Az ilyen események aligha csitíthatták el a veresdiek rémületét. Most már mindenki belátta, hogy nem üres fenyegetés volt az, amelyet a „szellem ajka” - mint a költő mondaná - közölt a Mátyás Király vendégeivel. Deck Miklós engedetlenségéért és vakmerőségéért megmagyarázhatatlan betegséggel lakolt. Vajon nem figyelmeztetés ez mindazok számára, akiknek kedve támadna példáját követni? Szigorúan tilos megkísérelni a behatolást a várkastélyba - erre kellett következtetni ebből a siralmasan végződött kísérletből. Bárki megismételné, az életét kockáztatná. Holtbiztos, hogy ha az erdésznek sikerült volna átjutni a bástyafalon, akkor sohasem tér vissza a faluba.

Ebből következik, hogy Veresden nagyobb rémület uralkodott, mint valaha, sőt Vulkánban és a két Zsil völgyében is. Az emberek már arról beszéltek, elhagyják a vidéket; néhány cigány család el is vándorolt inkább, semhogy a vár szomszédságában tartózkodjék. Íme a vár természetfölötti és gonosz lények menedéke lett - és ez már több volt, mint amit a közhangulat elviselhetett volna. Nem volt más választás, mint a megye valamely más vidékére költözni, hacsak a magyar kormány el nem határozza a hozzáférhetetlen sziklafészek lerombolását. De vajon a kárpáti várkastélyt szét lehetett-e rombolni pusztán az emberek rendelkezésére álló eszközökkel?

Június első hetében senki sem merészkedett ki a faluból, még mezei munkákra sem. Hiszen a legkisebb kapavágás is földmélyben rejtőző kísérteteket szabadíthatott ki. A barázdába hasító ekevas nyomán nem röppenhettek-e fel boszorkányrajok? S ahová gabonamagot vetnek, ott nem kelhet-e ki démonfajzat?

– Ez bizony megeshet! - mondogatta mély meggyőződéssel Frik, a pásztor.

Ő mindenesetre óvakodott attól, hogy juhaival visszatérjen a Zsil menti legelőkre.

A falu tehát rémületben élt. A mezei munkát teljesen elhanyagolták. Mindenki otthon gunnyasztott, zárt ajtó és ablak mögött. Kolc bíró nem tudta, mitévő legyen, hogy visszaadja bizakodásukat, amely egyébként belőle is elszállt. Az egyetlen megoldás bizonyára az lett volna, hogy elmegy Kolozsvárra, és a hatóságok közbelépését követeli.

S vajon a füst újra megjelent-e az őrtorony kéményének csúcsán?... Igen, a messzelátón keresztül több ízben észre lehetett venni az Orgall fennsík fölött gomolygó pára közepette.

S az éjszaka leszálltakor a felhők nem öltöttek vöröses színt, akár a tűzvész visszfénye?... Igen, s mintha lángoló gomolyok kavarogtak volna a várkastély fölött.

És az az ordítás, amely annyira megrémítette Patak doktort, nem szállt-e tova a Kopasz-hegy erdőségein, a veresdiek roppant riadalmára?... De igen, vagy legalábbis, a távolság ellenére, a délkeleti szél szörnyű zúgást hozott, amely a szorosban visszhangozva megsokszorozódott.

Az eszüket vesztett lakosok azt is rebesgették, hogy a talajt föld alatti rengések rázkódtatták meg, mintha rég kihunyt kráter lobbant volna föl a Kárpátok láncolatában. De talán jókora adag túlzás is volt abban, amit a veresdiek látni, hallani és érezni véltek. Bármint legyen is, történtek világos, kézzelfogható tények, ezt aligha lehetett tagadni, s ez a módfelett veszedelmes vidék alkalmatlanná vált arra, hogy emberek lakják.

A Mátyás Király fogadó természetesen tovább is néptelen maradt. Járvány idején nem kerülnek el ilyen messzire szükségkórházat. Senki sem merészelte átlépni a háza küszöbét, és Jónás éppen azon töprengett, hogy vendégek híján nem lesz-e kénytelen bezárni üzletét - amikor két utas érkezése megfordította a dolgok menetét.

Június 9-én este az ajtó kilincsét kívülről lenyomta valaki; a belülről elreteszelt ajtó azonban nem engedett.

Jónás már padlásszobájába vonult, onnan sietett le. Reménykedéséhez, hogy vendég toppan be, félelem is társult: hátha ez a vendég valamilyen zord kísértet, s fel is készült rá, hogy a lehető leggyorsabban megtagadja tőle a vacsorát és a szállást.

A fogadós tehát óvatosan, a zárt ajtón keresztül kezdett tárgyalni.

– Ki az? - kérdezte.

– Két utas.

– Élők?

– De még mennyire!

– Bizonyosak benne?

– Annyira élők, amennyire csak lehet, fogadós, de hamar éhen halnak, ha maga olyan kegyetlen, hogy idekint hagyja őket.

Jónás rászánta magát, hogy elhúzza a reteszt, és a két ember átlépte az ivó küszöbét.

Alighogy beléptek, legelőször is két szobát kértek, mert az volt a szándékuk, hogy egy napot Veresden töltenek.

A lámpa fényénél Jónás rendkívül figyelmesen megvizsgálta a jövevényeket, és megbizonyosodott róla, hogy valóban emberi lényekkel van dolga. Micsoda szerencse ez most a Mátyás Király számára!

A fiatalabbik körülbelül harminckét évesnek látszott. Magas termete, nemes és szép arca, fekete szeme, sötét gesztenyebarna haja volt; barna szakálla elegánsan nyírva, arckifejezése kissé szomorú, de büszke - mindez nemesemberre vallott, és az olyan éles szemű fogadós, mint Jónás, ilyesmiben nem tévedhetett.

És lám, amikor megkérdezte, milyen néven írja be a két utast a vendégkönyvbe, a fiatalember így válaszolt:

– Teleki Ferenc gróf és szolgája, Rockó.

– Honnan?

– Craiovából.

Craiova, Románia egyik legnagyobb mezővárosa a Kárpátok hegyláncának déli oldalán közel fekszik az erdélyi megyékhez. Teleki Ferenc tehát odavaló.

A jó negyvenes, magas, izmos, sűrű bajuszú, tömött hajú, borostás képű Rockó ízig-vérig katonás külsejű volt. Katonazsákot is viselt vállán átvetett szíjon, kezében pedig egy eléggé könnyű bőröndöt tartott.

Ez volt az ifjú gróf egész poggyásza, aki egyszerű utasként, többnyire gyalogszerrel járta a világot. Ez meglátszott az öltözékén: panyókára vetett köpenyt, csuklyás sapkát viselt, zubbonyát derekán öv szorította le, amelyből román kés bőrhüvelye lógott, lábszárvédője szorosa simult széles és vastag talpú cipőjére.

Ugyanaz a két férfi volt, akikkel a pásztor vagy tíz nappal ezelőtt találkozott a szoroshoz vezető úton; akkor a Retyezát felé tartottak. Miután végigjárták a vidéket egészen a Maros széléig, és megmászták a hegyet, most rövid pihenőt akartak tartani Veresd faluban, hogy azután visszatérjenek a két Zsil völgyébe.

– Tudna szobákat adni nekünk? - kérdezte Teleki Ferenc.

– Kettőt... hármat... négyet... ahányat parancsol a gróf úr - felelte Jónás.

– Kettő elég lesz - mondta Rockó -, csak egymás mellett legyenek.

– Ezek megfelelnének? - folytatta Jónás, és kinyitott két ajtót az ivó végében.

– Teljesen - válaszolta Teleki Ferenc.

Jónásnak szemlátomást nem volt oka félnie új vendégeitől. Egyáltalán nem látszottak afféle természetfölötti lényeknek, akik megtévesztésül emberi külsőt öltöttek. Nem! Ez a nemesúr olyan kiváló személyiségnek tűnt, akinek látogatását egy fogadós mindig nagy megtiszteltetésnek érzi. Szerencsés körülmény ez, valószínűleg újra divatba hozza a Mátyás Királyt.

– Milyen messzire van ide Kolozsvár? - kérdezte az ifjú gróf.

– Vagy ötven mérföldnyire, a Petrozsényen és Gyulafehérváron át vezető úton - felelte Jónás.

– És fárasztó ez a szakasz?

– Gyalogosok számára igen fárasztó, és ha szabad megjegyeznem, a gróf úrnak nyilván néhány nap pihenőre van szüksége...

– Vacsorát kaphatunk? - vágott közbe Teleki Ferenc gróf, hogy elhallgattassa a fogadóst.

– Fél óra türelmet kérek, és akkor olyan vacsorát tálalok, amely méltó lesz a gróf úrhoz...

– Ma estére kenyér, bor, tojás és hideg hús is megteszi.

– Mindjárt hozom.

– Minél hamarább!

– Azonnal.

Jónás már a konyhába szándékozott indulni, amikor vendége szavai megállították.

– Úgy látszik, nincs sok vendég a fogadójában... - jegyezte meg Teleki Ferenc.

– Valóban... jelenleg senki sincs, gróf úr.

– De hát nem ilyenkor szoktak a falubeliek pipaszó mellett iszogatni?

– Ahhoz már késő van... gróf úr... merthogy Veresden a tyúkokkal fekszenek.

Semmi szín alatt sem mondta volna meg, miért nincs egyetlen vendég sem a Mátyás Királyban.

– A falujuknak négy-ötszáz lakosa van, ugyebár?

– Körülbelül annyi, gróf úr.

– Mégsem láttunk teremtett lelket sem a főutcán...

– Ennek az az oka... hogy ma... szombat van... és vasárnap előestéjén...

Teleki Ferenc nem firtatta tovább, Jónás szerencséjére, aki nem tudta, mit feleljen ezután. A világ semmi kincséért sem lett volna hajlandó feltárni a helyzetet. Az idegenek túlságosan korán tudnák meg, és ki tudja, nem menekülnének-e el sürgősen egy ennyire jogosan kétes hírű faluból.

„Csak a hang el ne kezdjen fecsegni, amikor vacsoráznak!” - gondolta Jónás, miközben megterítette a terem közepén álló asztalt.

Néhány pillanattal később az ifjú gróf által rendelt igen egyszerű vacsora takarosan fel volt tálalva a hófehér abrosszal borított asztalra. Teleki Ferenc leült, Rockó vele szemben foglalt helyet - úti szokásuk szerint. Mindketten jó étvággyal ettek, a vacsora befejeztével pedig ki-ki visszavonult a szobájába.

Mivel az ifjú gróf és Rockó tíz szót sem váltott étkezés közben, Jónás semmiképp sem avatkozhatott bele a beszélgetésbe - élénk sajnálatára. Teleki Ferenc egyébként igen szűkszavúnak látszott. Ami pedig Rockót illeti, a fogadós, alaposan szemügyre véve őt, rájött, hogy belőle bizony semmit sem szedhet ki gazdájának családjáról.

Jónás tehát kénytelen volt beérni annyival, hogy jó éjszakát kívánt vendégeinek. Mielőtt azonban felment padlásszobájába, végighordozta tekintetét a nagy ivón, közben nyugtalanul fülelt a legcsekélyebb benti és kinti neszre, s ezt hajtogatta:

– Csak az a gyalázatos hang fel ne ébressze őket!

Az éjszaka nyugodtan telt el.

Másnap már hajnalban híre terjedt, hogy két utas szállt meg a Mátyás Királyban, és népes tömeg csődült a fogadó elé.

Az előző napi kirándulástól fáradt Teleki Ferenc gróf és Rockó még aludt. Nemigen látszott valószínűnek, hogy hét vagy nyolc óra e fel akarnának kelni.

A kíváncsiskodók ezért igen türelmetlenek voltak, mégsem merészeltek belépni az ivóba, amíg az utasok el nem hagyták szobájukat.

Pontosan nyolc órakor végre mindketten megjelentek.

A legteljesebb épségben. Mindenki láthatta, amint járkálnak a fogadóban, majd leülnek reggelizni. Ez mindenképp megnyugtató volt.

Jónás az ajtóküszöbön állt, és nyájasan mosolygott: hívta régi vendégeit, hogy ajándékozzák meg újra bizalmukkal. Hiszen az utas, aki jelenlétével megtisztelte a Mátyás Királyt, nemesember volt, az egyik legrégibb család sarja Craiovából! Ugyan mitől lehet félni ilyen előkelő társaságban?

Szó, ami szó: Kolc uram, aki úgy vélte, kötelessége példát mutatni, végül is rászánta magát egy rövid látogatásra.

Kilenc óra tájt a bíró kissé habozva belépett. Szinte nyomban követte Hermod iskolamester, három-négy törzsvendég és Frik, a pásztor. Ami Patak doktort illeti, őt lehetetlen volt rávenni, hogy velük tartson.

– Sohasem teszem be a lábam Jónáshoz - felelte -, még akkor sem, ha tíz forintot fizetne minden egyes látogatásomért!

Itt helyénvaló egy fontos megjegyzés: ha Kolc bíró hajlandó belépni a Mátyás Király fogadóba, ez nemcsak kíváncsiságból történik, nem is csupán azért, mert meg akar ismerkedni Teleki Ferenc gróffal. Nem! Elhatározásában jelentős szerepe volt az érdeknek.

A dolog úgy állt, hogy a fiatal gróf, mint utas, köteles volt megfizetni az átutazók adóját szolgájáért és saját magáért. Ez az összeg pedig, az olvasó bizonyára nem felejtette el, egyenesen Veresd első tisztviselőjének zsebébe vándorolt.

A bíró igen illendő szavakkal közölte igényét, és Teleki Ferenc, bár kissé meglepődött, sietve eleget tett a kérésnek. Sőt felkérte Kolc bírót és az iskolamestert, hogy egy pillanatra üljenek le asztalához. Ezek elfogadták: nem utasíthattak vissza egy ilyen udvarias meghívást.

Jónás sebtében különféle italokat szolgált fel, pincéjének java termését. Néhány veresdi erre szintén italt rendelt a saját számlájára. Tehát joggal lehetett azt hinni, hogy a régi közönség hamarosan visszatalál a Mátyás Királyba.

Az ifjú gróf, miután lerótta az utasok adóját, megkérdezte, vajon sokat hoz-e a konyhára ez az illeték.

– Nem annyit, mint szeretnénk, gróf úr - válaszolta Kolc bíró.

– Hát idegenek csak ritkán látogatnak Erdély e részébe?

– Valóban ritkán - felelte a bíró -, pedig a vidék megérdemli, hogy megtekintsék.

– Én is így vélem - mondta a fiatal gróf. - Amit láttam, az szerintem méltó arra, hogy felkeltse az utasok figyelmét. A Retyezát csúcsáról sokáig csodáltam a Zsil völgyeit, a keleten feltűnő városkákat és a Kárpátok tömbjét a háttérben lezáró hegykoszorút.

– Nagyon szép, gróf úr, nagyon szép - felelte Hermod iskolamester -, és azt ajánljuk kirándulásának méltó befejezéséül, menjen fel a Páringra.

– Attól tartok, nincs rá időm - válaszolt Teleki Ferenc.

– Egy nap elég volna.

– Kétségtelenül, csakhogy én Gyulafehérvárra igyekszem, és holnap reggel szándékozom indulni.

– Hogyhogy, a gróf úr ilyen hamar el akar hagyni minket? - kérdezte Jónás a legnyájasabb arckifejezéssel.

Bizony nem sajnálta volna, ha vendégei hosszasabban időznek a Mátyás Királyban.

– Sürgős az utam - válaszolt Teleki gróf. - Különben mit érnék vele, ha Veresden maradnék?

– Higgye el, a mi falunk megéri, hogy egy turista kis időt töltsön itt! - jegyezte meg Kolc bíró.

– Pedig úgy látszik, nem sokan látogatják - vágott vissza az ifjú gróf -, mégpedig valószínűleg azért, mert a környéke semmi érdekeset sem nyújt...

– Valóban, nincs itt semmi érdekes - vágta rá a bíró, mert a várkastély jutott az eszébe.

– Nincs... semmi érdekes! - ismételte az iskolamester.

– Ó!... Ó!... - tört ki akaratlanul a kiáltás a pásztorból.

Milyen pillantást vetett rá Kolc bíró meg a többi vendég - külön a fogadós! Hát ilyen sürgősen tájékoztatni kellett egy idegent a vidék titkairól? Leleplezni előtte azt, ami az Orgall-fennsíkon történt, figyelmét a várkastélyra terelni - ez vajon nem azt jelenti, hogy el akarja ijeszteni, a falu elhagyására késztetni? A jövőben ugyan melyik utasnak lesz kedve ahhoz, hogy a Vulkán-szoros felől vezető úton érkezzék Erdélybe?

Csakugyan, ez a pásztor nem árult el több értelmet, mint a legutolsó birkája!

– Hallgass már, te idióta, hallgass már! - szólt rá fojtott hangon Kolc bíró.

Az ifjú gróf azonban, mivel kíváncsisága már felcsigázódott, közvetlenül Frikhez fordult, s megkérdezte, mit jelent ez az „Ó! Ó!” kiáltás.

A pásztor egyáltalán nem olyan ember volt, aki könnyen meghátrál, és valójában talán arra gondolt, hogy Teleki Ferenc jó tanácsot adhatna, amelynek a falu hasznát látná.

– Azt mondtam: Ó!... Ó!... gróf úr - válaszolt -, és egyáltalán vonom vissza.

– Van tehát Veresd környékén valamiféle csoda, amit érdemes megnézni? - folytatta az ifjú gróf.

– Valamiféle csoda?... - kiáltotta Kolc bíró.

– Nem!... Nem!... - kiáltottak fel a jelenlevők.

Már a puszta gondolattól is megrettentek, hogy még egy kísérlet történik a várba való behatolásra, s ez feltétlenül újabb szerencsétlenségeket okoz.

Teleki Ferenc némi meglepődéssel figyelte ezeket a derék embereket, akiknek arca - különbözőképp ugyan, de igen sokatmondóan - rémületet árult el.

– Mi az hát? - kérdezte.

– Hogy mi az, gazdám? - felelte Rockó. - Nos, úgy gondolom, a kárpáti várkastély.

– A kárpáti várkastély?

– Igen!... Ezt a nevet súgta az imént a fülembe az az ember.

Rockó Frikre mutatott; az pedig a fejét rázta, s nemigen mert senkire nézni, különösen a bíró tekintetét kerülte.

Rés támadt a babonás falu magánéletének falán, és egész története nyomban kibuggyant e résen.

Kolc bíró már döntött, s maga akarta megismertetni a helyzettel az ifjú grófot. Elmondott neki mindent a kárpáti várkastély történetéről.

Magától értetődik, Teleki Ferenc nem tudta titkolni a meghökkenést, amelyet az elbeszélés keltett benne, az érzéseket sem, amelyeket felidézett. Bár a tudományhoz nem sokat értett - akárcsak a rangjabeli ifjak, akik a Kárpáton túli síkságokon kastélyaikba húzódtak vissza -, mégis józan eszű ember volt. Ezért nemigen hitt a látomásokban, és szíves örömest űzött gúnyt a legendákból. Kísértet látogatta várkastély - hát ez aztán mesébe illik. Véleménye szerint abban, amit Kolc bíró az imént elmesélt, semmi csodás nem volt, csupán néhány többé-kevésbé mindennapos dolog, amelyeknek a veresdiek természetfölötti eredetet tulajdonítottak. Az őrtoronyból szálló füst, a teljes erővel kongó harang - mindez igen egyszerűen magyarázható. Ami pedig a várfalon belül látszó villózást és az onnan hallatszó üvöltő hangot illeti - ez merő hallucináció!

Teleki Ferenc gróf nem restellte kimondani, hogy nem létező dolgot látnak, és tréfát űzött az esetből - hallgatóinak nagy megbotránkozására.

– De hát, gróf úr - jegyezte meg Kolc bíró -, másvalami is van.

– Másvalami?

– Igen! Lehetetlen behatolni a kárpáti várkastély belsejébe.

– Valóban?

– Néhány nappal ezelőtt erdészünk és doktorunk, a falu iránti öneláldozásuk sugallatára, be akart jutni a várudvarra, de kis híján drága árat fizettek kísérletükért.

– Ugyan mi történt velük? - kérdezte Teleki Ferenc gróf meglehetően gunyoros hangon.

Kolc uram töviről hegyire elmesélte Deck Miklós és Patak doktor kalandjait.

– Vagyis tehát - mondta az ifjú gróf -, amikor a doktor ki akart jönni az árokból, lába olyan erősen a földhöz tapadt, hogy egyetlen lépést sem tudott tenni előre?

– Sem előre, sem hátra! - tette hozzá Hermod iskolamester.

– A maguk doktora ezt csak úgy hitte - válaszolt a gróf. - A félelem béklyózta meg... minden porcikáját!

– Ám legyen, gróf úr - fűzte a szót Kolc bíró. - De az mivel magyarázható, hogy Deck Miklós borzalmas megrázkódtatást érzett, amikor kezét a felvonóhíd vasára tette?

– Valami gonosz csíny áldozata lett.

– Méghozzá olyan gonosz csínyé - folytatta a bíró -, hogy azóta is az ágyat nyomja.

– Remélem, nincs életveszélyben? - jegyezte meg sietve a fiatal gróf.

– Nincs... Szerencsére.

Ez valóban kézzelfogható, tagadhatatlan tény volt, és Kolc kíváncsian várta, milyen magyarázatot ad rá Teleki Ferenc.

Ő pedig igen határozottan így felelt:

– Mindabban, amit az előbb hallottam, nincs semmi olyan - ismétlem -, ami ne volna igen egyszerűen megmagyarázható. Az szerintem kétségtelen, hogy a várkastélyban jelenleg laknak! Kik?... Ezt nem tudom. Semmi esetre sem szellemek, hanem olyan emberek, akiknek érdekük, hogy elrejtőzzenek ott fenn... Bizonyára gonosztevők...

– Gonosztevők?! - kiáltott fel Kolc uram.

– Valószínűleg. És mivel éppenséggel nem szeretnék, ha háborgatnák őket, ezért el akarják hitetni, hogy a kastélyt természetfölötti lények látogatják.

– Hogyhogy, gróf úr - felelte Hermod iskolamester -, ön ezt gondolja?

– Én azt gondolom, hogy ennek a vidéknek a lakói nagyon babonásak, a kastély vendégei pedig tudják ezt, és ily módon akarják tartani a nemkívánatos látogatókat.

Mindez igen valószínűnek hangzott, de aligha csodálkozik az olvasó, hogy Veresden senki sem volt hajlandó elfogadni ezt az egyszerű magyarázatot.

Az ifjú gróf jól látta, hogy egyáltalán nem győzte meg hallgatóságát; nem engedik meggyőzni magukat. Ezért csupán ennyit tett hozzá:

– Mivel nem akarják elfogadni érveimet, hát csak higgyék továbbra is a várkastélyról azt, amit kedvük tart.

– Mi azt hisszük, amit láttunk, gróf úr - válaszolta Kolc bíró.

– És ami van - tette hozzá az iskolamester.

– Ám legyen, és valóban sajnálom, hogy nincs még egy fölösleges napunk, mert Rockó és én ellátogattunk volna a maguk híres várába, és biztosíthatom, hogy akkor mindjárt tudnánk, hányadán állunk.

– Ellátogatni a várba!... - kiáltott fel Kolc bíró.

– Habozás nélkül, és maga az ördög sem akadályozhatna meg abban, hogy bejussunk a belsejébe.

Teleki Ferenc e határozott, sőt gúnyos szavai hallatán valamennyiüket egészen másfajta rémület fogta el. Vajon, ha valaki ilyen fesztelenül nyilatkozik a vár szellemeiről - nem zúdít-e ez holmi katasztrófát a falura?... Vajon ezek a szellemek nem hallják mindazt, ami a Mátyás Király fogadóban elhangzik?... Hátha megint felcsendül az a hang?

Erre Kolc uram közölte a fiatal gróffal, milyen körülmények között fenyegették meg az erdészt személy szerint szörnyű büntetéssel, ha netán arra vetemednék, hogy megpróbálja feltárni a vár titkait.

Teleki Ferenc csupán vállat vont; majd felállt, és azt mondta, hogy ebben a teremben soha semmilyen hang sem hallatszhatott úgy, ahogyan azt állítják. Mindez, szögezte le, csupán a Mátyás Király túlságosan hiszékeny vendégeinek képzeletében létezik, ha több pálinkát isznak a kelleténél.

Néhányan máris az ajtóhoz indultak, mert nem volt kedvük tovább is egy fedél alatt maradni a kérkedővel.

Teleki Ferenc gróf azonban egy kézmozdulattal megállította őket.

– Úgy látom, Veresd falu valóban a félelem hatalmában él.

– És meg is van rá az oka, gróf úr - válaszolt Kolc bíró.

– Nos hát, van egy egészen természetes módja, hogy véget vessünk azoknak az üzelmeknek, amelyek - véleményük szerint - a kárpáti várkastélyban történnek. Holnapután én Gyulafehérvárra érek, és ha óhajtják, értesítem a városi hatóságokat. Kivezényelnek majd egy szakasz csendőrt vagy rendőrt, és kezeskedem róla, hogy ezek a derék emberek mindenképpen behatolnak majd a várba, hogy kiűzzék azokat a tréfacsinálókat, akik gúnyt űznek a maguk hiszékenységéből, vagy pedig letartóztatják a gonosztevőket, akik talán gaztettet forralnak ott fenn.

Semmi sem látszott elfogadhatóbbnak ennél az ajánlatnál - mégsem volt a veresdi elöljárók ínyére. Szerintük ugyanis sem a csendőrség, sem a rendőrség, sőt még a hadsereg sem tudná legyőzni ezeket az emberfölötti lényeket, akik természetfölötti eszközökkel rendelkeznek védelmükre.

– Most jut eszembe - szólalt meg a fiatal gróf -: hiszen még nem mondták meg, kié vagy kié volt ez a várkastély.

– Egy régi, idevalósi családé, a Gortz báróké - felelte Kolc bíró.

– A Gortz családé?! - kiáltott fel Teleki Ferenc.

– Azé!

– Ebből a családból származik Rudolf báró?

– Igen, gróf úr.

– És nem tudják, mi lett vele?

– Nem. Gortz báró már hosszú évek óta távol van a kastélytól.

Teleki Ferenc elsápadt, s elváltozott hangon, gépiesen ismételte a nevét:

– Gortz Rudolf!