Pontosan elindultunk, a szabályszerű időben. A bárónak ezúttal nem lesz oka panaszkodni. Utóvégre is értem a békételenségét. Egy percznyi késés következtében lemaradhat Tien-Czinben a Japánba induló hajóról.

A nap szépnek igérkezik. Olyan erős szél fúj, hogy képes volna kioltani a napot, mint egy egyszerű faggyúgyertyát, - egyike ama viharos szeleknek, a melyek, mint mondják, hébe-korba a Grand-Aziatik mozdonyait is megállítják. Ma, szerencsére nyugat felől fúj és elviselhető lesz, mert a vonatot hátulról éri. Lehetséges lesz künn tartózkodni a kocsik tornáczain.

Most már nagyon szeretnék beszélgetésbe elegyedni a fiatal khinaival. Popovnak igaza volt: Pan-Sao kétségkivül valamely gazdag családnak sarja és nehány évet töltött Parisban ismeretek gyűjtése és mulatság végett. Minden bizonynyal legbuzgóbb látogatói közé tartozott a «XX. Század» «five o’clock-jainak» (délután öt órai thea).

Egyelőre azonban egyéb dolgom is van. Mindenek előtt a titokzatos láda lakosára gondolok. Az egész nap el fog múlni, míg nyugtalanságát elenyésztethetném. Mily aggodalmak gyötörhetik! De mivel meggondolatlanság volna nappal bemenni a podgyászkocsiba, be kell várnom az éjszakát.

Ne feledjük, hogy a programmon van még a Caterna úrral és Caternáné asszonysággal való beszélgetés is. E részben egyébiránt alig foroghat fenn valami nehézség.

Kétségkivül sokkal kevésbbé lesz könnyű érintkezésbe lépnem a 12-dik számmal, a büszke Faruszkiar urasággal. Ez a keleti úr nagyon begombolkozottnak látszik.

Ah! ezenkivül a legrövidebb idő alatt meg kell tudnom a mandarin nevét, a ki holtan tér vissza Khinába. Popov egy kis ügyességgel bizonyára meg fogja tudni azon perzsák valamelyikétől, a kik ő exczellencziáját őrzik. Hátha valami udvari főméltóság, például a Pao-Vang, a Ko-Vang, a két Kiang alkirálya, vagy éppen King herczeg maga...

Az első órában a vonat az oázon robog végig. Nem sokára megint a sivatagon leszünk. A talaj alluviál-rétegekből áll, a melyek Mervig terjednek. Meg kell szoknunk az utazás ezen egyhanguságát, mely a turkesztáni határig tart. Igaz, hogy a mint a Pamir fensíkhoz fogunk közeledni, a környezet egyszerre megváltozik. Tájképi részletek nem hiányzanak ama hegy-csomóban, melyet az oroszoknak kellett ketté vágniok úgy, a mint Nagy Sándor a gordiusi csomót ketté vágta, a mi megszerezte a macedoniai hősnek Ázsia uralmát... Jó előjel ez az oroszokra nézve.

Várjuk be tehát a Pamir fensíkot és változatos tájait. Azokon túl a khinai Turkesztán végtelen síkjai, a Gobi sivatag homokos végtelenségei terülnek, és az utazás egyhangusága megint újra fog kezdődni.

Az óra délelőtt fél tizenegyre jár. A reggelit nem sokára felszolgálják az étkező-kocsiban. Végezzük el mindenek előtt délelőtti sétánkat a vonat főutczáján.

Hol van Ephrinell Fulk? Nem látom a helyén, Bluett Horáczia kisasszony mellett, kitől udvarias üdvözlés után tudakozódom felőle.

– Fulk úr elment egy pillantást vetni a málhákra, - volt a válasz.

Ah! hát már csak «Fulk úr», kétségkivül nem sokára egyszerűen csak «Fulk»-nak fogja szólítani.

Faruszkiar úr és Ghangir a második kocsi végén foglaltak helyet az induláskor. E pillanatban egyedül vannak és halkan beszélgetnek egymással.

Visszajövet találkozom Ephrinell Fulkkal, a ki utitársához siet vissza és «yankee» melegséggel szorítja meg a kezemet. Elmondom neki, hogy már kérdezősködtem utána Bluett Horáczia kisasszonynál.

– Oh, - mondá Ephrinell Fulk, - milyen rendszerető hölgy ez és mily rendkivül ért az üzletekhez. Egyike ő azon angol hölgyeknek...

– A kik megérdemlik, hogy amerikai nők váljanak belőlük! - egészítém ki szavait.

– Wait a bit! - viszonzá Ephrinell Fulk sokat jelentő mosolylyal.

A mint épen el akarom hagyni a kocsit, észreveszem, hogy a két khinainak már az étkezőkocsiban kell lennie. Tio-King orvos könyve a kocsi asztalkáján maradt.

Nem gondolom, hogy egy reporter szerénytelenséget követ el, ha ezt a könyvet kezébe veszi, felnyitja és elolvassa a czimét, a mely így hangzik:

A JÓZAN ÉS RENDES ÉLETRŐL,
VAGY A HOSSZÚ ÉS EGÉSZSÉGES ÉLET MŰVÉSZETE.

CORNARO LAJOS
velenczei nemes után olaszból forditva.

Megtoldva annak leirásával, hogyan kell a rosz véralkatot megjavitani,
teljes boldogságot élvezni a legkésőbb életkorig és csak a legmagasabb aggkor
által elhasznált életnedvnek végkimerülése következtében meghalni.

SALERNO
MDCCLXXXII.

Ez tehát Tio-King kedves olvasmánya! Ezért kiáltja hát utána nem épen nagyon tisztelő növendéke néha gunyosan a Cornaro nevet!

Nincs időm a könyvből egyebet látni, mint a jelszót: «Abstinentia adjicit vitam». Az önmegtartóztatás meghosszabbítja az életet. Egyébiránt részemről nem szándékozom a velenczei nemes e bölcs tanácsát követni, - legalább a reggelinél bizonynyal nem.

A vendégeknek az étkező-kocsi asztalai körül való elhelyezkedésére nézve semmi újabb följegyezni valóm sincs. Én Noltitz őrnagy mellett ülök, a ki némi figyelemmel vizsgálja az asztal végén ülő Faruszkiar urat és kisérőjét. Azon tünődünk, hogy ki lehet voltaképen ez a büszke külsejű mongol...

– Ejnye, - mondám, magamban, nevetve a saját ötletemen, - ha ez az úr csakugyan az volna, a kivel én szeretnék találkozni!...

– Kicsoda? - kérdé az őrnagy.

– A merész rablóvezér... a hires Ki-Csang.

– Tréfáljon... tréfáljon, Bombarnac úr; de tanácslom, hogy csak halkan.

– Vallja meg, őrnagy úr, hogy ez csakugyan a legérdekesebb egyéniség volna közülünk és megérdemelné, hogy beszédbe álljak vele!

Csevegés közben igen jó étvágygyal eszünk. A reggeli kitünő, mert a készleteket Aszkhabadban és Dusákban kiegészítették. Italokúl theát, krimi bort és kazáni sört szolgáltak föl, húsételekül ürü-coteletteket és pompás konzerveket, csemegének izletes dinnyét, körtét és szőlőt kaptunk.

Reggeli után kimentem az étkező-kocsi végén levő tornáczra szivarozni; ugyanott rögtön megjelent Caterna úr is. A derék komikus nyilván leste ezt az alkalmat, hogy beszélgetésbe ereszkedjék velem.

Félig becsukott, szellemes szemei, borotvált arcza, álbajuszhoz szokott ajka, kaczér szakállhoz szokott álla, vörös, fekete, szürke, kopasz vagy dús hajzatu parókához szokott feje, szóval egész külseje elárulja a deszkák világában otthonos szinészt. De e mellett nyilt tekintete, kedélyes arczkifejezése, nyájas megjelenése egészen derék emberre vall.

– Uram, - igy szólít meg, - utazhatik két franczia Bakutól Pekingig a nélkül, hogy egymással meg ne ismerkedjenek?...

– Uram, - viszonzám, - ha egy földimmel találkozom...

– A ki párisi, uram...

– Következőleg kétszeresen franczia, meg nem bocsáthatnám magamnak, ha kezet nem szoritottam volna vele! Tehát, Caterna úr...

– Ön tudja a nevemet?...

– A mint hogy kétségkivül ön is tudja az enyémet.

– Igaza van. Ön Bombarnac úr, a «XX. Század» levelezője.

– És teljesen szolgálatára állok önnek.

– Ezer, sőt tizezer köszönet, mint Khinában szokták mondani, a hova épen utazom a feleségemmel együtt...

– Hogy Sanghaiban, a franczia szintársulatnál mint első komikus, illetőleg mint első naiva szerepeljenek...

– De hiszen ön mindent tud...

– Miért volnék hirlaptudósító?

– Igaz!

– Sőt hozzáteszem, hogy a mennyiben bizonyos tengerészi kifejezésekből következtetnem szabad, ön valaha hajós lehetett, Caterna úr.

– Ismét igaza van, uram. Boissoudy admirál alatt szolgáltam a «Redoutable»-on.

– Ez esetben csodálkozom, hogy tengerész létére nem a tengeri utat választotta.

– Ah! lássa Bombarnac úr, ennek bibéje van. Tudja meg, hogy a feleségem, a ki elvitázhatlanul a legelső vidéki naiva s a kinek a soubrette és nadrágos szerepekben senki elébe nem evezhetne, - bocsánat, ez megint matróz-szójárás volt, - nem türi a tengert. Ennélfogva, mihelyt értesültem a Grand-Aziatik megnyitásáról, igy szóltam hozzá: «Légy nyugodt, Karolina! Ne aggódjál a csalfa és hitszegő elem miatt! Át fogunk utazni Oroszországon, Turkesztánon, Khinán a nélkül, hogy elhagynók a szárazföldet!» És milyen nagy örömet szereztem e kijelentéssel a kedves, kicsi, önfeláldozó, szóval alig találok alkalmas kifejezést e páratlan teremtésnek, a ki naiva létére a duenna szerepeket is eljátszaná, uram, csak azért, hogy az igazgatóját kisegítse a csávából! Karolina művésznő, uram, valódi művésznő.

Igazi élvezet, Caterna urat hallgatni. «Feszül a nyomástól», mint a gépészek mondják s alig várhatta, hogy a gőzt kibocsássa magából. Bármily meglepőnek látszassék is, imádja a nejét és szeretem hinni, hogy ez az érzelem kölcsönös. A szó szoros értelmében egymáshoz illő pár ember, a kik, mint a férj mondja, soha nincsenek háborúságban, mindig jó kedvüek, mindig meg vannak elégedve sorsukkal, semmit se szeretnek forróbban a szinháznál, főleg a vidéki szinházaknál, Caternáné és férje a vidéken, felléptek drámákban, énekes szinművekben, vígjátékokban, operettekben, víg operákban, nagy operákban, fordított darabokban, látványos szinművekben, némajátékokban. Leginkább kedvelik azon előadásokat, a melyek délutáni öt órakor kezdődnek és éjfél utáni egy órakor végződnek. Játszottak a vidéki székhelyek nagy szinházaiban, a városházak termeiben, falusi pajtákban, rögtönözve, próbák nélkül, zenekar nélkül, néhol nézők nélkül is, a minek az a jó oldala volt, hogy nem kellett visszaadni a belépti dijakat. Szóval Caternáék mindenre alkalmas és használható szinészek, a kik minden szerepben megállják a helyüket.

Caterna úr párisi létére kétségkivül már a hajón is a legénység mulattatója volt. A kezei ügyesek, mint a bűvészé, a lábai mint egy kötéltánczosé, a nyelvével és az ajkaival utánozni tudja az összes fa- és rézhangszereket és a mellett kifogyhatatlan műsorával rendelkezik a legválogatottabb coupleteknek, bordaloknak, hazafias daloknak, monologoknak és minden néven nevezendő nótáknak. Mindezt sűrű taglejtések kiséretében, kifáradhatatlan bőbeszédűséggel mondja el nekem, s e közben fel s alá jár és testét himbálja kissé szétvetett s nem egészen kifogástalan egyenességű lábszárain. Ilyen víg czimbora társaságában bizonyára nem fogok unatkozni.

– És hol működött ön, mielőtt Francziaországot elhagyta? - kérdém.

– La Ferté sous-Jouarreban, a hol a feleségem roppant sikert aratott, mint Elza a «Lohengrin»-ban, a melyet zene nélkül adtunk elő. De meg is kell vallani, hogy kitünő és érdekes szindarab.

– Ön bizonyára sokat utazott, Caterna úr?

– Elhiszem azt! Bejártam Oroszországot, Angolországot, a két Amerikát. Ah! Klaudius úr...

Már csak Klaudiusnak szólít.

– Ah! Klaudius úr, volt idő, mikor Buenos-Ayres kedvencze és Rio-Janeiro bálványa voltam! Ne higyje, hogy túlzok. Nem! én jól ismerem magamat. Párisban gyarló, vidéken ellenben kitünő szinész vagyok. Párisban a szinész magának, a vidéken a közönségnek játszik! És milyen nagy a műsorom!

– Őszintén gratulálok önnek, kedves földim.

– Szivesen elfogadom a szerencsekivánatot, mert szeretem a mesterségemet. Hiába, nem minden emberből lehet szenátor, vagy... hirlapiró!

– Ez kissé gonosz megjegyzés, Caterna úr! - mondám nevetve.

– Nem... ez tiszta igazság.

Mig a kiapadhatatlan bőbeszédű komikus elmondta a mondandóit, egymásután haladtunk át két-két mozdonyfütty közt Kulka, Niszasurs, Kulla-Minor állomásokon és egyebeken, mindannyi szomorú látványt nyújtván, majd Bairam-Ali következett a hétszázkilenczvenötödik és Kurlan-Kala a nyolczszáztizenötödik versztjelzőnél.

– És hogy mindent elmondjak önnek, Klaudius úr, - folytatá Caterna, - a városokban való ide-oda vándorlás közben némi csekélységet meg is takarítottunk. A málhánk fenekén van néhány éjszaki vasúti kötvény, a melyekre nagyon sokat tartok, mert biztosan jövedelmeznek és mert becsületes úton szereztük. Én Istenem, hiszen jól tudom, hogy ámbár demokratikus kormányforma alatt élünk és az egyenlőség elvét hangoztatjuk, még messze van az az idő, mikor a hősi apa a prefektus neje mellett fog ebédelni a főtörvényszék elnökének asztalánál és a prefektus az «első szendével» fogja kezdeni a tánczot a hadtestparancsnokok bálján!... Nos hát, az ember a saját kartársaival ebédel és tánczol...

– És nem kevésbbé jól mulat, Caterna úr...

– Nem is kevésbbé illedelmesen, Klaudius úr! - viszonzá a sanghaii szinház jövendőbeli első komikusa, végig simítván képzelt mellfodrát egy XV. Lajos korabeli udvaroncz elegancziájával.

E pillanatban Caternáné asszonyság csatlakozik hozzánk. Igazán méltó párja férjének. Az Isten csak azért teremtette és küldte a világra, hogy együtt játszák szerepeiket az életben úgy, mint a szinpadon. Egyike azon szinésznőknek, a kik jó pajtások, s a mellett nem kényesek, se gonosz nyelvűek, a kikről nem lehet tudni, hol és hogyan születtek, de azért a legjobb teremtések.

– Van szerencsém önnek bemutatni a feleségemet, - mondá a szinész oly hangon, mintha Pattit, vagy Bernhardt Saraht mutatta volna be.

– Miután az ön férjével kezet szorítottam, asszonyom, - mondám, - boldognak érezném magamat, ha önnel is kezet szoríthatnék.

– Itt a kezem, uram, - viszonzá a naiva, őszintén, jó barátsággal és sugó nélkül.

– A mint látja, Klaudius úr, ez a legjobb asszony...

– Valamint ő a legjobb férj, - szólt a nő.

– Ezzel hizelgek is magamnak, Klaudius úr, - viszonzá a komikus. - És miért? Mert beláttam, hogy az egész házasság benfoglaltatik az Evangelium következő szavaiban, melyekhez a férjeknek alkalmazkodniok kellene: a mit a feleség szeret, abból a férj gyakran eszik.

Az olvasó elhiheti, hogy szinte megható volt látni e viszonyt, a mely annyira különbözött a szomszéd kocsiban beszélgető másik pár «tartozik és követel» viszonyától.

De ime Weisschnitzerdörfer báró egy utazósapkában kilép az étkező-kocsiból, a hol, úgy hiszem, nem a menetrend tanulmányozásával töltötte az idejét.

– Ez a süveges úr! - kiáltá Caterna, miután a báró belépett a kocsiba a nélkül, hogy bennünket a köszöntésével megtisztelt volna.

– Milyen... német! - mondá Caternáné asszony.

– És ha elgondolom, hogy Heine Henrik ezeket az embereket érzelgős cserfáknak nevezte!

– No, ezt bizonyára nem ismerte, - mondá Caterna. - Csernek elég cserfa, de érzelgős...

– Nini, - mondám, - tudják önök, miért utazik ez a báró a Grand-Aziatikon?

– Bizonyosan azért, hogy savanyú káposztát egyék Pekingben! - viszonzá Caterna.

– Oh! nem... nem! Versenyre kelt Bly Nellie kisasszonynyal. Harminczkilencz nap alatt akarja megkerülni a földet.

– Harminczkilencz nap alatt! - kiáltá Caterna. - Ön talán százharminczkilencz napot akart mondani! Oh! a báró legkevésbbé sem «sportférfi»... oh! legkevésbbé sem.

És ezzel a komikus egy rekedt klarinétához hasonló hangon elkezdte dudolni a «Kornevillei harangok»-ból az ismeretes dalt:

Bejártam kétszer a világot

és a báróra vonatkoztatva utána dúdolta:

Ő csak félig se lesz képes!