Lan-Cseun túl a vonat igen jól művelt, számos csatornától átszelt vidéken fut végig, a melynek hegyes-völgyes volta számos kanyarodót tett szükségessé. A mérnökök csakugyan kénytelenek is voltak több hídat és áthidalást építeni, melyeknek szilárdsága azonban meglehetősen kétes. Az utas nem érzi magát biztonságban, mikor úgy tapasztalja, hogy e «műépítmények» meghajolnak a vonat súlya alatt. Igaz, hogy a Mennyei Birodalomban vagyunk és valami vasúti szerencsétlenségnek néhány ezernyi áldozata nem is tenne számot a négyszáz millió lélekszámú lakosságban.

– Ezenfelül, - siet megjegyezni Pan-Sao, - az Ég Fia sohasem útazik vasúton.

Nos hát, annál jobb rá nézve.

Este hat órakor King-Cseuba érkeztünk, miután meglehetős ideig a nagy khinai fal szeszélyes körvonalai mellett haladtunk volna.

A Mongolia és Khina közt emelt óriási erődítvényből nem maradt fenn egyéb az alapjáúl szolgáló roppant márvány és kvarcz daraboknál, a téglából épített és változó magasságú párkánynyal ellátott terrasznál, néhány rozsdaette és a sűrű mohafüggöny mögé rejtőzött régi ágyúnál, végre a megrongált mellvédekkel koronázott négyszögletes tornyoknál. A végtelen fal emelkedik, alászáll, meglapúl, felegyenesedik és elnyúlik, a meddig a szem lát, mindenütt a föld szeszélyes hullámosságához alkalmazkodván.

Fél óráig időztünk King-Cseuban, a melyből csak néhány magas pagodát láttam. Tiz óra tájban negyvenöt perczig vesztegeltünk Si-Nganban, a melynek még csak a körvonalait se láthattam.

Egy egész éjszakába került, mig hátrahagytuk azt a háromszáz kilométert, a mely e várost Ho-Nantól elválasztja, a hol egy óráig állomásoztunk.

Azt gondolom, hogy a londoniak ezt a Ho-Nant a képzeletük minden különösebb megerőltetése nélkül Londonnak tarthatták volna; nem is lehetetlen, hogy Ephrinellné asszonyság ebbe a tévedésbe esett. Nem mintha itt is volna Strand, a maga rendkívüli élénkségével, vagy egy Themze tele ladikokkal és hajókkal. Nem! hanem oly angolos köd közepette voltunk, hogy lehetetlen volt bármit is látni a házakból és pagodákból.

A köd egész nap nem foszlott szét, a mi nagyon megnehezítette a vonat haladását. Ezek a mennyei gépészek valóban igen figyelmesek, igen értelmesek, igen lelkiismeretesek és megérdemlik, hogy utánzandó mintaképekül ajánljuk őket európai és amerikai tiszttársaiknak.

Ezer tárczaczikk! Az idő csakugyan nem kedvez a legutolsó napon, mielőtt Tien-Czinbe érkeznénk. Mennyi tárczaanyag megy ily módon veszendőbe! Mennyi leirás semmisül meg ebben a sürü ködben! Semmit se láttam mindazokból a hegyszorosokból és torkolatokból, a melyek közt a Grand-Transzaziatik kanyarog; semmit se láttam a Lon-Ngan völgyéből, a hol tizenegy órakor tartottunk állomást, sem pedig abból a kétszázharmincz kilométer hosszaságú útból, a melyen végig robogtunk ehhez a sárga országhoz méltó sárgás ködpára-gomolyok közepette, mig végre este tíz órakor Tai-Juánba érkeztünk.

Ah! milyen mogorva, barátságtalan nap ez!

Szerencsére a köd a legelső esti órákban szétfoszlott. Bizony ideje is volt, mert ime már éjszaka van, még pedig igen sötét éjszaka!

Bementem a pályaudvar éttermébe és néhány süteményt meg egy palaczk bort vásároltam. Még egy utolsó látogatást szándékozom tenni Kinkónál. Poharat fogunk üríteni az egészségére és a szép román leánynyal leendő házasságára. Jól tudom ugyan, hogy csempészve utazott és ha ezt a Grand-Transzaziatik is tudná... De a Grand-Transzaziatik nem fogja megtudni...

Az állomásozás alatt Faruszkiar uraság és Ghangir a vonat mellett sétálnak föl s alá az indóház tornáczán. Ezuttal nem a kincses kocsi vonja magára figyelmüket, hanem az első podgyászkocsi, a melyet rendkivül makacsúl vizsgálnak.

Talán csak nem sejtik, hogy Kinko?... Nem! ez a feltevés képtelenség. Különösebben a gépészt és a fütőt látszottak vizsgálni. Ez a derék két khinai épen ezen az állomáson vette át a szolgálatot, és Faruszkiar uraság valószinüleg látni akarja, milyen emberekre van bizva a császári kincstáron kivül még mintegy száz útazó élete is.

Az indulás órája üt és éjfélkor a mozdony hatalmas füttyentések közt tova iramodik.

Mint emlitettem, az éjszaka holdvilágtalan, csillagtalan és nagyon sötét volt. A légkör alsóbb öveiben hosszú felhőfoszlányok úszkáltak. Nem lesz nehéz belopódznom a podgyászkocsiba észrevétlenül. Egészben véve nem épen nagyon sokszor látogattam meg Kinkót e tizenkét nap alatt.

E pillanatban Popov így szólt hozzám:

– Nem megy ön aludni, Bombarnac úr?

– Nem soká fogok késni, - felelém. - Hanem e ködös nap után, mely bennünket a kocsikban fogva tartott, szükségem van egy kevés friss levegőre. Hol lesz a legközelebbi megállapodás?

– Fuen-Súban, mikor a vonatunk elhagyta azt a pontot, a hol a nankingi vonal kiágazik.

– Jó éjszakát, Popov!

– Jó éjszakát, Bombarnac úr!

Egyedül maradtam.

Ekkor elsétáltam a vonat legvégére és egy pillanatra megálltam a kincses kocsi előtt levő kocsi tornáczán.

A khinai csendőrök kivételével valamennyi utazó utolsó álmát aludta, - már tudniillik utolsó álmát a Grand-Transzaziatik vonalán.

A vonat elejére visszatérvén, közeledtem a Popov fülkéjéhez és úgy láttam, hogy a vonatvezető mélyen alszik.

Ekkor kinyitottam a podgyászkocsi ajtaját, aztán megint becsuktam magam után és ottlétemet tudtúl adtam Kinkónak.

A deszkafal lebocsátkozott és a kis lámpa megvilágított bennünket. A derék fiu melegen köszönetet mondott a süteményekért és a borért, s aztán ittunk és éltettük Klork Czinkát, a kivel holnap meg fogok ismerkedni.

Éjfél elmult ötven perczczel. Mint Popov mondta, körülbelül tiz percz mulva átmegyünk azon az állomáson, a honnét a nankingi szárnyvonal kiágazik.

E szárnyvonalból még csak öt vagy hat kilométernyi készült el, vagyis az a vonalszakasz, a mely a Csu-völgyben épülő hídvezetéknél végződik. Pan-Saótól tudom, hogy ez a hídvezeték nagyszerű építmény lesz. A khinai mérnökök még csak a pillérekkel készültek el, melyek száz lábnyi magasak lesznek. E szárnyvonalnak a Grand-Transzaziatikkal való csatlakozása pontjánál van alkalmazva az a váltójelző, a melynek segélyével a vonatokat majd Nanking felé lehet annak idején irányozni. Csakhogy a hídvezeték kiépítése még három vagy négy hónapig fog tartani.

Mivel tudtam, hogy Fuen-Súban meg kell állapodnunk, baráti kézszorítással elbucsuztam Kinkótól és felkeltem, hogy visszatérjek a kocsimba.

E pillanatban ugy rémlett előttem, mintha lépéseket hallanék a podgyászkocsi hátulsó tornáczán.

– Vigyázzon Kinko! - mondám halkan.

A kis lámpa azonnal kialudt és mind a ketten mozdulatlanul maradtunk.

Nem tévedtem... Valaki megpróbálta kinyitni a podgyászkocsi ajtaját.

– A deszkáját... - mondám.

A deszka felemelkedett, a láda becsukódott, és én egyedül voltam a sötétségben.

A ki be fog lépni, nyilván nem lehet más, mint Popov... Vajon mit fog rólam gondolni, ha itt talál?...

Mikor a legelső látogatásomat tettem a fiatal románnál, elbujtam a málhák közt... Nos hát, másodszor is el fogok bujni. Ha egyszer elrejtőztem az Ephrinell Fulk ládái mögé, nem valószinü, hogy Popov észrevehetne, még a lámpája világánál se.

Elrejtőztem és körülnéztem.

Nem Popov volt, mert ő magával hozta volna a lámpáját.

Igyekeztem megismerni a belépő egyéneket... Teljes lehetetlenség... Csak végig lopództak a málhák közt és miután a podgyászkocsi előrészén levő ajtót kinyitották, be is csukták maguk után.

Kétség se lehet, hogy a vonaton levő utasok közül valók voltak... de miért jöttek ide ily késő éjjeli órában?

Meg kell tudnom... Az előérzetem azt súgja, hogy itt valami rejtelmes dolog készül.

Talán ha hallgatódzom... A podgyászkocsi előrészének a falához közeledem és daczára a mozdony dübörgésének, tisztán megérthetem a szókat.

Ezer és tizezer ördög, nem tévedek!... Ez a Faruszkiar úr hangja... Ghangirral beszélget oroszul... Csakugyan ő az!... A négy mongol is vele jött... De mit csinálnak itt?... Miért jöttek ide a szerkocsi mellett levő tornáczra?... És mit beszélnek egymással?

Elmondom hogy mit beszéltek... Minden szót hallottam a Faruszkiar úr és társai közt váltott kérdésekből és feleletekből.

– Mikor leszünk az elágazásnál?...

– Néhány percz mulva.

– Bizonyosak lehetünk, hogy Kardek van a váltójelzőnél?

– Bizonyosak, minthogy ez volt a megállapodás.

Vajon mi iránt állapodtak meg, és ki lehet az a Kardek, a kiről beszélnek.

A beszélgetés tovább folyt.

– Meg kell várnunk, mig észreveszszük a jelt, - mondá Faruszkiar uraság.

– Ugy-e bár, zöld világosság lesz a jeladás?

– Igen: tudatni fogja velünk, hogy a váltójelző meg van igazítva.

Eszemen vagyok-e vagy megtébolyodtam?... A váltójelző meg van igazítva? Miféle váltójelző?...

Mintegy fél percz mulik el igy... Nem volna-e czélszerü figyelmeztetni Popovot?... Igen... meg kell tennem.

Épen el akartam indulni a podgyászkocsi túlsó vége felé, mikor egy felkiáltás visszatartóztatott.

– A jel... itt a jel! - kiáltá Ghangir.

– És most a vonat már a nankingi szárnyvonalon van! - viszonzá Faruszkiar uraság.

A nankingi szárnyvonalon!... De hiszen akkor veszve vagyunk... innét öt kilométernyire van az épülőfélben levő hídvezeték, a mely a Csu-völgyet fogja áthidalni és vonatunk egy roppant mélység felé rohan...

Noltitz őrnagy határozottan nem tévedt Faruszkiart illetőleg... Most már értem e nyomorúltak tervét... A Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa gazember, még pedig a legroszabb fajtából... A társulat ajánlatait csak azért fogadta el, hogy alkalmat találhasson valamely jó fogásra... Az alkalmat az Ég Fia milliói nyújtották... Igen, ez az egész útálatos cselszövény világos előttem... Faruszkiar csak azért védelmezte a császári kincset Ki-Csang ellen, hogy el ne rabolhassa előle a haramiafőnök, a kinek támadása meghiúsítással fenyegette a mongol rabló terveit!... Ezért verekedett tehát oly vitézűl!... Ezért koczkáztatta életét!... Ezért harczolt, mint egy hős!... És te, szegény együgyü Klaudius, megint lépre mentél!... Megint egy újabb ostobaságot követtél el... És még mekkorát!

De mindenek előtt meg kell akadályozni, hogy ez a gazember végrehajthassa a művét... Meg kell menteni a vonatot, a mely teljes sebességgel robog a befejezetlen hídvezeték felé... Meg kell menteni az útasokat, a kiket iszonyú szerencsétlenség fenyeget... A kincscsel, melyet Faruszkiar és czinkostársai kézrekeríthetni remélnek, annyit törődöm, mint egy ócska tárczaczikkel!... De az útazók és én... ez már egészen más!

Popovhoz akarok sietni. Lehetetlen... a lábaim mintha oda volnának szegezve a podgyászkocsi padlójához! A fejem szédül...

Igaz volna-e, hogy a mélység felé szágúldunk... Nem!... Meg vagyok tébolyodva!... Hiszen Faruszkiar és társai is belezuhannának... osztoznának a sorsunkban... velünk együtt elvesznének.

E pillanatban kiáltások hallatszanak a vonat elejéről... oly emberek kiáltásai, a kiket gyilkosok támadtak meg... Nincs többé kétség... A gépészt és a fütőt megölték; érzem, hogy a vonat sebessége csökkenni kezd.

Értem... a nyomorúltak egyike tud a gőzgéppel bánni és a vonat lassítása következtében leugorhatnak a pályatestre, megmenekülhetnek a szerencsétlenség elől.

Végre sikerül legyőznöm a kábultságomat... Támolygok, mint egy részeg ember és alig van annyi erőm, hogy a Kinko ládájához elvánszoroghassak. Itt nehány szóval elmondom neki, mi történt és felkiáltok:

– El vagyunk veszve!

– Talán nem! - felel Kinko.

Mielőtt egyetlen mozdulatot tehettem volna. Kinko kiugrott a ládájából, a podgyászkocsi ajtajához rohant, felmászott a szerkocsira, felém kiáltván:

– Jöjjön!... Jöjjön!

Magam se tudom, hogyan történt; de egy pillanat alatt ott álltam mellette a mozdony tornáczán... a lábaim vérben gázoltak a gépész és a fűtő vérében. A két szerencsétlen ember holttestét a gonosztevők ledobták a pályatestre.

Faruszkiar és czinkostársai nem voltak már a vonaton!

De mielőtt megmenekültek volna, az egyik közülök a dörzsféket egészen tágra csavarta, a gőzvezető szelepeket felnyitotta, a kazánt tele rakta tüzelővel és most a vonat borzasztó gyorsasággal szágúld...

Nehány percz múlva el fog érni a csú-i hídvezetékhez.

Kinko erélyes és elszánt ember levén, megőrizte egész hidegvérűségét. De hiába igyekezett ellengőzt adni, a vonat sebességét csökkenteni a dörzsfékek segélyével... Nem tudta, hogyan működnek a csapok és a gép egyéb alkatrészei...

– Értesíteni kell Popovot! - kiáltám.

– Mit tehetne Popov?... Uram! még csak egy mód van hátra.

– Miféle mód?

– Éleszteni a tüzet, - felelé Kinko nyugodt hangon, - megakadályozni a biztonsági szellentyű működését és szétpukkasztani a mozdonyt!...

Csakugyan ez volna az egyetlen - kétségbeesett - mód, hogy megállítsuk a vonatot, mielőtt a hídvezetékhez érne?

Kinko lapátszámra tömi a kőszenet a kazán rostélyára. Rendkivüli légvonat támad, a gőznyomás emelkedik, a gőz fütyülve tódul ki a szellentyűkön, a kazán horkol, a gép sivít... A sebesség fokozódik és kétségkivül meghaladja az óránkint száz kilométernyi gyorsaságot...

– Menjen, - mondá Kinko - és mindenki meneküljön a leghátulsó waggonba...

– És ön, Kinko?...

– Mondom, hogy menjen.

És látom, a mint a két kezével belekapaszkodik a szellentyűk fogórudjaiba és terhe egész sulyával rájuk nehezül.

– Siessen... siessen hát! - kiáltja utánam.

Felmászom a szerkocsira, végig rohanok a podgyászkocsin, felköltöm Popovot és egész erőmből e szókat ordítom:

– A vonat legvégére!... a vonat legvégére!...

Nehány útas, a kik az álmukból riadtak föl, siet elhagyni a mozdonyhoz legközelebb levő kocsikat.

Hirtelen borzasztó durranás hallatszik, a melyet nyomon követ egy erős megrázkódtatás. A vonat eleinte mintha egy mozdúlatot tenne visszafelé, aztán a nyert sebesség által sodortatva, még mintegy fél kilométernyivel tovább robog...

Végre megáll...

Popov, az őrnagy, Caterna úr, az útazók többsége, köztük én is azonnal leugrálunk a pályatestre.

A sötétségben egymásba illesztett faalkotványok egyes részei látszanak homályosan ama pillérek tetején, a melyek a Csú völgyét áthidaló hídvezeték támogatói lesznek.

Kétszáz lépéssel odább a Grand-Transzaziatik vonata a mélységbe zuhant volna.