igen könnyen megközelithető ember volt. A kapitány mellett a parancsnoki hidon állott a kormányos, kezeit a kormánykeréken nyugtatva, csak a parancsot leste, hogy a kormány átvivő láncait mozgásba hozza. Most éppen a legalkalmatlanabb pillanat, a kapitányt valami kéréssel zaklatni. De a türelmetlen hölgy unszolására mégis csak felkuszik a vaslétrán a szófogadó férj, a fehér vászonnal boritott korlátba kapaszkodva.

– Kapitány ur?... - kezdé.

– Mit kiván? - válaszolt meglehetős nyersen „az Isten után való legnagyobb ur” olyan hangon, amely ugy hömpölygött ki fogai közül, miként a mennydörgés dübörög a felhők között.

– El akar indulni?

– Pontban három órakor... és abból már csak egy perc hiányzik.

– De utitársaink egyike megkésett.

– Biz az neki baj.

– Nem tudna kissé várni?

– Egy másodpercet sem.

– De Dardentor urról van szó....

Désirandelle ur teljes biztonsággal várta, hogy mihelyt kiejti ezt a nevet, a kapitány lekapja a sapkát és meghajtja magát.

– Ki az?... Dardentor?... Nem ismerem.

– Clovis Dardentor ur Perpignanból.

– Szép! Ha Clovis Dardentor ur Perpignanból negyven másodperc mulva nincs a hajón, akkor Dardentor ur nélkül indulunk... A kötelet elől oldani!

Désirandelle ur többet bukva, mint járva került le a létrán a fedélzetre.

– Tehát mégis indulnánk?... - kiáltott Désirandellené, kinek orcáit a harag pár pillanatra pirosra festette.

– A kapitány tisztára embertelen... Nem hallgat a kérésre és el akar indulni.

– Akkor tüstént kiszállunk!...

– Már megfizettük a jegyeinket...

Ennél a gondolatnál, hogy három személy utiköltsége Cettétől Oránig veszne oda, ismét halotthalvány lett Désirandellené arca.

– A jó asszony bevonja a vitorlát - gonoszkodott Jean Taconnat.

– Akkor hát meg is adja magát, - tette hozzá hamiskásan Marcel Lornans.

És valóban meg is adta magát, de nem anélkül, hogy egész áradat szemrehányással ne illesse a késedelmezőt.

– Jaj ez a Dardentor... valóban javithatatlan, ...sohasincs ott, ahol kellene... ahelyett, hogy egyenesen a hajóra jönne, nem, előbb elszalad még az után a Pigorin után! És mihez fogunk majd... mi... odakint Oránban... őnélküle?

– Egyszerüen be fogjuk várni Elissane urnőnél, - vigasztalta Désirandelle ur a feleségét, - a legközelebbi gőzhajóval utánunk fog jönni, még ha emiatt Marseilleből kellene is indulnia.

– Jaj az a Dardentor, az a Dardentor! - ismételgette az asszony, kinek halványsága a hajó első csendes mozdulatára észrevehetően fokozódott. - Ha nem a fiunk javáról volna szó... ha nem Agathokles szerencséje és jövője forogna kockán!

Hogy vajjon ez a jelentéktelen tuskó a saját boldogságát és szerencséjét hasonlóképen hordozta-e szivén, azt, látva a hallatlan közönyt, mit szülei aggodalmával szemben tanusitott, bátran tagadni lehet.

Désirandellené ereje fogytán volt és nagyokat sóhajtva csak ennyit tudott már mondani:

– A fülkémet!... A fülkémet!

Éppen ebben a pillanatban huzták vissza a partra a beszálló hidat. A hajó elejével kevéssé elfordult a parttól, aztán pedig a kijáró irányába igyekezett állni. A csavar eleinte lassan müködött és a régi medence viztükrén fehéres örvény mutatta, hogy a csavar megindult. A gőzsip fülsiketitően bugott, hogy a kijáróban szabad vize legyen, ha netán más hajó e pillanatban be akarna térni a régi medencébe.

Désirandelle ur még egy utolsó, egy kétségbeesett pillantást vetett a parton álló sokaságra, aztán ujra végig fürkészte a perpignani mólót, ahonnan a késedelmező még felbukkanhatott volna, mert csónakon még most is elérhette volna az „Argeles”-t.

– A fülkémet... A fülkémet!... - mormogta Désirandellené csaknem elhaló hangon.

Feldühödve a kellemetlen helyzeten és bosszankodva felesége jajveszékelésén, legszivesebben a pokolba kivánta volna Désirandelle ur őnagyságát Dardentor urral egyetemben. De a legsürgősebb tennivaló mégis csak az volt, hogy az asszonyt fülkéjébe vigye, amit okosabban el sem hagyott volna. Azon fáradozott tehát, hogy felültesse a padra, melyen félig elaléltan feküdt. Azután átkarolta derekát és néhány szobaasszony segitségével lecipelte az étkezőn keresztül egészen a fülkéjéig, ahol részben levetkeztették, takarókba göngyölték, hogy a félig elszállott testi melegét ujra felszitsák.

Ennek a nehéz operációnak befejezése után Désirandelle ur azután ismét visszatért a fedélzetre, honnan dühös és fenyegető pillantásokkal méregette a mind tovább tünő partot.

A sereghajtó csak nem került elő és ha itt is lett volna, mit tehetett volna egyebet, minthogy bünbánóan verve mellét, bünösségét beismerje.

Miután az „Argeles” megfordult, a kijáróba vette utját, miközben számos néző a környező partokról és mólókról bucsut intett neki. Ekkor kevéssé balra tért, hogy utat engedjen egy épen a kijáróba fordult kisebb jármünek. Mikor pedig a kijáróból kijött, Bugarach kapitány végre ugy forditotta a kormányt, hogy a hullámgátat északról elkerülte és a cettei fokot félgőzzel körülhajózta.